Hirtelen akarja kimondani, majdnem ki is szalad a száján, de végül valahogy mégis bent reked, így agyalni kezd, de hiába érzi, hogy mindjárt megvan, a szót nem találja meg. Végül frusztráltan feladja az egészet. Ismerős? Ezt nevezik a pszichológusok “nyelvemen van” jelenségnek, és évtizedek óta találgatják mi lehet az oka. A legnépszerűbb elképzelés szerint a jelenség hátterében az áll, hogy a szó jelentése és szótári formája egy memóriahiba miatt nem kapcsolódik össze az agyunkban. Ezek a dolgok ugyanis külön rendszerekben tárolódnak, de elvileg, ha minden simán megy, előhíváskor összetapadnak. Hát, ilyenkor nem.
Maria C. D’Angelo és Karin R. Humphreys kutatók nemrég egy kísérletsorozattal vizsgálták a nyelvemen van jelenség hátterét, azt azt befolyásoló tényezőket és azt, hogy az ördögbe lehet csökkenteni az előfordulási kockázatát. A Cognition nevű szaklapban publikált kutatásukban új szavakat tanítottak a kísérletben résztvevőknek, majd ezeket kérdezték vissza a szavak definíciója alapján. Voltak esetek, amikor az embereknek simán ment a felidézés, máskor egyáltalán nem jutott eszükbe semmi, de a vizsgálat szempontjából az izgalmas az volt, amikor a kutatók a nyelvemen van jelenséget érhették tetten. Kiderült, hogy abban az esetben, ha a kísérletvezető néhány másodperc után megmondta a keresett szót, az emberek hajlamosak voltak a későbbiekben (5 perccel, 48 órával, 1 héttel az eredeti kísérlet után) is felidézési hibát véteni. Hogy miért? Mert az agyuk nem tanulta meg a kapcsolatot a szó jelentése és szótári alakja között.
A mindennapi életünkre vetítve a tanulság az, hogy a legjobb, ha senki sem segít ki minket, amikor a nyelvünk hegyén ragad egy szó. Ha csak a kezdőbetűjét mondják meg az jó. Akkor legközelebb kevésbé valószínű, hogy elveszik az agyunkban.
