Ahogy ezeket a rigmusokat hallgattam (akad itt még bőven ) kirázott a hideg, összeugrott a gyomrom, az arcom megfeszült, felpörögtem: tele lettem erővel, energiával. De vajon miért? Miért hat rám így a tömeg skandálása? A válasz nyilván összetett, de az biztos, hogy köze van hozzá a túlérzékeny tükörneuronjaimnak, vagyis azoknak az idegsejteknek, melyek ugyanúgy tüzelnek, amikor egy cselekvést éppen végrehajtunk, mint akkor, ha megfigyeljük azt. A tükörneuronok felelősek azért, hogy izgulunk egy focimeccsen, hogy sírunk, ha meghal a főhős a filmben, és nekünk fáj, ha a barátunk szenved. A tükörneuronok állnak tehát amögött is, hogy érzelmileg együtt mozgok a képernyőn történtekkel. A jelen esetben pedig bőven van mivel.
"Viszonylag sok tüntetésen ott voltam az elmúlt években, és ha már a skandálás a kérdés, akkor a CEU melletti tüntetés messze kilóg a sorból. Sosem volt titok, hogy az utóbbi években főleg az értelmiség vonult az utcára, akik nem nagyon mertek, vagy nem nagyon akartak kiabálni. De az is kiderült, hogy a néma ácsorgás, és sétálás egyenlő a nulla progresszivitással. Személy szerint kezdem kiábrándulni az ilyen jellegű apatikus tüntetésekből, de most megtört a jég, amihez hozzátartozik, hogy többé már nem fej lehajtva kullog több tízezer ember A-ból B-be,. Az elmúlt hetek tüntetésein egyértelművé vált, hogy a kreatív, pontos rigmusok milyen energiákat tudnak felszabadítani, hogy akár egy üzenet (pl. Szabad ország, szabad egyetem), amivel ezrek tudnak azonosulni, képes sok éves apátiát feloldani, önbizalmat adni és cselekvésre buzdítani olyanokat is, akik eddig valamiért úgy gondolták, hogy nem tesznek, vagy nem tudnak tenni semmit. Egyszóval a skandálás erőt ad, és bátorságot. Felszabadító tud lenni." - osztotta meg élményeit egy kollégám a vasárnapi tüntetésről.
De mi a hatása, mi a szerepe ezeknek a rigmusoknak egy tömegben? Mit mond a jelenségről a pszichológia?
A zene és az ének a kapcsolódás alapja
A rigmusok skandálása sajátos zene, a zene pedig az érzelmi kommunikációnk alapeleme, a bázis a köztünk lévő társas kötelékek kialakításához. Az antropológiai kutatásokból kiderült, hogy a zene az emberiség történetének minden pontján, minden kultúrában felbukkant, és elsődleges funkciója a mai napig mindenhol közösségi: összehozza és összeköti az embereket.
Azt, hogy a zene milyen fontos szerepet tölt be, érzelmi kommunikációnkba jól láthatjuk, ha megnézzük a beszéd előtti időszakot, ahol a kisgyerekek számára az intonáció kiemelten fontos szerepet kap a szülőkkel való interakciókban. Gügyög, mi visszagügyögünk, és azt érezzük kapcsolódtunk, közelebb vagyunk egymáshoz. Hasonlóan: a beszédünkkel együtt járó dallam, ritmus, hangerő adja meg mondandónk érzelmi töltetét. Így a zenével, ritmussal, énekkel a szavak tartalmától függetlenül képesek vagyunk érzelemkifejezésre.
A düh feltör, az indulat elsimul
Az együttműködő tömeg egyik fontos motiváló ereje a közös alapérzelem. Ez a tüntetések esetén pedig legtöbbször a düh. A düh kifejezése viszont számos formát önthet, és ezeknek csupán egyike az agresszió.
“Én nagyon élvezem a mostani megmozdulásoknál, hogy kreatívak" – mesélte egy másik kollégám – "A fő üzeneten - miszerint takarodjatok innen - túl, a tömeg spontán és szórakoztató módon tud megfogalmazni komolyabb és kevésbé komoly üzeneteket. A skandált rigmusokból látszik, hogy a most utcán lévő emberek nem elkeseredettek, nem kétségbeesésükben vonulnak az utcára, hanem azért, mert baromira elegük van egy helyzetből.”
A napokban folyó tüntetéseken tehát a skandált rigmusok szerepe az indulatok kifejezése. Ez nyilván nem lep meg senkit, az viszont izgalmas, hogy ennek a kifejezési formának milyen hatása van a tüntetők pszichéjére.
Egyéni szinten azt látjuk, hogy a zene az agyi jutalmazórendszerünket stimulálja, kapunk egy adag motiváló dopamint, eufóriát okozó szerotonint, izgatottságot hozó adrenalint, miközben a stresszhoromunk, a kortizol szintje csökken. Ez azt jelenti, hogy a zenehallgatást gyakran öröm, megkönnyebbülés és energizáltság érzése kíséri. Úgy tűnik, hogy a zene testünkre, érzelmeinkre gyakorolt hatása, az, ahogy képes minket kikapcsolni, elragadni, csak fokozódik, ha többen hallgatjuk.
Ha másokkal közös a zenei élmény, az agyunk összehangolódik – olyan ez, mint amikor mélyen együtt érzünk, empatizálunk valakivel. Csak ebben az esetben ez nem egyvalaki, hanem egy tömeg. Az empátia és a közös tevékenységben való feloldódás pedig összeköti, a zene összekoordinálja, szinkronba hozza az emberek mozdulatait, amit minden élethelyzetben nagyon szeretünk. Az, hogy aktívan részt veszünk a zene megszólaltatásában, hogy együtt énekelünk, pláne dob az élményen. Az éneklés ugyanis önmagában is csökkenti szervezetünkben a stresszhormon szintjét, csökkenti a fájdalom és a depresszió tüneteit.
Az élmények hatására pedig összeforrnak az emberek, egy rövid időre összetartoznak, közös csoport lesznek. Igaz, egy átmeneti csoport, időben behatárolható, de az érzelmi élmény tekintetében ez is rengeteget adhat. Szeretünk ugyanis csoporthoz tartozni: motivál, megerősít, stabilitást ad.
A lényeg tehát az, hogy a rigmusok skandálása – amellett, hogy szórakoztató elfoglaltság – az indulatok kifejezésének remek eszköze (aki éppen skandál, nem viselkedik agresszívan), jót tesz a szervezetünknek, és segít abban is, hogy összekovácsolja a csoportot. A harmóniában lévő békés csoport pedig jó. Többek között azért, mert a békés csoporttal könnyebb azonosulni, így több embert képes megnyerni az ügyének is.
