Rengeteget várunk. Várunk a kávénkra, a pirítósra, várunk a dugóban ülve, várunk a buszra, a boltban a fizetésre, az ügyfélszolgálatra, az orvosra, mindenre. Várunk, és közben nyomkodjuk a telefont, és ha túl sokáig tart, hát gyakran kiakadunk, hogy mi az ördögért kell így elcseszni az időnket. A várakozás ugyanis felesleges, hasztalan időrablás, üresjárat az életben. De vajon ez tényleg így van? Elisha Goldstein, klinikai pszichológus szerint egyáltalán nem.
A várakozás ösztönösen fenyegetettséggel társul
A pszichológus a Mindfulon megjelent cikkében fejti ki azt az elképzelést miszerint a várakozás egy ősi programot indít be az agyunkban, méghozzá az egyedüllét = védtelenség = fenyegetettség programját, amire ösztönösen szorongással reagálunk. Tehát a várakozás azt az ősi helyzetet mintázza, mintha egyedül, a klánunk nélkül, kiszolgáltatva bujkálnánk az ellenség elől vagy várnánk a vadra. Egyedül azonban védtelenek és kiszolgáltatottak voltunk, csökkentek a túlélési esélyeink, tehát jogosan nőtt a fenyegetettség, kiszolgáltatottság érzése. Goldstein szerint ilyenkor az történik, hogy az ősi, tudattalan félelmeink átveszik az uralmat az elménkben, kicsúszik a kezünkből a kontroll, ami tovább erősíti bennünk a szerencsétlenség és a szorongás érzését. Ráadásul minél többször éljük meg így a várakozást, annál valószínűbb, hogy a következő alkalommal is hasonlóan reagálunk: nem véletlen, hogy akad, aki utál várakozni.
Arról, hogy ez az elképzelés igaz-e vagy sem fogalmam sincs, az viszont biztos, hogy egyedül tényleg sokkal rosszabb várakozni. (Mondjuk kisgyerekkel talán még rosszabb.) Ráadásul ez az elmélet végre megmagyarázza azt, a tavaly óta égető kérdést, hogy miért választják inkább az elektrosokkot az emberek, ahelyett, hogy negyed órán át magukba mélyedve várakozzanak.
A szorongást az újraértelmezés űzi el
A pszichológus szerint a várakozás okozta stressz feloldására a megoldás az, ha a helyzetet megpróbáljuk máshogy értelmezni, ha azt a javunkra fordítjuk. Szerinte ilyenkor nem kellene kétségbeesetten a magányunkat és szorongásunkat elűző kütyükbe menekülnünk, inkább meg kellene tanulnunk megbékélni a várakozással és leállítani a szorongató készenlétet. Hogyan? Úgy, hogy odafigyelve, koncentrálva, szisztematikusan ellazítjuk az izmainkat, körbenézünk, és igyekszünk nyugtázni: biztonságban vagyunk. Ha ezt tudatosan gyakoroljuk egy idő után automatizmussá válik, és közben az önkontroll érzésünk nő, nyugisabbak leszünk, és megszabadulunk attól a sürgető, irritáló érzéstől, ami a várakozásainkat kíséri. Goldstein szerint azt is megtehetjük, hogy előre felkészülünk, végiggondoljuk az előttünk álló napot, és a várakozófeladat idején már rákészülve rántjuk elő az izomlazítós, magát biztonságban érző, a várakozás élményére, a világra kíváncsi énünket.
A pszichológus tippje persze egy rakás helyzetben nem működhet jól, hiszen van, hogy egyszerűen képtelenség belelazulni a helyzetbe, mindenesetre ha van rá alkalmunk, kipróbálni ki lehet. Rosszabb biztosan nem lesz tőle várakozni.
