Van ez a videó, hogy az emberek állnak a legújabb kormányzati plakát-cunami egyik darabja előtt, és halvány gőzük sincs, mi van a plakátra írva, sőt a legtöbben még azt sem veszik észre, hogy ott magasodik tőlük két lépésre a papíron orruk elé tolt minta eredetije. Az indexesek, akik a videót csinálták, azt írják, hogy „kisütötte agyunkat a kormánypropaganda”. Így is lehet mondani, de valójában két észlelési, tanulási mechanizmusról is szó van - mindkettő abban segít, hogy ne őrüljünk meg a túl erős vagy hosszantartó hatást kiváltó ingerektől. És ezekre a plakátokra nagyjából mindkettő igaz, szóval köszönjük szenzoros adaptáció és habituáció, hogy megkímélsz minket!
Szenzoros adaptáció – ne lássuk, ami unalmas
A szenzoros adaptációt szokták neurális adaptációnak is mondani: azt jelenti, hogy az idegsejtjeink az ismétlődő, sokszor érzékelt ingerekre egyre kevésbé reagálnak. Konkrétan az agyunk az, amelyben csökken az aktivitás az ilyen ismétlődő ingerek észlelésére. Belefutsz a Balatonba és úgy érzed, hogy leáll a szívverésed, olyan hideg, néhány perc múlva meg már vidáman úszkálsz, és még fél óra múlva sem akarsz kijönni: már teljesen jó a víz. Bemész egy sötét szobába, nem látsz semmit. Majd szép lassan hozzászokik a szemed a sötéthez – ehhez nagyjából fél óra kell, és itt éppen élesednek az érzékek, nem tompulnak. Ugyanez a szenzoros adaptáció az oka annak is, hogy nem érzi az ember a saját lakásának a szagát. Pedig minden lakásnak van egy jellegzetes szaga, talán hosszú hetek távolléte után érzi is az ember, azután érzéketlenné válik rá az orrunk (valójában nem az orrunk, hanem a szaglóérzet kialakulásáért felelős agyterület) és már nem érzünk semmit.
Ugyanez van a plakátokkal is, a videón szereplő emberek tényleg nem látták, nem észlelték, miután az agyuk vizuális ingerekért felelős területe hónapok óta kapja az impulzusokat az út menti kék plakátokról, egyszerűen beleolvadnak a háttérbe, csökken az általuk kiváltott inger erőssége.
Habituáció – ne izguljunk azon, ami állandóan szembejön velünk, és nem jelent semmit
Itt nem az inger észlelése csökken, hanem a mi válaszunk rá. Ha egyedül ülünk egy csendes szobában, és egyszercsak valaki felkiált, hogy Anya! – azonnal odanézünk, testünk készültségbe kerül, izmaink megfeszülnek, felkészülünk a gyors reakcióra, akár azért mert anyaként általában mennünk kell életeket menteni, akár azért mert nem értjük, hogy miért anyázik nekünk egy ismeretlen kisgyerek. Abban az esetben viszont, amikor már az üdítős soron járunk egy szupermarketben, és a bejárat óta eltelt harmincöt percet szeretett gyermekünk folyamatos Anya-anya kiáltásokkal édesítette meg – már gyakorlatilag meg sem halljuk, inkább csak az tűnik fel, ha csend lesz. Megszokjuk az ingert. Ugyanez a habituáció felelős azért is, hogy a drogokból egyre több kell ahhoz, hogy kiváltsa az eredetileg könnyen elérhető hatást.
A testünk úgymond hozzászokik az ilyen ingerekhez, és nem ad rá erős reakciókat. Érthető a haszna a dolognak: feleslegesen ne pazarolja az ember, és ugyanígy az állatok sem (habituáció már csigáknál is van) a test erőforrásait. A habituáció egyébként a tanulás egyik legelemibb formája, és ennek a mechanizmusnak a segítségével mutatták ki azt is, hogy a kisbabák már az anyaméhben képesek a tanulásra, meg tudnak különböztetni például sokszor hallott meséket soha nem hallott meséktől.
A plakátok estében a habituációval az üzeneteikre adott reakciók változása magyarázható. A propaganda akár félelemkeltő, akár büszkeségre és közösségi érzésre okot adó üzenetei eleinte kiváltják a várt hatást zsigeri szinten is. Azaz, ha fenyegetnek, megijedek és védelmet keresek, ha büszkévé tesznek, megdicsőülök, és boldogan csatlakozom a szavazótáborhoz. Egy idő után azonban definíció szerint „megtanuljuk azoknak az ingereknek a figyelmen kívül hagyását, amelyek ismétlődnek és nincs komoly következményük.”
