Az állandó csetelés, posztolás olyan, mintha online sírnánk

Bár alapvetően az Internetet, a Facebookot is hasznosnak találom, több kliensemnél látom, mennyire megijednek, szoronganak még csak a gondolatától is annak, hogy ténylegesen egyedül kell maradniuk valamennyi időre. A tényleges egyedüllét alatt pedig az offline módot, a magunkkal való idő töltést értem.

Mi is az a szorongás?

Fontos tudni, hogy mindenki szorong néha, sőt – bármennyire is furcsa – ahhoz, hogy létezni tudjunk, bizonyos stresszszintre szükségünk is van. A szorongás bizonyos keretek között nagyon is elvárható és természetes. Például akkor, amikor állásinterjú előtt izgulunk, amikor az első randin gyomorgörcsünk van, vagy éppen a gyerekünk miatt aggódunk, aki épp külföldön nyaral. Az sem meglepő, ha új, váratlan helyzetekben szorongunk, sőt fontos orvosi vizsgálat eredményére várva is természetes az izgulás, szorongás.

 Akkor mégis honnan kezdődik a kóros szorongás?

A szorongás minden ember számára az őt érő fenyegetésre adott normális válaszreakció, a veszélyhelyzetekben megnyilvánuló reakcióinak átfogó elnevezése. Kóros szorongásról akkor beszélünk, ha a fenti reakciók kellő indok nélkül, vagy fenyegetést nem jelentő események hatására következnek be, illetve ha aránylag enyhe ingerek túlzott idegrendszeri választ, aktivációt, azaz szorongást váltanak ki. A szorongást tehát nem a helyzetek, hanem az arra adott kiértékelésünk váltja ki.

Gyakran szorongunk attól, hogy egyedül maradunk, hogy elhagynak, az egyedüllétet ugyanis sokszor a magánnyal azonosítjuk. A magány pedig rossz, szomorú és szánalmas. Az egyedüllét és a magány azonban nem ugyanaz. Az egyedüllétet igenis lehet élvezni, az egyedüllét nem rettenetes, lehet nagyon kreatív, hasznos és termékeny is. Ilyenkor van idő arra, hogy az ember saját magával foglalkozzon. Sajnos sokan rászoktak arra az okos telefonok világában, hogy nincsenek egyedül egy percet sem, nem töltenek magukkal időt. A hozzám fordulók közt gyakran tapasztalom, hogy megijednek attól, ha valami miatt ténylegesen egyedül kell maradniuk, például ha elmegy a net vagy lemerül a telefon. Párkapcsolatban gyakran élnek meg félelmet, szorongást, ha a másik nem ír azonnal, vagy órákig offline.

Valójában azonban az nem igazi egyedüllét, amikor az ember minden chat programon elérhető.

Mi az ijesztő az egyedüllétben?

Az egyedülléttől való félelmünk a gyerekkorban keresendő. Van olyan időszak az életben, amikor a szeparációs szorongás egy teljesen természetes jelenség, amit akkor él meg a baba, amikor elsődleges gondozója a látóterén kívül kerül. Ez tehát egy nagyon elemi, zsigeri reakciónk. Egy szakítás, vagy pusztán az egyedüllét ezt a korai érzelmi élményt idézheti fel, amit igyekszünk elkerülni, amiből igyekszünk elmenekülni. Sérülést azonban nem csak az okozhat, ha a gondozó elhanyagolja, vagy elhagyja a kisgyereket, az időben rosszkor, késve, nem a gyerek igényeihez igazítva érkező szeretet is képes szeparációs szorongást kiváltani, és ez szintén megjelenhet felnőtt korban is a párkapcsolatainkban.

Az állandó chatelés és posztolás olyan, mintha online-sírnánk: “ gyere és nyugtass meg – azonnal”. Sajnos azok az emberek is, akik egyébként bírnák a szorongás terhét, szintén igénybe veszik az azonnali kommunikációs lehetőségeket. Sok párkapcsolati konfliktus is abból ered, hogy sokan elvárják, hogy az ő belső feszültségeit a másik orvosolja. Egy párkapcsolat sosem lesz olyan feltétel nélküli, mint egy anya-gyerek kapcsolat. Pont ezért nem is várható el, hogy mindig minden belső feszültségre gyógyír legyen. Néha szükségünk van az egyedüllétre, arra, hogy időt szánjunk magunkra, hogy letisztázzunk dolgokat, végiggondoljuk a történéseket, megéljünk érzelmeket.

Érdemes gyakorolni az egyedüllétet

Jó esetben egy párkapcsolatban szeretünk egyedül is lenni, vagy legalábbis külön programokat csinálni a másiktól, hiszen mi önálló lények vagyunk, a másiktól függetlenül is. Nyugodtak vagyunk akkor is, ha x órája nem beszéltünk, nincs állandó szükségünk a megerősítésre.

Egy érett személyiség nem igényli azonnal, hogy kiöntse mindig a feszültségét valakinek, hogy megnyugtatást kapjon. Természetesen léteznek helyzetek, amikor szükségünk van azonnali ventillálásra. A szeparáció tűrése, a feszültség elviselése azt hozza magával, hogy az embernek jó lesz az énereje, képes lesz megélni, raktározni a saját negatív érzéseit. Nem lesz ijesztő, ha szomorúak vagyunk, vagy éppen szorongunk. Képesek leszünk elviselni, elfogadni saját magunkat és ez a személyiségfejlődés útja.