Vajon milyen ember ön? Kedves? Bátor? Kíváncsi? Türelmes? Lusta? Fukar? Önző? És vajon ezek a tulajdonságai állandó jellemzők? Vajon meghatározható ezek mentén a személyisége? Egyáltalán mi az a személyiség? És hogyan alakul ki? Lehet-e fejleszteni vagy megváltoztatni?
Ezek a dolgok régóta izgatják a pszichológusokat, és a tudomány történetének különböző korszakaiban más és más széles körben elfogadott válaszok is születtek a kérdésekre, ahogy az eltérő szemléletben gondolkodó szakemberek a mai napig máshogy kezelik ezt a témát. A személyiségpszichológia fő csapásirányában persze vannak stabil pontok, ezekről beszélt a Tilos Rádió szombati Teszt és lélek című műsorában dr. Mirnics Zsuzsa, a Károli Gáspár Református Egyetem Személyiség- és Klinikai Pszichológiai Tanszékének egyetemi docense, klinikai szakpszichológus és hipnoterapeuta.
A személyiségünk és az öt faktor
“A személyiség olyan stabil jellemzőink összessége, melyek egyedivé tesznek bennünket” – emelte ki dr. Mirnics Zsuzsa a pszichológiában létező rengeteg személyiségdefiníció közül azt, ami szerinte a leginkább lefedi a valóságot. A stabil jellemzők alatt ez a meghatározás a személyiségjegyeket, a motivációkat, a viselkedéseiket érti, bár többen sorolják ide az érzelmeinket, kognícióinkat, vagyis az észlelést, érvelést és emlékezést felölelő gondolkodási folyamatainkat is. Ez a meghatározás, bár rengeteg dolgot foglal magába, számunkra kevéssé árnyalja azt a képet, hogy milyenek is vagyunk, és hogyan hasonlítható össze a személyiségünk mondjuk az éppen mellettünk ülő emberével.
Ez utóbbi problémával a pszichológusok is sokáig küzdöttek, hiszen ha a személyiségjegyek, tulajdonságok összességével szeretnénk meghatározni az embereket, akkor végeláthatatlan tulajdonságlisták között kellene vergődnünk. Hogy mi erre a megoldás? Leginkább a rendszerezés. “Képzeljétek el, hogy a szobátok nagyon rendetlen, nagyon sok minden van benne össze-vissza dobálva, például mindenfelé hevernek benne könyvek, ruhák, még ételmaradékok is, így alapvetően nem nagyon ismeritek itt ki magatokat. Mi történik, ha ebbe a szobába beküldünk egy rendrakó robotot?” – szemlélteti a problémát a pszichológus. A robot nyilván rendszerezni kezd, méghozzá a hasonlóan viselkedő, hasonló jellemzőkkel bíró tárgyakat egy helyre csoportosítja. Így kerül a könyv a polcra, a ruha a szekrénybe, az ételmaradék pedig szemétbe. (Vagy a kutya táljába. Esetleg a komposztálóba.)
Hasonló rendszerezési elv mentén alakult ki a személyiségpszichológiában az az öt fontos személyiségdimenzió, melyek mentén az emberek – kortól, nemtől, rassztól, származási helytől függetlenül – összehasonlíthatóak, és melyek olyan közös gondolkodási keret biztosítanak a személyiséggel kapcsolatban, melyet bármelyik ma élő pszichológus megért Japántól Észtországig. Ez az öt nagy tulajdonságegyüttes – a Big 5 – olyan dimenziókat foglal magába, mint a barátságosság, lelkiismeretesség, extraverzió, nyitottság és érzelmi stabilitás. Minden faktor számos tulajdonságot tartalmaz, és minden ember eltérő, egyedi, de aránylag stabil értékekkel jellemezhető az egyes dimenziók mentén. De vajon hogyan alakul ki mindez?
A génjeink és a környezetünk is számít
Az ember személyiségével kapcsolatban régóta fennálló vita, hogy vajon mennyiben az öröklődésnek, a génjeinknek, a biológiai jellemzőinknek, és mennyiben a környezetünknek, a nevelés hatásának tulajdonítható az alakulása. A mai tudományos álláspont szerint a biológiai, pszichológiai és szociális hatások egyaránt formálnak minket, a személyiségünk így gyerekkorban épül, felnőttkorban is változik, de ennek a változásnak megvannak a maga biológiai korlátai.
Az például, hogy milyen az ingerekhez való viszonyunk, vagyis milyen ingermennyiségre van szükségünk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben biológiai adottság, a velünk született temperamentumunkon múlik, ez határozza meg, hogy mennyire vagyunk extro- vagy introvertált emberek. Ez tehát alapvetően olyan stabil jellemzőnk, ami gyerekkorunktól öregkorunkig végigkísér bennünket, és amit – hiába akarunk – nem változtathatunk meg. Igaz, az extrovertált ember korral kicsit visszavesz az ingervadászatban, a társas viselkedést fejlesztő introvertált pedig idővel jobban érezheti magát mások között, de a személyiségdimenzióban markáns változás nem áll be.
Ezzel szemben a lelkiismeretesség és a barátságosság faktorba tartozó empátia tipikusan a nevelés, a gyerekkori környezet hatására alakul és formálódik. Az, hogy mennyire vagyunk érzelmesek, együttérzőek, mennyire tudunk ráhangolódni a körülöttünk lévő emberekre, tanult jellemző, ahogy az is, mennyire vagyunk kitartóak, és milyen a munkához való viszonyunk. A személyiségünknek tehát vannak elemei, melyek alkalmasak arra, hogy tudatosan fejlesszük őket. Már ha képesek vagyunk rá. A nyitottságuk ugyanis – vagyis a képességünk arra, hogy befogadjuk a környezeti hatásokat, a hajlamunk, hogy jól bevált sémák szerint működjünk – szintén sokban biológiailag meghatározott jellemzőnk.
Az tehát, hogy mennyiben van lehetőségünk az életünk során változni, korlátozott, de fontos tudnunk, hogy kitartó munkával, odafigyeléssel és energiabefektetéssel számos területen, így társas készségekben vagy érzelmi helyzetek kezelésében sokat fejlődhetünk. Ahhoz pedig, hogy ezt megtegyük, szükség van arra is, hogy megismerjük saját magunkat, a saját korlátainkat, lehetőségeinket. A személyiségfejlődéshez így önismeretre van szükség. Ráadásul jó mélyre.
