Bántalmazó apa mellett nőttem fel. Élhetek normálisan?

Írtunk már az erőszakos kapcsolatokból való kilépés nehézségeiről, és a várható utóhatásokról. De mi történik vajon a bántalmazó családban élő gyerekekkel? Ők milyen lelki sérüléseket szenvedhetnek el egy ilyen kapcsolatban? És meddig tarthat ez a hatás? Évekig? Örökre? Olvasói levelekre válaszolunk. 

A kisfiam 2,5 éves korában jöttem el egy bántalmazó kapcsolatból, ekkor komoly viselkedési problémái voltak. Sokat javult a helyzet, de még mindig nagyon nehéz néha. Ráadásul a kapcsolattartások a bántalmazó apával újra és újra felkavarják, és mindig visszaesik, rosszabbodik a viselkedési probléma. Pedig még elviteli joga sincs az apának, jelenlétemben találkozhatnak, ez egyelőre ideiglenes bírósági döntés. Az egyik pszichológus azt mondja, hogy ha nem szüntetjük meg a szorongás, frusztráció kiváltó okát, azaz az apa a láthatások alatti erőszakos viselkedését, akkor nem sok értelme van a kezelésnek. Mert úgy tűnik, az frusztrálja, attól szorong, mert a láthatások után 1,5 héttel csökkennek a viselkedési problémák.

Azonban a kapcsolattartásokat nem tudom szüneteltetni, már az is nagy előny, hogy elvitel nélküli kapcsolattartást kapott. Tudnának adni olyan tanácsot, hogy ilyen körülmények között mit tehetek, hogy a szorongás, a viselkedési zavar elmúljon, mert így nagyon rossz az életminőségünk. Gyakran kárt okoz direkt ismerősöknél, városi összejövetelen nekimegy embereknek... Így nagyon nehéz társaságba járnunk, ráadásul gyakran úgy néznek rá, mintha neveletlen gyerek lenne. Ezért kérem, hogy a bántalmazott gyerek lelkivilágáról, a traumáiról, és az utólagos segítségről tudnának írni? Illetve, hogy mit tehetek, hogy tinédzser korában ne kerüljön rossz társaságba?

Kedves Anyuka!

A Családjogi Törvény a különélő szülő számára is biztosítja a kapcsolattartás jogát. Ezt csak abban az esetben lehet korlátozni, vagy akár megszüntetni, ha ezek a találkozások bizonyíthatóan veszélyeztetik a gyerek biztonságát és fejlődését. Ezt a végleges, vagy átmeneti korlátozást azonban csak a bíróság mondhatja ki, és ebben az eljárásban komoly, tanúkkal, vagy akár szakvéleménnyel alátámasztott érvekre lesz szükség. Ez várhatóan hosszú és bonyolult folyamat lesz, de ha úgy látja, hogy az apa a láthatások során is erőszakosan viselkedik, akkor mindezek ellenére lépni kell. Amit akár most rögtön meg tud tenni: kezdeményezheti a gyámhatóságnál, hogy rendeljenek el felügyelt láthatást. Ebben az esetben az apa a gyermekjóléti szolgálatnál, vagy más külső helyszínen, egy szakember jelenlétében találkozhat a gyerekkel. A biztonságon túl a megoldás további előnye, hogy egy független külső szemlélő is megítélheti az apa jelenlegi viselkedésének hatását, tanácsot adhat neki, hogyan működjön másképp ebben a helyzetben. Így a felügyelt láthatás a későbbi, a gyerek számára is biztonságos és egészséges apa-fia kapcsolat kialakításában is segíthet.

A bántalmazott gyerek

Az aktuális helyzettől függetlenül a gyermekének minél hamarabb terápiás segítségre van szüksége. Ezzel nem érdemes a jogi helyzet és a láthatás végső megoldásáig várni. Bár nem írt a bántalmazás részleteiről, de szinte biztos, hogy a fia viselkedészavarai ebből erednek, és egész addig fenn fognak maradni, amíg az elszenvedett trauma hatásit egy gyermekpszichológus segítségével fel nem tudja dolgozni. Nem tudjuk, mit kaphatott, mit élhetett át, de szinte mindegy is. A bántalmazás sajnos nem csak verés, fizikai erőszak formájában nyilvánulhat meg:

• érzelmi bántalmazás: a megalázás, hibáztatás, fenyegetés, elutasítás, kigúnyolás vagy nevetségessé tétel. Mindez mélyen károsítja a gyerek önértékelését, mentális, és érzelmi fejlődését.
• elhanyagolás: ez is lehet fizikai, vagy érzelmi egyaránt. A skála a táplálástól a lakhatáson, és a fizikai biztonság hiányán át a gondoskodás és érzelmi biztonság hiányáig terjed. Ha a gyerek alapvető igényei nem teljesülnek, lassan úgy érzi „láthatatlanná” válik, és az értéktelenség és fölöslegesség érzését viszi magával ebből a helyzetből.
• a bántalmazás szemtanúja: ha a gyerek közvetlenül nem is „részesül” a bántalmazásból, a szülők agressziójának látványa, egy általa szeretett személyen elkövetett erőszak ugyanolyan traumatizáló hatású.

Hosszan lehetne sorolni a lehetséges következményeket, de egy biztos: az agresszió, az érzelmek és indulatok felismerésének és szabályozásának képtelensége köztük van. A bántalmazott gyerekek gyakran maguk is erőszakossá válnak a kortársaikkal szemben, nehezen tudnak beilleszkedni, és kapcsolatokat kialakítani. Mindez azonban gyógyítható. A korai traumák ugyan mély nyomokat hagynak az áldozatok személyiségében, és ezen keresztül a viselkedésükben, de szakértő segítséggel a sérülés gyógyulhat, és megnyílik az út az egészséges fejlődés felé.

Ha elmarad a gyógyulás

Sok sérülést begyógyít az idő. Akcióba lép a pszichénk öngyógyítási képessége – amire sok helyzetben tényleg számíthatunk – és lassan megszépülnek az emlékek, magunk is átértékeljük az átélteket, és akár meg is tudunk bocsájtani. A gyermekkorban elszenvedett bántalmazás hatásai sajnos ettől mélyebbek, és fájdalmasabbak, és terápiás feldolgozás nélkül egy életen át fennmaradhatnak. Hogy ez milyen élet lesz, jól látható a következő levélből…

Nekem az is bőven elég volt, hogy az édesapám, aki 4 éves koromban lépett le, és a mostohaapám, aki 6 éves koromtól, felnőtt koromig gyötört minket, bántalmazó volt. Főleg az utóbbi. Engem is vert, az anyámat is és a saját fiát, az öcsémet is. Meg velem kapcsolatban egyéb kísérletei is voltak, de én már nagyon hamar megtanultam megvédeni magam.

Ezek után én már nem adtam lehetőséget senkinek, hogy engem bánthasson. A tapasztalataim alapján talán meg is ölném, aki megüt. Szóval én egyedül vagyok, nem mintha ez örömet okozna, és az öcsém is... Minket valószínűleg örökre tönkretett a sok rossz gyerekkori élmény.

Talán ezért tartom a bántalmazást elviselő - ezzel a gyerekeit megnyomorító - nőket (férfiakat) ugyanolyan bűnösnek, mint a bántalmazókat. Nem hiszem el, hogy nincs mit tenni. Az anyám is maradhatott volna egyedül, de amikor meghalt a szadista férje, akkor összeszedett magának egy másik agresszort, mert úgymond nem tud egyedül élni... Most a társa mellett antidepresszánsokat szed, amiktől olyan, mint egy zombi.

Szóval mindenkinek joga, hogy úgy tegye tönkre az életét ahogy jólesik, de aki egy társ- és/vagy szexfüggő nyomorult, az ne szüljön gyereket, mert lelki toprongyokat, családi életre képtelen szerencsétleneket gyártani senkinek nincs joga!"

Kedves levélíró!

Megértem a dühét és a neheztelését az édesanyja iránt, hiszen gyerekként valóban elvárhatta volna, hogy megvédje önt és a testvérét mindezektől. Nem is szeretném őt felmenteni, vagy az ön indulatainak jogosságával vitatkozni. Kívülállóként mégis világos, hogy ő is áldozata volt mindennek. Biztosan szerette volna, nem találta meg a módját, vagy az ehhez szükséges bátorságot, hogy ha magát nem is, legalább önöket megkímélje ettől. Nem tudott, vagy nem mert véget vetni ennek? Vagy nem is akart? Úgy gondolta, ez az élet rendje, ez a sorsuk? Ez a dilemma örökre eldönthetetlen marad, de egy egészen biztos: az ön által táplált harag és csalódás a múltat már nem változtatja meg, de folyamatosan károsítja a saját jelenlegi életét, és boldogulását. A felnőttkori párkapcsolati erőszak elszenvedői legtöbbször már gyerekkorukban is a bántalmazás áldozatai voltak, innen ered a képtelenség az önvédelemre és a kilépésre. Ön és a testvére a harmadik generáció, akik ugyanazt a terhet cipelik. Itt az ideje ettől megszabadulni.

Végtelenül hosszú a lista, mit visznek tovább, és mitől szenvednek az áldozatok: károsodott önértékelés, szégyen, bűntudat, érzelemszabályozási zavarok, testi és mentális betegségek. Ön csak egyet írt le, de ez is szinte törvényszerű: a magány, és elszigeteltség, az egészséges hosszú távú párkapcsolatok felépítésének és fenntartásának képtelensége. A bántalmazás a másság és értéktelenség érzését „adja” az áldozatoknak. Olyan dolgokat kellett átélniük, amik kimondhatatlanok, érthetetlenek voltak, és erre gyerekként csak bezárkózással lehet reagálni. Ráadásul olyantól kapták a bántalmakat, akinek a feladata a biztonság megteremtése lett volna. Ez az élmény pedig a fontos mások, az önhöz közel állók iránt érzett bizalom megélésére teszik képtelenné. Értéktelenség, bezárkózás, és bizalmatlanság: ezzel a „készlettel” a magány szinte törvényszerű, de ebből is lennie kell kiútnak. Pszichológusként nincs más ötletem, a terápia segíthet. A veszteségek és csalódások elgyászolhatók, így a fájdalom enyhíthető. A bizalom és a szeretet képessége pedig - mint minden más képességünk - megtanulható.