Amikor egy hétköznapi beszélgetés során valamilyen tragédia kerül szóba, az emberek igen gyakran keresik a miérteket. Sokan úgy érzik, meg is találták, tudják, értik, hogy mi miért történt. Nincs ez másként az elmúlt hetekben nagy port kavaró Weinstein-botrány és #metoo kampány esetében sem, mely így az áldozathibáztató szólamok melegágyává vált.
Áldozathibáztatás minden olyan magyarázat, mely a sértettek (áldozatok) felelősségére épít, az óriási médiavisszhang pedig telis-tele van ilyen érvelésekkel. Az áldozathibáztató attitűd két leggyakoribb formája a sértett jellemére (Nagy ribanc volt mindig, nem is csoda, ha így járt.; Nagyon kellett neki az a szerep, nyilván az sincs ingyen.), illetve viselkedésére (Hát nem kell miniszoknyában, félrészegen egyedül sétálni éjszaka.) irányul, találni azonban egészen primitív elhárításokat, például tagadást (Miért gondolom azt, hogy hirtelen mindenkinek lett egy zaklatásos saját élménye, amit most végre közhírré dobolhat?!) is. Hiba volna azonban azt gondolni, hogy mindez csak az érzéketlen és gonosz emberekre jellemző, hiszen elsősorban egy védekezésről van szó.
az áldozathibáztató magatartás könnyen lehet az empatikus és részvétteli személyek sajátja is, ezért kiemelten fontos a felismerés
- írja nemrégiben megjelent tanulmányában Z. Papp Zsuzsanna, pszichológus. De hogyan és mitől véd minket, ha tragédiák kárvallottjait becsméreljük, ha meghazudtoljuk őket, ha hátat fordítunk nekik?
Tehetsz róla, tehetsz ellene!
Az ember egyik alapvető szükséglete az önmaga, a környezete és végső soron a sorsa feletti kontroll. Akkor vagyunk jól, ha úgy érezzük, irányítani tudjuk az életünket, nem vagyunk kiszolgáltatva a környezetünknek, a környezetünkben élő másoknak. Pszichológiai kutatások szerint ráadásul mindez jobb lelki egészséggel, nagyobb jólléttel és magasabb szellemi teljesítőképességgel jár együtt, míg a tehetetlenség megélése rendkívül súlyosan rombolhatja az életminőséget. Úgy tűnik azonban, hogy ezekhez a pozitívumokhoz sokszor már az is elég, ha az ember hisz, hinni tud abban, hogy saját sikerének kovácsa. Saját ráhatásunkat hajlamosak is vagyunk egyébként túlbecsülni a dolgokra, vagyis szeretünk úgy tenni, mintha olyan események is rajtunk múlnának, amikre pedig csak kevés vagy éppen semmi ráhatásunk nincsen.
A világ ugyanis annál biztonságosabbnak tűnik, minél inkább azt érezzük, tehetünk azért, hogy a velünk történt dolgok bekövetkezzenek, vagy hogy elkerülhessük őket. Hogy tehetünk értük, tehetünk ellenük. Minden tragédia, minden erőszak a világban ezt a hitünket rengeti meg, hiszen ha nem tudjuk az okokat, ha nem kapunk választ a miértekre, az tulajdonképpen azt üzeni: hogy ami történt, velünk is megtörténhet, mi is sebezhetők, adott helyzetben tehetetlenek vagyunk, mi is áldozatokká válhatunk.
Az áldozatok hibáztatása nagyon gyakran éppen erről szól, vagyis fordítva értelmezhető. Ha valaki szerint például nem kell miniszoknyában sétálni, ő abban szeretne hinni, hogy egy más öltözék majd megvédi egy esetleges támadástól. Hogy azon múlik. Aki szerint szexuális bántalmazást csak a laza erkölcsű nők szenvednek el, szintén abban szeretne hinni, hogy ő maga nem lehet áldozat.
Az igazságos világ
A szociálpszichológia irodalmának egyik leghíresebb kísérletében a résztvevők azt nézhették végig, hogy a kísérlet vezetője áramütéseket ad egy másik embernek. Arról persze nem tudtak, hogy az áramütések nem voltak valódiak, már csak azért sem, mert a delikvensek rendkívül élethűen szenvedtek. A résztvevők eleinte ugyan empatikusan, segítőkészen viszonyultak a büntetés alatt álló embertársukhoz, ahogy azonban konstatálták, hogy helyzetén nem tudnak javítani, egyre negatívabb képet alakítottak ki róla. Ráadásul annál negatívabbat, minél jobban szenvedett az illető.
A megdöbbentő eredmények hátterében a kutatók szerint az áll, hogy az emberek hinni akarnak a világ igazságosságába, vagyis tulajdonképpen abban, hogy akivel valamilyen rossz dolog, netán tragédia történik, az bizony meg is érdemli a sorsát. Különösen igaz ez azokban az esetekben, amikor az ember nem tud, vagy nem akar segíteni a bajbajutott(ak)on. A Weinstein ügysorozat is pont ilyen: távolról és utólag nem sok lehetőségünk van közbeavatkozni. Lehetőség lenne azonban olyan esetekben, melyek az orrunk előtt zajlanak, sokszor mégsem teszünk semmit, sokszor annak ellenére sem, hogy viszonylag tisztán megvan, hogy ami történik, az nem oké. Az igazságos világba vetett hit ezért legtöbbször a cselekvéstől (konfrontálódástól) és a lelkiismeret-furdalástól "ment meg", vagyis segít megindokolni magunk (és mások) felé, hogy miért is nem segítettünk.
Törvényszerű vagy nem is létezik
A jelenség ugyancsak gyakori formája, amikor a környezet negatív következményeket (jelen esetben az erőszakot) nyilvánvalóan láthatónak állítja be. Bemegy a konzulenséhez a fogadóórára - megint keresi magának a bajt...; Beült a pasi autójába, nyilván tudta, mi lesz...; Magasabb beosztást akart magának, annak pedig megvan az ára. Ebben az esetben tehát az a feltételezés, hogy az áldozat tisztában volt vele, mi vár rá, mégsem kerülte el, vagy egy másik verzió szerint: ő is akarta a dolgot. Ezek a magyarázatok a korábbiakhoz hasonlóan arra építenek, hogy áldozattá csak bizonyos emberek válhatnak, aki tehát tisztában van a világ legalapvetőbb törvényszerűségeivel, sikeresen elkerülheti a bajt.
Végül, az áldozatokhoz való viszonyulás egyik leginkább destruktív formája a tagadás, vagyis ha nem hiszünk nekik. A divat#metoo-zás például új keletű fogalom, ami annyit jelent, hogy valaki csak a téma felkapottsága miatt, mások figyelmének felkeltése érdekében talál ki magának szexuális bántalmazást. Mindez egyszerre végtelenül destruktív és abszurd, itt azonban - a miértekre keresve a választ - leginkább azt érdemes hangsúlyozni, hogy a tragédiák tagadása nem csupán azt az illúziót adják meg, hogy személy szerint velünk nem eshet meg hasonló, de azt is, hogy a világban általában sem történnek ilyesmi szörnyűségek.
Miért pont most jut eszébe?
Talán az eddigiekből is már nyilvánvaló, hogy az áldozatok hibáztatása milyen mértékben lehetetleníti el a megnyílást, a tragédia megosztását. Egy olyan társadalomban, ahol az ember, ha végre meg mer szólalni, hitetlenkedéssel, vádaskodással, becsmérléssel találja szembe magát, már rövid távon is nagyon nehéz tenni a megelőzésért. Ha társadalomként nem vállalunk felelősséget áldozattá vált embertársainkért, saját környezetünkben zajló eseményekért, vagy globálisabban: a társadalom mint rendszer működéséért, nem fog változni semmi. Ha azonban hajlandóak vagyunk szembe nézni azzal, hogy a szexuális bántalmazás/visszaélés mennyire ijesztően gyakori jelenség, ha hajlandóak vagyunk elfogadni, hogy ennek oka nem csak az elkövetők viselkedése, de az efelett szemet hunyó társadalom (vagyis mi magunk), lehet esélyünk az erőszak visszaszorítására. A megelőzés lehetősége nem a miniszoknya-farmer, sokkal inkább a passzív tétlenség - aktív felelősségvállalás ellentétében rejlik.
