Már egy 15 hónaposnak is megy az általánosítás és az oktulajdonítás, nem kell hozzá sok-sok tanulás. Ezt bizonyította most egy kognitív kutató.
A tudományos kutatások során a kutatók kis mintából következtetnek a populáció egészére, vagyis az emberek egy kisebb csoportja alapján vonnak le általános érvényű következtetéseket. Így tippeljük meg a választási győzelmeket, így kerülnek ki tesztelés után az új gyógyszerek, és így jelenthetjük ki azt is, hogy cinikusnak lenni szívás. De mikor működik ez az általánosítás? Kizárólag akkor, ha a vizsgált emberek csoportja jól tükrözi a populáció egészét. Tehát az, hogy egy jelenségből milyen következtetéseket vonhatunk le, a megfigyelt minta jellemzőitől függ. Ahhoz, hogy gondolkodásunkban ezt az elvet kövessük, kell az a sok évnyi tanulás, a fejlett, logikus gondolkodás, a tudományos szemlélet. Igaz? Nem igaz. Ugyanis egy 15 hónapos gyerek is képes rá.
A gyerekek az első életéveikben lenyűgöző fejlődésen mennek keresztül, hihetetlenül gyorsan és hatékonyan sajátítják el például a nyelvet, tanulnak meg eligazodni a környezetükben, az emberek között. Mindezt úgy, hogy folyamatosan általánosítaniuk kell. Ha a gőzölgő étel forró, akkor legközelebb nem nyúl hozzá, ha a cica mókás és puha, akkor a következő cicát is kergetni fogja. De vajon léteznek olyan elvek, melyek alapján általánosítanak a gyerekek?
Laura Schulz kognitív kutató a Massachusettsi Műszaki Egyetemen éppen ezt a kérdést kutatja évtizedek óta, és friss TED-es előadásban most bárki meghallgathatja megdöbbentő kutatási eredményeit. Oké, befejeztük a spoilerezést, jöjjenek a kísérletek.
Az általánosításhoz a gyereknek is kell egy megfelelő minta
Adott egy átlátszó doboz tele kék és sárga labdával, az utóbbiaknak nyele is van, akár egy csörgőnek. A 15 hónapos gyerek érdeklődve figyeli, ahogy a kísérletvezető egymás után három kék labdát emel ki a dobozból, és lelkes, hiszen mind sípol. Ezután a kísérletvezető a kezébe nyom egy sárga labdát. Mit tesz a gyerek? Megnézi, az is sípol-e. (Nem). A próbálkozás logikus: a kék és sárga labdák aránya látszólag egyenlő a dobozban, és eddig minden, ami onnan jött, sípolt – naná, hogy a sárgának is sípolnia kell. Na, de mi van akkor, ha a kutatók megkavarják a színarányokat? Most a kék labdából láthatóan kevesebb van a dobozban, vagyis a kék nem tipikus, nem jellemző eleme a doboz tartalmának. A kísérletvezető kezében zsinórban háromszor sípoló kék labda után a sárga labdával nem próbálkozik a gyerek, inkább nekiáll a nyelénél fogva lóbálni.
A 15 hónapos gyerekek tehát ebben a vizsgálatban úgy gondolkodtak, mint a tudósok: az általánosítás szempontjából számított nekik a minta. Ez alapján alakították ki az elvárásaikat, ez befolyásolta a viselkedésüket. Ha a kék nem jellemző, hanem különleges, kirívó elem volt a dobozban, akkor a sípolóképességét sem általánosították az összes labdára.
Az oktulajdonításhoz is megfigyelés kell
Amikor valamilyen problémával szembesülünk, mindig nekiállunk kutatni az okát: vajon rajtunk múlik a megoldás vagy nincs befolyásunk felette? Ahhoz, hogy ezt eldöntsük, kísérletezünk. Ha a befőttesüveget a pasim egy mozdulattal kinyitja, miközben én már percek óta szenvedtem vele, az nyilván az én bénaságom, gyengeségem. Ha neki sem megy, nyilván az üvegben van a hiba. Ez így elsőre nem tűnik bonyolultnak, de ha belegondolunk, ez a logika azzal jár, hogy számos lehetőséget futtatunk le az agyunkban, megfigyelésből, ministatisztikákból következtetünk a háttérben megbúvó okokra. És pontosan ezt teszik a gyerekek is már 15 hónapos korukban.
Schulzék következő kísérletében a gombnyomásra haladó játékot az egyik kísérletvezető mindig, a másik sohasem tudja elindítani. A megfigyelés után a gyerek is próbálkozik: nem megy. Látta, hogy volt, akinek működött, volt, akinek nem. Ha neki sem működik, mi a megoldás? Át kell adni a mamának, neki biztos megy majd. Inkább választják a gyerekek ezt a megoldást, minthogy a másik, ugyanolyan játékot próbálják megszerezni az asztalról. De nem így oldják meg akkor, amikor a két kísérletvezető közül mindkettő képes ugyan néha beindítani a játékot, de egyiküknek sem megy az összes alkalommal. A játék egyszer működik, egyszer nem. A gyerek próbálkozik, majd miután nem megy, nem anyuhoz fordul, inkább a másik játék után nyúl. Ebben az esetben tehát a 15 hónapos gyerek úgy dönt, hogy a játék a rossz, így keres inkább egy másikat.
Mindkét kísérletből kiderül, hogy a gyerekek a megfigyelt bizonyítékra alapozzák saját viselkedésüket, azok alapján döntenek. Még másfél éves koruk előtt képesek arra, hogy alapvetően eltérő stratégiákat alkalmazzanak minimális statisztikai bizonyítékok tükrében. Laura Schulz szerint ezek az eredmények elménk működéséről szólnak, arról, hogy milyen különleges műveletekre vagyunk képesek, hogy gazdag, strukturált tudásra tudunk szert tenni aránylag kevés információ alapján. A kísérletek azt mutatják, hogy az emberi elme már egész kisgyerekkorban csodásan működik, már akkor benne van, ami a tudományos gondolkozáshoz szükséges.
