Emlékszem, a parkban ücsörögtünk, amikor egy fiatal nő keservesen sírva szaladt oda a párjához. Elgázolták a kutyusukat. Átéreztem a fájdalmát, és nagyon csúnyán nézhettem a mögöttünk focizó kamaszokra, akik annyit reagáltak a történtekre, hogy ugyan már, az csak egy kutya!
Nem, nem csak egy kutya
Pszichológiai vizsgálatok is bizonyítják, hogy a legtöbb kutyatulajdonos számára a kis kedvenc elvesztése szinte minden szempontból felér egy szeretett személy halálával. Ám míg utóbbi esetben természetes szokás a gyászszertartás, a nyilvános búcsúzás – ami megkönnyíti a gyászfeldolgozás folyamatát – a házi kedvenc miatt érzett fájdalmunkat már kevésbé merjük világgá kürtölni. Pedig ha tisztában lennénk ennek a különleges kötődésnek a hátterével, akkor a háziállatok formális meggyászolása is elfogadottabb szokás lehetne, ami segítené a gazdik továbblépését. De mégis mitől olyan szoros ez a kötelék?
Először is, a kutya az egyetlen állat, amely kimondottan az ember társává, barátjává fejlődött az evolúció során. Nem véletlenül kapta meg tudományos nevében a familiaris, azaz a családhoz tartozó/család birtokában lévő jelzőt. Brian Hare antropológus domesztikációs hipotézise megmagyarázza, hogy evolúciós fejlődése során hogyan vált a szürke farkas olyan szociálisan képzett állattá, akivel jóformán ugyanolyan módon kommunikálunk, mint embertársainkkal.
Az egyik oka annak, hogy házi kedvenceinkkel való kapcsolatunk sokszor kielégítőbb, mint az emberi viszonyaink, a feltétel nélküli, pozitív, kritikátlan visszacsatolás. És ez sem véletlen, hiszen generációkon át arra tenyésztették ezeket az állatokat, hogy figyeljenek az emberre.
MRI-vizsgálatokból az is kiderül, hogy a kutyák agya éppúgy reagál a gazdi dicséretére, mint a táplálékra (egyes kutyafajták esetében a dicséret még a tápláléknál is erősebb ösztönző). Másrészt a kutyák nemcsak felismerik az embereket, de pusztán az arckifejezés alapján is képesek értelmezni a különböző érzelmi állapotokat. És ez még nem minden! A tudományos kutatások szerint a kutyák az emberek szándékait is megértik, és ennek fényében próbálnak segíteni a gazdájuknak, illetve kerülik el messziről azokat a személyeket, akik nem működnek együtt a gazdájukkal, vagy egyszerűen rossz arcok.
Nem meglepő módon az ember pozitívan viszonyul az ilyen feltétel nélküli szeretethez, segítséghez és hűséghez. Pusztán a házi kedvencünk látványa is képes megmosolyogtatni minket,és az is árulkodó kutatási eredmény, hogy a kutyatulajdonosok magasabb pontszámot érnek el az általános jóllétet mérő teszteken, mint a macskatulajdonosok vagy azok, akiknek nincsen háziállatuk.
Egyébként szólítottad valaha a gyerekedet a kutyátok nevén? Nem őrültél meg, ez is teljesen normális és gyakori jelenség a kutyásoknál, ami szintén azt bizonyítja, hogy igazi családtagként tekintenek a kis kedvencre - érdekes módon a macskatulajdonosokra nem jellemző ez a kogníciós baki.
Gyökeresen változnak meg a mindennapok
Az sem utolsó szempont, hogy a házi kedvenc elvesztése sokkal inkább felboríthatja a napi rutint, mint egy olyan barát vagy rokon halála, akivel nem tartottuk napi szinten a kapcsolatot. Márpedig a hirtelen jött változások komoly stresszt tudnak okozni, ezt eddig is jól tudtuk.
Egy nemrégiben készült felmérésben sok gyászoló kutyatulajdonos olyan hanghatásokról (lihegés, topogás, farkcsóválás) és más érzékszervi tapasztalatokról számolt be, amelyek az elvesztett házi kedvencre emlékeztették őket. Ez általában röviddel a búcsúzás után történik azoknál, akik különösen szoros érzelmi kapcsolatban voltak a kutyájukkal.
Nem kell másik kutya, Blökit nem pótolhatja senki! – győzködi magát a magányos gazdi. Egy darabig. Aztán rájön, mekkora szüksége van egy ilyen különlegesen szoros kapocsra és hűséges barátra.
