Az ember társas lény, így számos vonatkozásban függ mindazoktól, akik élete során körbeveszik. A függés itt azonban nem kiszolgáltatottságot, hanem egy rendkívül szoros beágyazottságot jelent. Az ember születésétől fogva társas kapcsolataiban fejlődik, egész énfogalma (vagyis a saját magára vonatkozó minden tudása) mások tükrében alakul. Az anya mosolyából megtanulja például, hogy neki örülnek, ő jó, hogy van. Később, ha rosszat csinál vagy valamilyen kockázatos vállalkozásba (mászókázás, kutyasimogatás stb.) kezd, csak ránéz a szülőre, akinek az arcán szavak nélkül is látja, mekkora a baj, kell-e félni a kutyától, fel lehet-e mászni a fára. A tükrözés azután szavakkal is hamar kiegészül: rossz vagy, okos vagy, ügyetlen vagy, hülye vagy a matekhoz, jó a nyelvérzéked, kövér vagy, szép vagy, csúnya vagy, érzékeny vagy, jól áll neked a kockás, stb. A világ számtalan tükröt tart felénk nap mint nap, miközben mi magunk is tükrök vagyunk mások számára.
Amit most látsz, az tényleg van
Ez magyarázza azt is, hogy lehet ekkora szükségünk arra, hogy megéléseink valódiságáról visszajelzéseket kapjunk a többi embertől. Ha például meglepődünk valamin, úgy mondjuk el a másiknak, hogy közben azt várjuk, ő is meglepődik majd (ha pedig senki nem lepődik meg, talán naivnak vagy tájékozatlannak érezzük magunkat). Vagy képzeld el, hogy a barátaiddal nyaralni mész, de kifogtok egy borús-esős hetet. Hogy éreznéd magad, ha később, mikor felemlegeted ezt a közös emléket, mindenki egybehangzóan azt mondaná, hogy szikrázó napsütés volt és negyven fok?
Talán nem tudnának meggyőzni, mégis érezhető, mennyire sokat számít, ha a saját megélésedet nem igazolják vissza, nem erősítik meg, nem érvényesítik mások. Különösen, ha ez korai életszakaszban és/vagy tartósan jellemző (az érvénytelenítéssel elkövetett módszeres bántalmazásról, a gaslightingról részletesen is írtunk már korábban). Bármilyen nagy szüksége van azonban mindannyiunknak arra, hogy élményeit és érzéseit mint létező dolgokat fogadják el mások, a mindennapok szintjén ez mégis kihívást jelent. Sokszor még azok számára is, akik egyébként kimondottan segíteni szeretnének.
Hol csúszik el?
Ha például hazajön a párod, és elmondja neked, hogy a főnöke mekkora egy gyökér, az nem arról szól, hogy a főnöke mekkora egy gyökér.
Ha hazajön a párod, és elmondja neked, hogy a főnöke mekkora egy gyökér, akkor egészen pontosan az történik, hogy hazajön, és ezt elmondja neked.
A legtöbb félreértés éppen abból származik, ha egy ilyen esetben a megélt nehézségre jön a reakció, nem pedig arra, ami ott és akkor történik. A másik ugyanis nem a munkahelyi problémáira akar ilyenkor megoldást találni, hanem az ezzel kapcsolatos érzéseinek keres egy biztonságos teret. Arra vágyik ilyenkor, hogy vele legyél a helyzetben, elfogadd őt, és ezáltal érvényesnek tekinthesse, amit megélt és létezőnek, amit érez. Ha tehát (a legnemesebb segítő szándékkal akár) a problémával foglalkozol ahelyett, hogy vele foglalkoznál, az történik, hogy egyedül hagyod. A probléma ugyanis, amit meg kell oldani, nem a múltban és nem a munkahelyen van. Amit meg kell oldani, az ott és akkor van, ahol segíteni kell, az maga a helyzet, amiben a másik nagyon egyedül érzi magát. Ez az érzelmi magány a probléma maga, ezért reagálni is erre érdemes.
Variációk az elmagányosításra
A reagálásban nagyon is vannak jó és rossz megoldások. Jó megoldásnak számít, ha válaszunkkal a másik valós érzelmi szükségleteire reagálunk, rossz megoldás azonban, ha az általa említett problémára fókuszálva figyelmen kívül hagyjuk őt mint embert. Ebben is vannak persze fokozatok, lássunk néhány gyakoribb változatot!
Vannak például a minimális energiabefektetést igénylő, közhelyekkel operáló, és ezáltal teljes érdektelenséget sugalló válaszok:
Jaj, ne foglalkozz vele! Legyél okosabb, hagyd a fenébe! Engedd el a füled mellett!
Egy fokkal nehezebb a helyzet, ha a másik már az alapvető érvényesítést sem kapja meg, vagyis nem pusztán az történik, hogy egyedül marad a gondjaival, de úgy is érezheti, hogy ezek csak az ő számára léteznek (Velem nem stimmel valami?):
Túlreagálod. Túldramatizálod. Felfújod. Ő csak jót akar! Túl érzékeny vagy, ne vedd úgy magadra!
Nincs előrébb az ember akkor sem, ha a magány mellé valamilyen bezzeg-üzenetet vagy egy egyszerű kioktatást kap arról, min kellene változtatnia:
Én már rég elküldtem volna az anyjába! Ilyen főnököm lenne, már felmondtam volna. (Oké, király vagy, meghallgatsz akkor engem is?) Ó, képzeld nálunk is mekkora bunkók. (Értem, szeretnél versenyezni, hogy kinek szarabb?) Sokkal keményebbnek kellene lenned! (De jó, hogy mondod, eszembe nem jutott volna!)
Ezek még agresszívabb változatai a hibáztatás és megszégyenítés üzenetei, melyek általában a kapcsolati erőszak egy tágabb kontextusába ágyazódnak. Ezekben az esetekben a reagáló fél nem csak egyedül hagyja a másikat, de nyíltan ellene is fordul.
Ha vele is ilyen vagy, nem csoda, hogy beszólogat neked. Amilyen szerencsétlen vagy, ne is csodálkozz! Biztos véletlen, hogy csak veled történnek ilyenek, nem?
Legyél jelen!
Ne mellette, ne helyette: vele. A képlet viszonylag egyszerű: az ember akkor érzi, hogy megértik, ha a mondandójának az érzelmi tartalmára is reagálnak. Jó dolog, ha valaki együtt tud velünk örülni, ha sikereink nem az irigységet keltik fel benne. Igazán megértettnek csak akor érezzük azonban magunkat, ha valaki a negatív érzéseinket is elbírja. A nehéz időkben is velünk tud például lenni anélkül, hogy azt éreznénk a társaságában, hogy záros határidőn belül (lehetőleg azonnal) jól (de legalábbis jobban) kell lennünk. Vagy teret tud adni a dühünknek anélkül, hogy állandóan nyugtatni akarna minket. Ez az az attitűd, ami segíthet bennünket igazán közel kerülni legértékesebb belső jelzéseinkhez, az érzelmeinkhez. Az ilyen kapcsolatok ezért nem csak a biztonság és a szeretettség érzését adják, de végső soron személyiségünk fejlődésének zálogai is.
