Állandóan tele van a naptárad? Több feladatod van a következő hónapra, mint amit előreláthatóan el fogsz tudni végezni? Megbeszélésről megbeszélésre rohansz, és a kettő közötti úton pedig telefonálsz? Nem tudsz visszaemlékezni arra, hogy mikor volt olyan napod utoljára, amikor semmi dolgod sem volt? Tele vagy lemondott programokkal, vagy olyan feladatokkal, amiket elvállaltál, de azután elfelejtkeztél róluk? Az alvásidőn spórolsz? Rendszeres, hogy nem jut időd ebédelni, vagy csak futtában bekapsz valamit?

Ha a fenti kérdések legalább felére igen a válasz, akkor valószínűleg nagyon hasonlóan telik az életed, mint a legtöbb embernek. Hogy, hogy nem, akartuk-e vagy sem, lassan kialakult az az életforma, hogy mindenki krónikusan elfoglalt. Sőt, tulajdonképpen menőség elfoglaltnak lenni. Valahogy a társadalmi presztízs összekapcsolódott az elfoglaltsággal. Minél jobb munkaerő valaki, minél gazdagabb, minél magasabban van a társadalmi ranglétrán, annál inkább elvárás felé, hogy legyen nagyon-nagyon elfoglalt. Állandóan telefonáljon vagy e-mailezzen, és ne azzal töltse az idejét, hogy egy csendes hobbiban elmélyed, vagy ne adj isten, nem csinál semmit.

shutterstock 309403253

A sikeresség mércéje a sok tennivaló

Magukat sikeresnek tartó, vagy annak látszani vágyó emberek kéjes borzalommal tudnak mesélni róla, hogy megint csak négy órát aludtak éjjel, annyi a dolog; legközelebb szabad időpontjuk egy megbeszélésre másfél hónap múlva lesz; és már egyre több lefoglalt időpontjuk van 2019-re. Panaszkodnak, de azért kicsit kihallatszik a büszkeség is: lám, milyen fontos ember vagyok, szüksége van rám a világnak. Talán fontos is láttatni a sok tennivalót. Ki lenne jó véleménnyel egy gazdag üzletemberről, aki csak a hasát sütteti?

Egy ismerősöm, egy nagy tudású, közismert szakember, több könyv szerzője, népszerű előadások rendszeres meghívott vendége mesélte pár éve, hogy felhívta egy újságíró, mert interjút szeretett volna vele készíteni. Nagyon félve kért időpontot, és hosszan ecsetelte, hogy tudja, hogy esélytelen, nyilván az ismerősömnek nincsen ideje rá, hiszen el sem tudja képzelni, hogy mennyi dolga lehet. De hátha… Nem értettem – mondta az ismerős – persze, hogy van rá időm. Értelmes dolgot kért tőlem, erre ráérek. Szép is lenne, ha nem lenne fél órám egy héten! Éppen eleget értem el ahhoz az életben, hogy úgy csináljam meg az időbeosztásomat, úgy éljek, ahogy az nekem kényelmes. Mélyen egyet tudtam vele érteni. Hatalmas előrelépést jelentene az életminőségemben, ha nem a munkahelyi, iskolai és háztartási tennivalók határoznák meg minden ébren töltött percemet. Úgy élnék, ahogy kényelmes. (És lenne időm eleget aludni!)

Száz évvel ezelőtt még nem dicsőítettük ennyire az elfoglaltságot. Akkor a gazdagságot, a rangot az jelentette, ha valaki minél több időt töltött üdülőhelyeken, vagy haszontalan társasági összejöveteleken. Szépen lassan azonban megfordult a szemléletünk, és már a gyerekeinket is arra neveljük, hogy legyen minden percük betáblázva.

Csak hogy ennek a nagy elfoglaltságnak árnyoldala is van. Elhasználjuk a testünket, szervezetünket, nem jut időnk az Igazán Fontos Dolgokra. Vannak, akik egyenesen a drogfüggőséghez hasonló addikciónak mondják az elfoglaltság-mániát, amire az anonim alkoholisták mintájára önsegítő csoportokat kéne szervezni.

De tényleg rossz nekünk, hogy ennyire elfoglaltak vagyunk?

Nos azért nyilván nem csak rossz, hiszen akkor nem így élnénk. Ahogy a drognak és az alkoholnak is megvan a maga szerethető oldala, ami miatt rászokik az ember, úgy az elfoglaltság, a fontosságérzet is megadja a maga örömadagját.

A szükséglet, hogy csináljunk valamit, hogy ne tétlenkedjünk, egy olyan jegy, ami megkülönbözteti az embert az állatoktól. Egy oroszlán ellustálkodja az élete nagy részét, és semmi baja nincs ezzel, sőt! Az ember viszont nyomorultul érzi magát, ha nincs mit tennie. Egy kísérletben azt találták, hogy ha az emberek választhattak, hogy leadják helyben a munkájukat, és várnak negyed órát a jutalomcsokira, vagy átsétálnak negyed óra alatt egy másik helyre, és ott rögtön megkapják a jutalmat – akkor, ha minimális módon igazolni tudták maguk előtt, hogy miért a messzebbi leadó helyet választják, akkor 59%-ban inkább sétáltak, ahelyett hogy ugyanazt az időt tétlen várakozással töltötték volna. Ráadásul akik nem tétlenül töltötték a negyed órát, azok jobbkedvűek voltak, úgy érezték, boldogabbak voltak a kísérlet során, mint a többiek. Úgy tűnik, az ember boldogság-érzetéhez szükséges, hogy érezze, értelmes tartalommal tölti fel a rendelkezésére álló időt. Ezért a cikk szerzője még azt is megkockáztatja, hogy azért megy az ember dolgozni, iratkozik be sportklubokba, vesz részt ilyen-olyan tevékenységekben, hogy megkímélje magát a céltalanság érzésétől.

Szóval az elfoglaltságainknak sok közük van ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. És mire jók még?

shutterstock 167358788

Elterelik a figyelmet a kellemetlen gondolatokról

Ha mindig van valami kívülről meghatározott, jól racionalizálható dolog, amivel foglalkoznom kell, akkor egyszerűen nem jut idő arra, hogy az életem olyan kellemetlen tényein törjem a fejem, amivel nehéz szembesülni. Lissa Rankin, egy nagy amerikai egészségközpont tulajdonosa szedte össze, hogy mi mindennel kellett szembenéznie, amikor lett egy új asszisztense, aki minden napjában hagyott egy-két óra üresjáratot. Az anyám egyre öregebb, nemsokára itthagy, és én ritkán találkozom vele, talán éppen azért, mert nem akarom látni, hogy elveszíthetem. Nem tudok mit kezdeni az unalommal. Szörnyen félek attól, hogy nem vagyok különleges, hanem teljesen átlagos. Úgy érzem, értéktelen vagyok, és nem vagyok szerethető, csak akkor, ha túlteljesítek. Magányosnak érzem magam, még akkor is, ha sok ember van körülöttem.

Az ilyen típusú gondolatok elől mindenki szívesen menekül a napi elfoglaltságaiba. Csak sajnos mégis ezek végiggondolása kell ahhoz, hogy rájöjjünk, mi a fontos nekünk az életben. Mert előbb-utóbb végig kell gondolnunk, hogy jól éltük-e az életünket.

A kisebbrendűségi érzéstől is megment a sok tennivaló

A bécsi pszichoanalitikus, Alfred Adler vetette fel a nagy karriert befutott témakört. Az ember születésétől fogva egy belülről jövő, felsőbbrendűségi vágytól hajtva törekszik arra, hogy uralja környezetét. Ezt persze a társadalom, a szülők, a tanárok és főnökök korlátozzák, hiszen nem uralkodhat mindenki. Ha a külső korlátok túlságosan visszaszorítják az egót, akkor kisebbségi komplexus alakul ki. Ezt kompenzálni próbáljuk, ami megnyilvánulhat például abban, hogy az ember önmagának és másoknak bizonyítva saját fontosságát, állandóan rohan valahova, érezteti, hogy hiába van éppen itt, már hat helyen várják máshol is. Nyilvánvaló, hogy a túl sok tennivaló, az elfoglaltság ebben az esetben is menekülés. Menekülés az elől, hogy beismerje az ember magának, hogy korlátozva van. Külső kényszerítő erőknek való megfelelési vágya miatt nem teljesedhet ki, nem úgy él, hogy igazán önmaga lehessen. Hogy beismerje, hogy bizonytalan önmagában. És minél bizonytalanabb, annál jobban eltereli saját figyelmét önmagáról a tevékenységeivel, és annál jobban bizonygatja kifelé a saját fontosságát, melynek mérőszáma az általa végzett tevékenységek mennyisége.

shutterstock 166600271

Azért van annyi dolgom, mert menekülök, és kisebbségi komplexusom van?

Talán nem, de ezt csak te tudhatod. Mintha az egész társadalom, amiben élünk, valami közösségi kisebbségi érzésben szenvedne, és a kollektív bűntudatot és hiányérzetet akarná elnyomni ezzel a sok tennivalóval, hogy igazolja az emberi élet célját. És ennek persze része az is, hogy ezrével születnek a cikkek, hogy az egészségtelen, rohanó táplálkozás, az instant megoldások, a pihenés és minőségi együttlétek hiánya, és az ebből fakadó stressz milyen megbetegítő.

Ami ma megtehetsz magadért az az, hogy tényleg üresen hagysz néhány órát, és megvizsgálod az életed. Megnézed, hogy számodra milyen szerepet tölt be ez a sok elfoglaltság. Mi az, ami ebből még örömet szerez, és mi az, ami már a tevékenységekbe menekülés kategória.

Ezután már csak rajtad áll, hogy változtass.

Blogmustra