Nem fogok vele maradni – mondja a negyvenéves Bea – csak még gyűjtöm a bátorságot, hogy lépjek. Igazából már legalább négy éve nincs semmi értelme annak, hogy együtt élünk. Olyan, mintha két idegen lakna egy lakásban. Emlékszem, régen mindent együtt csináltunk, volt egy csomó közös hobbink, szórakozni jártunk, mindent megbeszéltünk. Már évek óta nem beszélgetünk. Én dolgozom, intézem a gyerekeket, ő meg hazajár enni és tévét nézni – és sportolgat meg túrázik. Két éve beiratkoztam egy képzésre, elkezdtem tornázni, és utazni is szoktunk a barátnőimmel. Most már tudom, hogy nekem is lehet egy teljesebb életem, Ádám nélkül is tudok boldogulni. Semmi közös nem maradt bennünk. Tartok attól, hogy a gyerekeknek nagyon nehéz lesz, ezért is nem léptem még. Mindent megtennék, hogy ne bántsam őket, de az sem jó nekik, hogy abban nőnek fel, hogy a szüleik ilyen hidegen, szeretet nélkül élnek. Ez legyen a mintájuk? Félretettem egy kis pénzt, elég jó állásom van, és a szüleim is tudnának segíteni, ha hozni-vinni kell a gyerekeket, már mindent kitaláltam. Hamarosan megmondom neki, hogy vége.
Így készült Bea a válására, éveken át győzködte magát, beszélt erről a barátainak, a testvérének. Végül eléggé felkészülve érezte magát, hogy elmondja a döntést. Ami Ádám számára bombaként robbant. Egyáltalán nem számított rá, hiszen már húsz éve együtt éltek – nem sejtette, hogy Bea ilyen boldogtalan. Rettenetes jövőkép tárult a szeme elé, egyedül egy nyomorult lakásban, a gyerekek és Bea nélkül. Hiszen neki ők jelentenek mindent! Úgy érezte, mindent elrontott. De talán még jóvá tudja tenni. Megmutatja Beának, hogy mennyire szereti, és bármit megtenne érte. Időt kért, keresett egy párterapeutát, hogy hozzá eljárjanak. Felrémlett neki az a sok-sok panasz, amit Bea az évek során a fejéhez vágott, hogy érzéketlen és közönyös és nem is fontos neki, hogy közös programokat csináljanak. Igyekezett figyelmesebb lenni. Romantikus vacsorákat szervezett maguknak, még egy autót is vett Beának.
Látom, hogy nagyon igyekszik – reagált ezekre szomorúan Bea – de már késő. Nem szeretem, nem akarom, hogy hozzámérjen. Éreztem, hogy magában kinevet, amikor mondtam neki, hogy pszichológushoz járok. Most meg ő akarja! Úgy viselkedik, amire vágytam, de mégsem örülök neki. Nem tudom elfelejteni az elmúlt éveket. Azt a sok csalódást és szomorúságot, amit okozott. És vesz egy autót? Hát mit csináljak vele? Nekem nem autó kell, hanem egy szerető társ, aki mellett önmagam lehetek. Tudom, ha most azt mondanám, hogy jó, felejtsük el, akkor pár hónap múlva visszaállna a régi kerékvágás. De nem is tudom azt mondani. Már rég eldöntöttem. Nem akarok tovább Ádámmal élni.
A válások nagyobb részét a nők kezdeményezik
Michelle Weiner-Davis gyakorló párteraputaként azt a missziót tűzte maga elé, hogy megmentse a házasságokat. Nem vallási vagy erkölcsi okokból, hanem azért, mert azt látta, hogy a legtöbb válással végződő konfliktus megoldható (lenne). Az évek során sok majdnem szétment házasságot sikerült is új pályára állítania, de mint írja, a válást kezdeményező feleség esete a legkeményebb dió.
A válások több mint kétharmadát a feleség kezdeményezi. Azért mert számukra nem fontos a házasság? Mert nem voltak elkötelezettek, amikor igent mondtak? Egyáltalán nem. A legtöbb nő azt gondolja, mindent megpróbált, ami emberileg lehetséges, hogy megjavítsa a házasságát. Mégis a nők tömegei döntenek a válás mellett. És van ennek egy tipikus forgatókönyve.
A házasság elején általában a nők gondoskodnak arról, hogy a házasság első helyen legyen a fontossági listán. Elérik, megszervezik, hogy sok minőségi időt töltsenek együtt, mély és bensőséges beszélgetéseket folytassanak, közös programjaik legyenek. Ha egy nő közel érzi magát a férjéhez, minden rendben van. Aztán idővel a munka, a gyerekek és egyéb kötelességek miatt a rangsorban lejjebb sorolódik a házasság.
A nők észlelni is szokták ezt a kedvezőtlen változást, és kezdeményezik, hogybeszéljék meg a dolgokat. Ha jól sikerülnek ezek a mély beszélgetések, akkor minden oké. Ha nem, akkor a női panaszok túlterjednek azon, hogy nem vagyunk eleget együtt, nem érzem, hogy fontos lennék neked. Elkezdik észrevenni az egyéb hiányosságokat, és beindulnak a megjegyzések, hogy „nem igaz, hogy nem tudod betenni a szennyesbe a zoknidat”, „már megint nem foglalkoztál a gyerekekkel, amíg nem voltam itthon, csak a tévét bámulták”. Nem meglepő módon, a férfiakat ez a fajta kommunikáció nem arra sarkallja, hogy minél több időt együtt töltsenek a feleségükkel.
A titkos tervezés szakasza
Hosszabb-rövidebb őrlődés után a feleség csendben elkezdi tervezgetni a házasságból való kiszállást. Ilyeneket mond magának: „Ha a gyerekek egyetemre mennek, elhagyom.” „Amint látom, hogy meg tudunk élni a keresete nélkül, beadom a válópert”. Ez a tervezgetés, a kilépéshez szükséges feltételek megteremtése néha évekig tart. Ez idő alatt a feleség arra fókuszál, hogy összerakja a váláshoz szükséges erőforrásait, és már nem foglalkozik azzal, hogy javítson a házasságon. A panaszai, a mély beszélgetések megszűnnek, a férj pedig azt gondolja, hogy megjavultak a dolgok. Jó hír, ha nincs hír –gondolják a férjek, és megnyugszanak, hogy újra minden rendben. Aztán derült égből érkezik a bejelentés: el akarok válni! Ez pedig sok esetben sokkolja, kétségbe ejti a férfit. Miért nem szóltál, hogy nem vagy boldog? Rájönnek, hogy mennyire fontos nekik a család, a gyerekek, és elkeseredetten elkezdenek dolgozni a házasság megmentésén.
A férj rájön, hogy nagy a baj
A válás fenyegető jelenléte Weiner-Davis tapasztalatai szerint alapjában rázza meg a férfiakat, és ők valódi erőfeszítéseket tesznek, hogy megváltozzanak. Terápiába mennek, önsegítő könyveket vásárolnak, elkezdenek őszintébben és sebezhetőségüket kimutatón az érzéseikről beszélni a barátiakkal és a családjukkal. Szép lassan olyanná válnak, amire a feleségük vágyott.
Sajnos ez a változás a feleségeknek gyakran túl későn jön. Nem hisznek benne, hogy a férjük tényleg máshogy áll a kapcsolathoz, azt gondolják, ez csak időszakos igyekezet. Ami szomorú, mert valaha szerették egymást, és mert a párterapeuta szerint ezek a változások hosszantartók szoktak lenni, tényleg igaziak. (És általában a következő házasságukban a férfiak olyan „férj-viselkedést” hoznak, amivel a társuk elégedett.)
Töltsetek együtt időt!
Weiner-Davis azt mondja, hogy amikor ilyen válásban eltökélt nő, vagy a férje jelentkezik nála, akkor leginkább arra törekszik, hogy az asszony szemét és szívét megnyissa, hogy képes legyen látni azt a valós változást, amit a férfi tesz. De ez sokszor nem sikerül, ami szintén érthető.
Éppen ezért lenne nagyon fontos a házasságra, boldog együttélésre való felkészítés, oktatás. Mert szerelembe esni a kisebb kaland, megtartani, az a kihívás. Legfontosabb üzenete pedig az lenne ezen a felkészítésen, hogy az együtt töltött idő, a közös élmények számítanak a legtöbbet, mert a zsémbelés, panaszkodás általában fordítva sül el.
