Mitől lesz a szerelem? Magától? Vagy csinálni kell?

Mindannyian szeretünk, vagy legalábbis szeretnénk szerelembe esni. Találni valakit, akivel meg lehet élni a tökéletes egymásba gabalyodás és feloldódás érzését, semmi mással nem is foglalkozni, csak vele és a boldogsággal. Amíg keressük ezt az érzést, és hozzá a legmegfelelőbb személyt, nagyon vágyunk rá. És ha végre megtaláljuk, hát… akkor meg gyorsan elveszítjük. „Óriási szerelem volt a miénk, aztán szép lassan elhidegültünk egymástól. Rögtön megvolt a szikra, szerelem első látásra, de amikor összeköltöztünk, elkezdtünk egymás agyára menni.” Ugye, milyen ismerős? De hová tűnik vajon ilyenkor az érzés, amire annyit vártunk? Nem lehetne valahogy mégis fenntartani a kezdeti fellángolást? 

Szerelmes vagyok, mert az nekem jó

A kezdeti, mindent elsöprő szerelem a természeténél fogva irreális, az alapja leginkább egy illúzió, ezért szinte törvényszerűen halványulnia kell. Ha valaki erre a nagy lángolásra vágyik egész életében, valószínűleg időről időre keresnie kell hozzá egy-egy új partnert, akivel megvalósíthatja. Persze, így is lehet élni, de nem lesz fájdalommentes. Várakozás, kis boldogság, csalódás, elhagyás, és újra várakozás sok lesz majd, a hosszú távú, biztonságos, tartós boldogságot hozó kapcsolat viszont nincs ebben a forgatókönyvben.

Sok kapcsolat mégis a klasszikus szerelembe esés élményével kezdődik, és ez jól is van így. Nagyon vágytunk már rá, hogy valakivel igazán meghitt közelségbe kerüljünk, hogy leomoljanak a korlátok, és ha megtörténik, felhőtlenül boldognak érezzük magunkat. Jó nekünk, ha valaki figyel ránk, ha meghallgat, és érdeklődik irántunk. Jó nekünk, ha elfogad, olyannak, amilyenek vagyunk, és jó nekünk, ha valaki lesi minden kívánságunkat. A szerelmet valami nagyon önzetlen dolognak szoktuk megélni, hiszen nem foglalkozunk semmi és senki mással, csak a szerelmünkkel, és körülötte forog az életünk. Ehhez képest, kicsit sok a „jó nekünk” az előbbi felsorolásban. Bizony, a szerelem nagyon is önző dolog. Miénk volt a magány, ami most oldódik, miénk volt a sok igény és hiány, ami most kielégítést nyer az új kapcsolatban. Ajándékozunk, kedveskedünk, de azért, hogy elnyerjük valaki szeretetét. Gyorsan fogyózunk, futunk, és a legjobb arcunkat mutatjuk, de azért, hogy végre elismerjen, és dicsérjen valaki.

Az első párkapcsolati krízis

Nem baj, ha így kezdődik egy kapcsolat, de hamar veszélybe kerül, ha csak ennyit keresünk és találunk benne. Eleinte élvezzük az intimitást, és igyekszünk fokozni is azzal, hogy mindent elmondunk a másiknak, megosztjuk a múltunkat, és akár a legbensőbb titkainkat, félelmeinket is. Hiszen valaki végre meghallgatja, sőt, úgy tűnik, nagyon is érdekli. De ha csak az volt a cél, hogy valaki meghallgasson minket, ezt már meg is kaptuk, lassan alább is hagy ennek a varázsa. A partnerünk pedig egyre inkább megismer minket, de ha őt is a csodálatosan tökéletes partner illúziója vezette eddig, akkor lehet, hogy nem is tetszik neki annyira, amit lát. Ha a megismerés csak ennyi, hamar kiismerés lesz belőle, ami tovább már nem is annyira érdekes. Ha a valódi intimitás érzése már halványul, attól a szex még lehet jó, ezt gyakran az igazi meghittség pótlékaként használjuk, és éljük meg. De ha jók is vagyunk még az ágyban, érezni fogjuk, hogy valami már hiányzik.

Lassan visszakúszik az életünkbe a hétköznapi valóság is. Nem lehet az idők végezetéig a felhők között élni, ügyeket kell intéznünk, közösen problémákat megoldanunk, vagy akár az egymással megélt konfliktusokat kezelnünk. kiderülhet, hogy bizonyos dolgokban nem is passzolunk egymáshoz. Kicsit alábbhagy a boldogság, és lassan egy párkapcsolati krízisben találjuk magunkat. Ha nem tudunk új minőséget vinni a kapcsolatba, ha nem találjuk meg a meghittség és a boldogság további forrásait, ez az első párkapcsolati krízisünk egyben az utolsó is lesz. 

De akkor hogyan tovább?

Szerencsére a megoldást nem nekünk kell kitalálni, sokan, sokféleképpen leírták már. A végtelen választékból forduljunk most egy klasszikushoz, és nézzük, mit javasol Erich Fromm, A szeretet művészete című könyvében! Bár aki rövid, egyszerű, nem túl sok pontban megfogalmazott gyakorlati tanácsokra vágyik, lehet, hogy jobb, ha egy másikat választ…

• Önfegyelem: ma már a munkán kívül nem sok önfegyelemre van szükségünk az életünkben. Szeretünk lustálkodni, lazítani, a szabadidőnkben nem újabb feladatokat felvállalni. A munkában használjuk el az energiánk nagy részét, illetve a lazítással kicsit lázadunk is az értelmetlensége ellen. Az önfegyelem hiányát viszont megsínyli a kapcsolatunk, hiszen ebben is lenne elvégzendő dolgunk, kötelezettségek, és időt-energiát igénylő feladatok.
• Koncentráció: túl sokat fogyasztunk mindenből, és lehetőleg egyszerre. Eszünk, de közben filmet nézünk, vagy a párunkkal beszélgetünk, de közben fél szemmel a mobilon szkrollozunk. Annyi mindenre figyelünk egyszerre, hogy igazán semmire sem. Így a kapcsolatunk minősége a munka-hobbi-pénz-gyerek-TV-satöbbi mellett csak egy „futottak még” kategória, és lassan szem elől téveszthetjük.
• Türelem: egy jó kapcsolat felépítésére rá kell szánni az időt, nem lesz gyors a siker. Mindig van mit tenni, és soha nem lesz olyan, hogy „jó, kész vagyunk”.

Úgy tűnik ebből a három pontból, mintha a szeretet és a szerelem valami munka lenne. Igen, bizonyos szempontból az, de nem kell, hogy fárasztó legyen. Sőt, inkább ebben a munkában van az öröm, és nem a gyorsan elszálló szerelem-illúzióban. Fromm szerint ezek egyébként is olyan képességek, amik nem csak egy hosszú távú, akár életre szóló párkapcsolathoz „lesznek jók” nekünk, de az életünk sok más területén is. Egy kapcsolatban vannak ettől persze konkrétabb, gyakorlatiasabb szabályok, vagy tanácsok is. Érdemes azokat is tanulni és gyakorolni, de ha ezekkel a „filozófiai alapokkal” rendben vagyunk, nagy bajunk már nem lehet.