Bíííp-píííp – mondja Orka, a kardszárnyú delfin a barátainak, amivel azt fejezi ki, hogy játsszanak megint olyan kergetőzőset, amit szoktak.
Pííí-Bííí-Pi-Bip – válaszol neki Willy, ami annyit tesz, hogy nem tudja, hol van Pi-Bip, aki a leggyorsabb köztük, és talán meg kéne várni, mielőtt belefognak a fogócskába. Lehet, hogy a delfin-beszélgetés fordítása nem tökéletesen fedi a valóságot, egy valami azonban igaz belőle, tudományosan alátámasztott, és messzemenőkig nem „állatszerű” viselkedés. Az, hogy kardszárnyú delfinek képesek arra, hogy neveket adjanak egymásnak, és kommunikációjukban hivatkozzanak a távollévőkre.
A Némó nyomában csak mese, de lehet, hogy a víz alatti világ nem is különbözik olyan nagyon az emberekétől, mint azt gondolnánk. A palackorrú delfinek eszközöket használnak, a kardszárnyú delfinek néven szólítják egymást, az ámbrás ceteknek pedig saját dialektusaik vannak. Delfinek játszanak közösen hosszúszárnyú bálnákkal, és segítenek az ember-halászoknak a zsákmány begyűjtésében. Arra is találtak bizonyítékot, hogy a felnőtt delfinek felnevelik a kicsiket, akkor is, ha azok elvesztették a szüleiket. Ezek együttműködésre, elég komplex gondolkodásra utalnak, és az meg már egészen társadalmi-kulturális dolog, hogy képesek megnevezni egymást, és akkor is „beszélnek” valakiről, amikor az nincs ott. És mi az a helyzet, amikor beszélgetünk valakiről, aki nincs ott? Hát sok esetben a pletykálkodás.
A kulturális agy hipotézise
Egy, a Nature-ben nemrég megjelent kutatásban 90 cet-fajt vizsgáltak, és erős összefüggést találtak az agyuk mérete és az életstílusuk között. Ez a kutatás is egy újabb adalék a kulturális agy hipotéziséhez. Az emberi agy mérete az utóbbi pár millió évben a triplájára nőtt. A kulturális agy hipotézise szerint ez azért történhetett így, és azért válhatott az ember szinte minden élőhelyen a domináns fajjá, mert az intelligenciánk, és ezzel együtt az agyunk mérete a szociális interakciók során fejlődött. Azaz jelentősen növeli az agyi kapacitásunkat és intelligenciánkat, hogy olyan bonyolult és komplex helyzetekben kell helytállnunk, mint amilyenek abból következnek, hogy egy kultúra részesei vagyunk, hogy mindenféle társadalmi normáknak és szabályoknak felelünk meg, és eközben folyamatosan kapcsolódunk másokhoz. Lehet tanulni individuálisan: az egyed kint van a világban és megtanulja, amit tudni kell; és lehet tanulni egymástól. Az ember ez utóbbiban jeleskedik, alapvető tanulási mechanizmusunk az utánzás, és ezen kívül is számos mód van arra, hogy a már többiek által megszerzett tudást úgy sajátítsuk el, hogy „nem a saját bőrünkön tanuljuk meg”, hanem például elmondják, leírják a többiek, hogy mit érdemes tudni.
Minél erőteljesebb a kultúra, összetettebb az a szociális közösség, amiben élünk, annál nagyobb az agy relatív mérete. Ez egy egymást erősítő folyamat: azok az egyedek választódnak ki, amelyek agya alkalmas a komplex szociális információk feldolgozására, viszont az agyuk éppen ettől a sok információtól tovább erősödik, bővülnek az idegi kapcsolatok, nő a teljesítőképesség . Ezért okozhatja a kultúra azt, hogy az emberi agy és intelligencia ilyen drasztikusan megnőtt – a többi élőlényéhez képest.
A cetfélék is egymástól tanulnak
Az előbb említett cetekkel foglalkozó kutatásban az a jelentős és új, hogy megvizsgálva őket, ugyanilyen összefüggést találtak az agy mérete, és az adott állat szociális viselkedése között. Annak volt kisebb a relatív agymérete, amelyik egyedül vagy kis csoportban él, és annak jelentősen nagyobb, amelyik nagyobb csoportokban. A cetfélék evolúciója hasonlóan zajlott az emberéhez, az „okosabb” cetfélék ugyanúgy egymástól, szociális interakciókon keresztül tanulnak, mint az emberek.
Luke Rendell, a kutatásban résztvevő egyik biológus azért óva int attól, hogy azt gondoljuk, a delfinek ugyanazon az „evolúciós vonaton” utaznak, mint az emberek, ahol az emberi intelligencia a végállomás, ők meg néhány megállóval még le vannak maradva. Minden állat a saját evolúciós kihívására válaszol, a maga módján. Annyi azonban biztosnak tűnik, hogy nem csak az emberszabásúak, hanem a víz alatti emlősök intelligenciája is az emberéhez hasonló kulturális fejlődésen megy keresztül. És bár nyilvánvaló nehézségek vannak a víz alatti világ emlőseinek megfigyelése körül – ezért kevés is a rendelkezésre álló adat – nagyon izgalmas ez a terület, rengeteg nem várt, intelligenciára vagy akár kultúrára utaló viselkedés kerülhet még felszínre.
Ha alaposabban sikerül tanulmányozni a cetfélék intelligenciájának jellemzőit, az sokat adhat ahhoz, hogy az intelligenciát, mint olyat, és annak fejlődését jobban értsük. Az, hogy a bálnák agyának felépítése jelentősen eltér az emberi agytól, és mégis hasonlóan „eredményre” jut, azaz hasonlóképp szociális interakciókon keresztül fejlődik, mint az emberé – fontos következtetésekhez vezethet az intelligencia megértésében.
És hogy beszélnek is?
Hát ez már csak hab a tortán. Bár nem a belső, egymás között használt „nyelvükre” utal egy videófelvétel, de kedves példája annak, hogy mire nem képesek a delfinek. Az alábbi felvételen Wikie a kardszárnyú delfin próbálkozik emberi szavak elismétlésével. Persze nem túl bonyolult szavak ezek, „One-two-three”, vagy „bye-bye”, de elég jól tetten érhető az igyekezet a hallott szavak utánzására. Ami azért utalhat arra is, hogy mikor „egymás között”, a víz alatt kommunikálnak, akkor is bizonyos hangokat hallás után, utánzással sajátíthatnak el. És máris ott vagyunk a cikk elején említett dialektusoknál: az egyik területen így mondanak valamit, a másikon hasonlóan, de kicsit másképp.
Sok izgalmas titkot rejt a tenger mélye, és lehet, hogy ha többet látunk majd a delfinek és bálnák az elképzeltnél akár sokkal komplexebb társas és kulturális viselkedéséből, közelebb juthatunk az ember megértéséhez is.
