Merthogy a gazdagok rossz arcok. Legalábbis elég rossz arcnak tűnnek, amikor mondjuk közlik, hogy akinek semmije sincs, az annyit is ér, amikor azt posztolják, hogy minden nőnek gyémántot kellene kapnia Valentin-napra, amikor egy luxusterepjáróból kipattanva hasba rúgnak egy zebrán átkelni kívánó asszonyt, amikor vállvonogatva, két nap eltéréssel mást mondanak arról, hogy miből tudtak luxusvillát venni, vagy amikor őrjöngve, nyilvánosan gecizik le egykori pajtásaikat.
De a közéleti példákon túl bőven elég az is, ha végiggondolja, hogy ki parkol folyton tilosban, ki száguldozik vagy kerüli ki simán a kocsisort, hogy aztán bepofátlankodjon az elejére. A gazdagok, nyilván. Vagy mégsem?
Nem lehet, hogy azért hisszük a gazdagokat az átlagnál pofátlanabbnak, mert jobban kilógnak a tömegből? Nem lehet, hogy csupán feltűnőbb, egy sok százezres Gucci-táskát lóbáló fickó empátiahiánya, mint egy átlag emberé? Nem lehet, hogy csak minket irritál jobban, amikor egy vagyonokat magára aggató fickó hangoskodik? Úgy tűnik, nem.
A pénz tényleg gyökérré tesz
Nyilván nem mindig és nem mindenkit. Paul Piff amerikai szociálpszichológus vizsgálataiból azonban úgy látszik, hogy a több pénz gyakran jár együtt olyan viselkedéses változásokkal, melyeket az egyszerűség kedvéért nyugodtan nevezhetünk gyökérségnek. “Annak ellenére, hogy a pénz önmagában még senkit nem tesz valakivé, a gazdagok az átlagnál hajlamosabbak saját érdekeiket a mások elé helyezni” - állítja Piff. “A pénz hatására az emberek hajlamosabbak olyan karaktervonásokat mutatni, amiket a sztereotípiáink alapján leginkább a seggfejséggel azonosítunk.”
Egy kísérletben például a résztvevők pénzfeldobás alapján jobb illetve rosszabb pozícióból kezdhettek bele a Monopolyba, azaz az egyik játékos kétszer annyi pénzzel indult, minden körben kétszer dobhatott, és kétszer annyi kezdőtőkét vehetett fel a startmezőnél. Ennek a játékosnak tehát több pénze volt, több lehetősége, és jobban hozzáférhetett az erőforrásokhoz. Ismerős? Piff és munkatársai ezután rejtett kamerán követték, mi történik a játékban. Nem kellett hozzá sok idő, és a jobb pozíciójú játkosok viselkedése megváltozott: hangosabban léptek, kérkedtek a pénzükkel és a helyzetükkel, társaikat gúnyosan lesajnálták, gorombán viselkedtek, egyre inkább kifejezték anyagi fölényüket és egyre kevésbé voltak érzékenyek a másik lelkiállapotára. Sőt, a jobb helyzetben lévő játékosok még a közös tálból kínált percből is többet vettek, vagyis többet fogyasztottak a közösből.
Ahogy a játék halad előre a “gazdagok” egyre nyilvánvalóbb jelét adták a dominanciájuknak, miközben fokozatosan megváltozott az, ahogy a másikat és ahogy önmagukat látták. A társasjátékot követő értékelésben legalábbis a nyertesek hajlamosak voltak elfelejteni a kezdeti mázlijukat, és a játék kimenetelét saját képességeikkel, belső tulajdonságaikkal magyarázták. Arról beszéltek, hogy mit tettek ők a saját sikerükért, hogy mennyire jól játszottak, hogy milyen bölcs stratégiát alkalmaztak. Nagy lett az arcuk. Alaptalanul.
A Monopoly ugyan csak egy játék, de klassz metafora az eltérő társadalmi osztályokból jövők viselkedésére, arra, hogy megértsük mi történik ott, ahol bizonyos embereknek másoknál jóval több pénzük van, magasabb státuszuk és így könnyebb hozzáférésük az erőforrásokhoz. De vajon ez a metafora a kísérleti laboroktól innen is megállja a helyét?
Így lesz belőlünk az univerzum közepe
Piff és munkatársai a fenti kísérleten túl több ezer ember bevonásával végzett vizsgálatok - kvízek, online játékok, kérdőívek, laboratóriumi- és terepvizsgálatok - alapján bizonyították azt, hogy a magasabb szocioökonómiai státusz dehumanizáló, vagyis az embereket a pénz tisztességtelenebbé, önzőbbé, elszigeteltebbé, kevésbé szerethetővé teheti, miközben ők maguk a jogosultság és a megérdemeltség érzésével válhatnak önzőbbé. A vizsgálatokból kiderült, hogy aki többet keres, az kísérleti körülmények között kevesebb pénzt adományoz segítő céllal, hogy minél drágább autót vezet valaki, annál inkább hajlamos kivágni mások elé, nem átengedni a gyalogosokat (az amerikai vizsgálatban a magasabb árkategóriába eső autók 50 százaléka sértett törvényt), hogy hajlamosabb etikátlan viselkedést elkövetni a munkahelyén (például pénzt lopni a kasszából vagy hazudni a vásárlóknak), és sokkal lazábban veszi el azt, ami másoknak van fenntartva. Még akkor is, ha azok a mások gyerekek és a cukorkájukról van szó.
Lehet erre azt mondani, hogy Paul Piffet biztos sokszor verték meg gazdag fiúk az iskolában, és gyakran csaklizták el a csaját a menő autójukkal, de sajnos más, tőle független kutatók is hasonló eredményekre jutottak. Kiderült, hogy az alacsonyabb társadalmi osztályokba tartozók jobban olvasnak az arckifejezésekben - ami az empátia fontos jele -, ahogy kiderült az is, hogy testi szinten is mérhetően jobban indítja meg őket mások szenvedése. A pszichológiai vizsgálatoknak köszönhetően azt is tudjuk, hogy minél többet keres valaki, annál kevésbé tartják szeretetreméltónak, és már attól is csökken bennünk a segítőkészség, ha csak gondolunk a pénzre.
Heló, tyúk! Heló, tojás!
Arra, hogy pontosan miért van ez így, hogy miért rosszabb arcok a gazdagok számos magyarázat létezik. Lehet, hogy az etikátlan, önző viselkedés társadalmunkban anyagi szempontból megtérül, vagyis arról van szó, hogy eleve a rossz arcok tudnak igazán meggazdagodni, akik attitűdjeiket, értékeiket, világszemléletüket és persze a génjeiket is tovább adják gyermekeiknek, így nevelve ki egy még önzőbb és empátiahiányosabb generációt.
Elképzelhető az is, hogy a gazdagok egyáltalán nem egy másik kaszt, nem ők az emberiség érzéketlen része, inkább a pénz, a hatalom birtoklása idézi elő a fenti negatív változásokat Eszerint tehát gazdag gyökér bárkiből lehet. (Éppen úgy, ahogy az átlag ember is válhat szadistává meghatározott körülmények között.) Paul Piff társasjátékos kísérlete ez utóbbi verziót támasztja alá, ahogy az a tény is, hogy a szociálpszichológus vizsgálatai szerint ha direkt igyekszünk empátiát kiváltani az éppen úgy hat a gazdagokra is, mint az átlagra. A szegény sorsú gyerekek látványa például az emberek többségében - legyen az szegény vagy gazdag - kiváltja a segítő szándékot: könnyebben nyújtanak kezet egy bajba jutott idegennek.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy az önző, etikátlan, empátiamentes viselkedés a fenti vizsgálatok alapján sem kizárólag a gazdagokat jellemzi, csupán jobban jellemzi őket az átlagnál. Az tehát, ha a cikkünk címéhez hasonlóan címkézünk, megbélyegzünk egy csoportot csak egy torzított, hazug világképet eredményez. Ezeknek a címkéknek az érzelmi eredete gyakran az irigység, a felesleges irigység, hiszen egy dolgot biztosan tudunk a gazdagok életéről: a pénztől még nem lesznek boldogok.
Ha kedve tartja, itt megnézheti Paul Piff TED-es előadását a témában, a pszichológus a videó második felében arról is beszél, hogy ez a jelenség milyen hatással volt és lesz a társadalmunkra, hogy ez a fajta viselkedés miként szélesíti a különböző társadalmi rétegek közötti szakadékot, és hogy ez milyen hatással van a világunkra. Klassz előadás, érdemes megnézni, nem túl hosszú és van hozzá magyar felirat is.
