A gyerekek kiskorában Júlia egyetlen támasza a nagy fia, Géza volt. Nehéz idők voltak, háború, menekülés, szegénység és munka, munka hajnaltól éjszakáig. Géza hiába volt még csak tízéves, mindenből kivette a részét – és okos volt, mint a Nap. Dolgozott a földeken, szántott-vetett, ganajozott. A legjobb tanuló volt az osztályban, már kiskorában jó humora volt. Mindig megvédte a testvéreit is. Odaállt részeg apja elé, amikor az elővette a nadrágszíjat. Őt üsse, ne az öccsét meg a húgát. Jól forgott a nyelve, hamar ő is ugyanolyan maró és kegyetlen gúnnyal szólt vissza az apjának, ahogyan az öreg őket szapulta.
Júlia nem látta, hogy Géza, a kisfiú mennyire egyedül van, mennyire fél. Géza sosem kérte, hogy öleljék meg, hogy lehessen néha ő is gyenge, hogy ne kelljen napi tíz óra munka után nekiülnie tanulni – de belül, mélyen, gyűlt benne a harag. Elárulták a gyerekkorát. Budapestre került egyetemre, és a városi évfolyamtársai között szakadtnak, alkalmatlannak érezte magát. Magányos volt, szorongott, azt gondolta, mindenki átlát rajta, mindenki tudja, hogy mekkora egy semmirevaló, éppen úgy, ahogy az apja szajkózta neki. Ha ivott, könnyebb lett. Ezért hamarosan mindig ivott. Az alkohol hőforrásként áradt szét a testében, és a félelem hidege vidám meleggé, majd pár pohárral később forró haraggá változott. Ilyenkor mindenkire haragudott, akit látott, de legfőképp anyjára, akit szeretett, és aki nem védte meg őt.
Júlia nyolc éve nem találkozott Gézával. Az utolsó alkalommal Géza megütötte őt. Nem először. Júlia nem tudja úgy kiejteni a száján a fia nevét, hogy ne borítsák el szemét a könnyek. Abból a szikrázóan tehetséges, áldott jó fiúból, az ő kicsi babájából, a kedvencéből ugyanolyan férfi lett, mint az apja volt. Júlia akár meghalna, hogy segítsen rajta, de ahogy annak idején nem volt képes tenni semmit a fiáért, úgy most sem az.
Egyetlen családi kapcsolatmegszakítás vagy egymástól való eltávolodás sem könnyű történet. Sok szándékosan vagy szándék nélkül okozott seb és fájdalom húzódik mögöttük. Mentális betegségek, függőség, tehetetlenség, eszköztelenség, félreértések, játszmák, ártatlanok és hibásak, önzők és áldozatok. Valami biztos viszont: sok családban előfordul, nagyon sokakat érint, és rettentően keveset, szinte semmit nem beszélünk róla. A múltkori cikk után – ami arról szólt, hogy van, amikor egy élhetőbb élet reményében, önvédelemből meg kell szakítani a kapcsolatot bizonyos családtagokkal –kiderült, hogy nagyon sokatoknak jelent segítséget, ha tudjátok, nem ti vagytok az egyetlenek, akik ebben a helyzetben vannak. Mert a családi kapcsolat megszakítása tabu, nem beszélünk róla nyilvánosan, ahogy nem beszélünk róla a privát beszélgetéseinkben sem: mert fájdalmas és nem elfogadott.
Többen írtátok, hogy folytatódjon ez a téma, hogy minél többen ismerjék meg, nem ők az egyetlenek, akik ilyen nehéz döntést hoztak az életükben. Hogy megindulhasson a párbeszéd erről; és hogy ne kelljen a mérgező kapcsolatot megszakító gyereknek, szülőnek vagy testvérnek azt éreznie, hogy „nem normális” és elfogadhatatlan, amit tesz. Mert mindenkinek joga van ahhoz, hogy a számára sérülést okozó kapcsolatait megszüntesse.
Születésünkkor és kisbabaként az anyánk vagy valaki más felnőtt figyelme konkrétan élet-halál kérdése. Ez alakítja ki azt a szoros kapcsolatot, amit kötődésnek nevezünk. Ahogy megnövünk, az életben maradásunk már nem függ az anyánktól, vagy más közeli rokonainktól, de az érzelem, az hogy élet-halál fontosságúnak érezzük a családi kapcsolatot, megmarad. Ezért végtelenül nehéz döntés a kapcsolat megszakítása. Tátongó seb marad a helyén még akkor is, ha világosan átgondoltuk, hogy miért van szükség erre, és valamennyire felszabadítónak is érezzük.
Egyetlenegy nagyobb kutatás készült a világon arról, hogy mi a jellemző a családi elhidegülésre: kik, milyen okból, milyen formában és milyen érzésekkel kerülnek ilyen helyzetbe. A kutatás célja ugyanaz volt, mint ezé az írásé: kezdjünk emberségesen és tényszerűen beszélni erről a tabutémáról – és segítsen annak megértésében, hogy a családi kapcsolataink gyakran miért nem olyan szorosak és támogatóak, mint amilyennek szeretnénk őket.
A Cambridge-i Egyetem kutatói és az angol Stand Alone szervezet munkatársai kérdeztek meg több mint nyolcszáz embert, akik felnőttként tudatos döntés nyomán távolodtak el valamelyik rokonuktól. Minden történet egyedi, és minden megélt fájdalom saját és igaz – és sok dolog van, ami általánosan jellemző tapasztalat, aminek a megismerése hasznos lehet.
Vágy és veszteség
Korántsem arról van szó, hogy aki valamiért megszakítja a kapcsolatot egy vagy több családtagjával, annak ne lenne fontos a család, és a munkája vagy valami egyéb önző dolga miatt ne érdekelnék a rokonai. Szinte minden válaszoló borzasztóan szeretné, hogy családjában pozitív, támogató hangulat, feltétel nélküli szeretet és egymáshoz való közelség legyen. Emellett pedig azt gondolják, hogy ez nekik nem adatik meg. Akik a szüleikkel szakították meg a kapcsolatot, azok hisznek abban a legkevésbé, hogy a dolog jobbra fordulhat. Ennek ellenére sokan próbálkoznak újra, főleg azok, akik édesanyjuktól akartak eltávolodni: az anyával való kapcsolatmegszakítás a leginkább ciklikus. Amellett, hogy a szakítás jó érzésekkel is járt: megkönnyebbülés, szabadság, függetlenség – a fájó hiány azért erős.
Meglett felnőttek döntése
Bár a kamaszkor az, amikor talán a leghangosabbak az összecsattanások, és ami hagyományosan a nagy családi összezördülések és érték-háborúk ideje, a családi szakítás felnőttkorban, jó néhány évvel ezután történik, leggyakrabban a késő húszas és a harmincas éveikben. A válaszolók apjuktól és testvéreiktől átlagosan hét éve távolodtak el (azóta nem vagy alig volt kontaktus); az anyákkal, fiúkkal vagy lányokkal való szünet ennél rövidebb, öt év körüli volt.
Érzelmi bántalmazás, eltérő értékek
A szülőkkel kapcsolatban a legfájóbb tapasztalás, ami leggyakrabban a kapcsolat megszakításához vezet, a szülő részéről tapasztalt érzelmi bántalmazás. Második okként a családi szerepekkel és viselkedéssel kapcsolatos eltérő elvárások szerepeltek, majd a személyiség és értékrend különbségei, az elhanyagolás, mentális problémák és traumatikus családi események következtek.
Míg az anyáktól több és melegebb szeretetet, kevesebb kritikát és ítéletet, és a saját maguk által okozott sebekkel kapcsolatban több belátást vártak volna felnőtt gyerekeik; addig az apáktól több szeretetet, több kiállást a gyerekük mellett, illetve igazibb érdeklődést igényeltek volna.
Ha mélyebben is érdekel a pszichológia...
... és szeretnél többet tudni arról, milyen rejtett folyamatok alakítják párkapcsolatod, akkor neked szól következő előadásunk. Sákovics Diana pszichológus június 19-én a Hatszín Teátrumban beszél arról, hogyan ne rontsuk el a párkapcsolatunkat. Várunk szeretettel, jegyeket itt vásárolhatsz.
Stigma
A válaszolók 68 százaléka úgy érezte, hogy a családi helyzete stigmatizálja őt. Ez független volt attól, hogy férfiakról vagy nőkről volt szó, és attól is, hogy mely családtagjuktól távolodtak el. Mit jelent ez a stigma? A környezet ítélkezik, hibássá teszi azt, aki nem áll kapcsolatban bármely családtagjával, függetlenül az okoktól. Sokan kapják vissza azt a bagatellizáló mondatot, hogy ó, hát minden családban vannak problémák – holott valószínűleg az ezt mondóknak nincs sejtésük arról, hogy milyen súlyos dolgok okoznak egy ilyen szakítást. Arról is sokan beszámoltak, hogy az emberek félnek találkozni a problémával. Azok, akiknek nem kellett ilyet megtapasztalni a saját családjukban, annyira „természetellenesnek” tartják, hogy tabuként kezelik – még sokkal inkább, mint bármilyen másságot.
Van segítség, csak nehéz megtalálni
A kutatásban részt vevő összes ember keresett segítséget, támogatást a problémájára, kereste a lehetőségét annak, hogy megossza valakivel a terhet, amit cipel. Ez nem járt mindig sikerrel. Az emberek több mint fele elmondja közeli barátainak a teljes sztorit, ismerőseinek néhány részletet. A legtöbben sem a távolabbi ismerőseiknek, sem a kollégáiknak nem beszélnek róla. Viszont 96 százalék, tehát nagyjából mindenki elmondja a házastársának vagy partnerének a teljes történetét.
Az, hogy ezek a beszélgetések segítséget jelentettek-e, azon múlott, hogy hogyan hallgatták meg a mesélőt. Már az is jóleső érzés volt, ha szimplán végighallgatták az embert, és hittek neki. Sokat adott, ha a meghallgató arról biztosította viselkedésével és szavaival a másikat, hogy tudja, van ilyen, ő is ismer ilyen esetet, és ne érezze azt, hogy nem oké. Volt, amikor még praktikus tanácsokat is tudtak adni a környezetben. Minél közelebbi volt a meghallgató, annál inkább segített egy-egy ilyen beszélgetés. A partnerrel történő megbeszélése a dolognak 76 százalékban segített, a közeli barátokkal is jó volt beszélni erről, az ismerősök és kollégák már sokkal kisebb arányban tudtak segíteni.
A hivatalos támogatók hatékonysága és képessége a terhek könnyítésére elég változó. Leginkább a terápia és tanácsadás működik: a válaszolók 54 százaléka számára okos ötletnek bizonyult terapeutához fordulni. Az orvosok, papok, szociális munkások vagy rendőrök segítsége csak az esetek kevesebb mint negyedében volt értékelhető.
Valami haszna mégiscsak van?
Az eddigiek arról szóltak, hogy nehéz a családdal megszakítani a kapcsolatot, és akinek ilyenben része van, az jól teszi, ha nem egyedül akarja végigvinni az egész folyamatot, ügyel arra, hogy döntése egy új élet kezdete legyen, ne pedig az elmagányosodásé. De minden nehézség ellenére a kutatás alanyai addig sosem tapasztalt szabadságérzésről is beszámoltak, sokaknak olyan volt, mintha egy nyomasztó teher lekerült volna a vállukról. Jellemző volt az a tapasztalás, hogy az ember élete egyéb területein elkezdtek működni a dolgok: a családi kapcsolati tehertől megszabadulva képes volt tisztábban látni saját helyzetét, jobban megérteni a környezetében élőket. Maradt energiája a számára fontos és jövőbemutató területekre fókuszálni: javult a viszonya a saját gyerekeivel, házastársával, erősebbnek, egészségesebbnek érezte magát, jobban teljesített a munkahelyén. Sokan egyenesen életmentőnek tartották a szakítást, korábbi öngyilkossági gondolataik ritkultak, depressziójuk, bűntudatuk javulásnak indult.
Mindenkinek a saját útját kell megtalálnia abban, hogy hogyan viszonyul a saját jól, kevésbé jól vagy rombolón működő családjához. A témáról, a családtól való elhidegülésről beszélni kell. Fontos, hogy legyen lehetőség megismerni azt, hogy vannak esetek, amikor a gyógyuláshoz erre van szükség. Joga van mindenkinek megismerni, hogy milyen lehetőségei vannak, és olyan támogatást találni, ami a legtöbb eredménnyel jár saját elégedettsége, az életében való kiteljesedése és a családi kapcsolat szempontjából.
