40 évesen, friss szakmával nem kellek senkinek

Vannak, akik egy életen át kreatív szakmára vágynak, ám ahogy Csehov három nővére sosem utazik el Moszkvába, úgy ők sem mernek dobbantani egy lélekölő munkahelyen. Mások elhatározzák, haladéktalanul kilépnek a kilátástalannak tűnő, ingermentes életből, és egy hét múlva Berlinben keresnek lakást. És persze van a középút: amikor alapos tervezés és megfontolás után, racionális léptekben haladunk az új célok felé. A Dívány tanácsadó sorozatának e-mail címére egy olyan olvasónk írt, aki az utóbbi tábort erősíti, ám aggódik, hogy a várva várt siker egyelőre nem érkezett el. Legalábbis nem pont úgy, ahogy ő várta volna.

40 felett váltani?

„Tízéves voltam, amikor a szüleim elváltak, ugyanis édesapám többet volt kocsmában, mint otthon. A nővérem férjhez ment, a bátyám elköltözött, anyu pedig esti iskolába járt. Hirtelen egyedül maradtam. Még két évig együtt laktunk édesapámmal, majd elköltöztünk: új iskola, új élet. Nehezen ment a beilleszkedés. Anyunak konkrét elképzelése volt a jövőmről, ezért ő döntött arról, hogy közgazdasági szakközépiskolába menjek tovább, ahol államigazgatást és gyorsírást tanultam. Én rajzolni, alkotni szerettem volna, ez nem az én utam volt. Huszonegy éves koromtól önellátó voltam, anyu újra férjhez ment, majd közölte, hogy el kellene adni a lakást, amiben laktam, mivel vidéken szeretnének a férjével venni egy házat. Nem esett jól, de elfogadtam.

New Yorkba mentem, és itt hagytam a jól fizető állásomat – házvezetőként dolgoztam. De a párommal – aki most már a férjem – úgy döntöttünk, hogy hazajövünk és itthon próbálunk szerencsét. Sikerült elhelyezkednem mint irodavezető, de valami hiányzott. Jelentkeztem egy lakberendezéssel foglalkozó céghez. Behívtak interjúra és amikor átléptem az iroda küszöbét, mintha hazaérkeztem volna. Megérintett az alkotás és a kreativitás szele. Mindenfelé anyagok, kiegészítők hevertek. Szinte késztetést éreztem, hogy azonnal elkezdjek valamit kreálni. Egy hét múlva felhívtak, hogy enyém az állás, viszont azon a héten kiderült az is, hogy babát várunk. Nem csodálkoztam, hogy ezek után már nem én voltam a befutó. Két gyermekem született, összesen hat és fél évet voltam otthon. Nagyon szükségünk volt a pénzre, tehát az önmegvalósítás ideje még mindig nem jött el.  A bank szektorban helyezkedtem el, értékpapírokkal és hitelekkel foglalkoztam, majd irodai munkát végeztem egy bútorgyártó cégnél, de éreztem, hogy nem nekem találták ki.  Hosszas habozás után végre én is elkezdtem egy államilag támogatott iskolát, ahol alkalmazott grafikát tanultam.

A férjem sokat segített, támogatott ebben az időben is. Lelkiismeretesen, mindig készülve a vizsgákra, példát mutatva – főleg a gyerekeimnek – végeztem el a sulit. Ráadásul eszméletlenül élveztem, hogy végre valami kreatív szakmát tanulhatok, és ez az eredményeimen is meglátszott. Sikeresen befejeztem az iskolát, valamint egy pályázat alkalmával az egyik munkámat kiállították a Millenáris Parkban. Lelkes voltam és tettre kész, telve optimizmussal. Szóltam minden ismerősömnek, jelentkeztem általam tisztelt, nagyra becsült munkahelyekre. Megpróbáltam körültekintően választani, megnéztem a cég portfólióját, a munkahely és a lakhelyem közötti távolságot, a közlekedési lehetőségeket, körülbelül hetven helyre küldtem el a jelentkezésemet, ebből tíz írt vissza, hogy nem engem választottak. A többi nem is jelentkezett – pedig ennyivel meg lehetne tisztelni a munkát kereső embereket. 

Negyvenéves leszek, két gyermek édesanyja, friss szakmával, tele lendülettel. Jófej vagyok, szeretek és tudok is dolgozni. De nem kellek, be sem hívnak. Szomorú vagyok, és talán ennyi idő után – fél év – kilátástalannak látom a helyzetemet. Pedig kezdeném alulról is, hisz tapasztalatom nem igazán van és, ha így folytatódik nem is lesz. Mit érezhetnek az önmegvalósítást fontolgató ötvenes, hatvanas éveikben járó nők és férfiak?  Jó lenne, ha bebizonyosodna, hogy a 'váltani sohasem késő' mondás, állítás nem csupán frázis!“

Új élet, új minta

Olvasónk sokszor használja az újrakezdés szót, ám elolvasva élete történetét egyértelművé válik: egész életében valódi önállóságra vágyott. Ám a mai negyvenes generáció tagjainak korántsem egyszerű igazán nagyban gondolkodni: esélyes, hogy az ő szüleik még egy olyan társasalomban szocializálódtak, ahol szakmát kell tanulni, el kell helyezkedni, családot kell alapítani, és slussz passz, ennyi az élet. Nem csoda, hogy nehezen találunk magunkra: a felmenőink konzervatív gondolkodásmódját igyekszünk összeegyeztetni a cyber-generáció kalandvágyával. És bár úgy tűnik, olvasónk hatalmasat lépett előre az önmegvalósítás terén, egy régi minta még mindig megmaradt. Egy cégtől, egy munkáltatótól várja el, hogy azok megvalósítsák az ön dédelgetett álmait. Ám ezeket az álmokat senki más nem valósíthatja meg helyettünk. Ha úgy érzi, hogy kreatív és egyéni színfolt lehet a dekoratőr szakmában, alkosson, járjon workshopokra, ismerjen meg izgalmas embereket, akikkel kollaborálhat, vagy akár szegődjön el heti pár órában gyakornoknak (eleinte teljesen ingyen és bérmentve, így kezdik a fiatalabbak is) olyan művészek mellé, akiket nagyra tart. Sok lesz a visszautasítás, lesz, aki válaszolni sem fog – de akár történhet valami jó is.

Változni persze kell, de azért az is jó, ami van

Ám ez csak akkor esik meg, ha nem várja el a sikert alanyi jogon – csak azért, mert ön már évek óta dolgozik érte. Spirituális megközelítésben: a kiteljesedés azok után szalad, akik nem futnak utána. A klasszikus sikerorientált, karrierista gondolkodásmódot lassan, de biztosan felváltja egy összetettebb kép, mely szerint mindig pontosan annyit kapunk, amennyi jár nekünk. Hiszen ha több lenne, egyelőre nem bírnánk el vele. Ám amíg arra fókuszálunk, amit nem sikerült megvalósítani, azokat a kincseket sem vesszük észre, amelyeket ezidáig begyűjtöttünk. A Kabbala Központban azt tanuljuk, hogy minél nagyobb örömmel fogadjuk az apró akadályokat amelyeket az élet elénk állít, annál nagyobb az esélye annak hogy sikerül leszűrnünk belőle a tanulságot – a kétségbeeséstől egyszerűen lehetetlen tisztán látni, nemhogy újrakezdeni. Egy féléves próbálkozás után lehetetlen kijelenteni, hogy a projekt elbukott: az esetek többségében nem tudjuk, hogy a sok mag, amelyeket elvetünk, milyen termést hoznak később, és mikor érnek be. Addig pedig érdemes észben tartani: minden egyes nap, minden egyes lélegzetvétele magában hordozza a valódi újrakezdés lehetőségét. Egy olyan valóságét, ahol a szakmai és személyes fejlődésbe vetett bizonyosság erősebb, mint a kétségek.

Attól még lehet boldog, hogy mégsem lesz grafikus

Tóth-Horváth Gábor pszichológus is egyetért abban, hogy az „egy egész életre szóló munkahely" csak egy társadalmi sztereotípia: senkinek sem kell lehorgonyozni egy cégnél, egy állásnál, és mindenkinek joga és kötelessége olyan munkahelyet keresni, ahol érzi, él. „Ez persze nem azt jelenti, hogy ha nem veszik fel lakberendezőnek, boldogtalan lesz az élete (sajnos egy olyan országban igyekszik elhelyezkedni, ahol a választott mesterségére nics akkora igény, vagy ha van, akkor huszonévesek, és évtizedek óta a szakmában dogozók töltik be az állásokat). Én magam tanultam fotólaboránsnak, sportmasszőrnek, modellező szobrásznak, de még egy környezetvédelmi technikusi oklevelet is szeretem az évek során. Ha az egyik nem sikerül, ott a másik, amíg ép az elmém, addig tudok váltani. Ha egy megálmodott mesterség nem jön be, még mindig van temérdek egyéb, amit választhatunk. Ami pedig az álmai szakmáját illeti, valósítsa meg a saját, és a közeli ismerősök körében. Egy jó hangulatú munkahely mellett – még ha nem is pontosan az, amire vágyott – gyakorolhatja a szenvedélyét hobbiként, és gondolhat arra, hogy az egykori nagy festők sem tudták eladni képeiket, de örömet szereztek a környezetüknek, ezzel pedig önmaguknak is” – véli a szakember.