Éppen egy évvel ezelőtt történt. Meghívást kaptam a Bezalel művészeti iskola végzőseinek kiállítására, az újságírókat pedig egy mindenféle - természetesen alkoholos - italokkal, sőt, színes jégnyalókákkal megpakolt busszal szállította az egyetem PR osztálya Tel Avivból Jeruzsálembe. A kiállítás lenyűgöző volt, és ezt nem csak a buszon elfogyasztott ital mondatja velem. A suli divat, indusztriális dizájn és képzőművész szakán végzett diplomások alaposan kitettek magukért - nem csoda, hogy a világ legnagyobb divattervezői és divatújságírói látogatnak ide, hogy rátaláljanak a jövő nagy tehetségeire. Az egyetlen gondom az volt, hogy nem oszthattam meg senkivel ezt a fantasztikus élményt. Azt kívántam, bárcsak lenne egy jó barátom, aki hasonló munkakörben dolgozik, mint én, nyitott, vicces, és együtt járhatnánk az efféle sajtóeseményekre. Úgy éreztem, meg kell osztanom mindezt valakivel.
A megnyitó után a suli épülete mellett majszoltam a jégnyalókámat, amikor figyelmes lettem egy srácra - a körülötte lévő világról tudomást sem véve szívott egy dzsointot, és szélesen mosolygott. Aztán valahogy egymás mellé keveredtünk a hazafelé úton, és a Jeruzsálemtől Tel Avivig tartó egyórás busz utazás nagyjából öt percnek tetszett, annyira jól eldumálgattunk.
Kiderült, hogy Dror - mert hogy így hívják a srácot - egy izraeli gay magazin főszerkesztője, emellett elismert filmkészítő - díjnyertes moziit a világ számos fesztiválján mutatták be óriási sikerrel. A következő néhány hónap során időnként össze-összeröffentünk valamelyikünknél - néha Özge és Chopa kutyáinkkal meglátogattuk az ő minden lében kanál kutyusát, Peppert, máskor pedig közös főzéseket rendeztünk. Egyszóval: barátkoztunk.
Ahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, egyre inkább megnyíltunk a másik előtt, és egy nap, amikor az erkélyünkön heverészve a legjobb barátairól kérdeztem, azt felelte: "Annyiszor csalódtam már barátokban, hogy mára már egyáltalán nincsenek elvárásaim velük szemben." Bár mosolyogva mondta, mégis éreztem egyfajta szomorú lemondást a hangjában. "Nem akarom, hogy azt hidd, bennem is csalódnod kell majd" - mondtam, de ő válasz helyett csak még szélesebben mosolygott.
Azóta eltelt fél év. A főzések és kutyaséták valahogy ritkulni kezdtek - amikor hívott, épp nem értem rá, aztán elhagytam a telefonomat, és hónapokon át elfelejtettem elkérni tőle a számát mailben, végül pedig valahogy természetessé vált, hogy Dror csak a fejemben és szívemben jó barátom, a mindennapi életem során mégsincs a közelemben. Időnként persze eszembe jutott, mekkora változás ez ahhoz képest, hogy pár hónapja még a város másik végébe is elbicikliztem csak azért, hogy együtt ebédelhessünk egy dolgos hétköznapon. Az utolsó három találkozásunk pedig csupán annak volt köszönhető, hogy véletlenül összefutottunk az utcán.
Végül pedig eljött az "évfordulónk" időpontja: a Bezalel végzőseinek kiállítása. Éjjel még rádobtam egy mailt: "Jössz holnap?", reggelre pedig csupán ez a válasz fogadott: "Hova?" A sors nem adott lehetőséget arra, hogy ne egyedül nézzem végig a kiállítást... és megérdemeltem.
Ismét egyedül zötyöghettem a buszon Jeruzsálem felé, ahol 365 nap után a díszlet ismét ugyanaz. Köröttem sok-sok újságíró, és jégnyalóka is van, de valami, azaz valaki hiányzik. Miközben a fantasztikus kreációkat nézegettem, és csevegtem a fiatal dizájnerekkel, nem tudtam nem arra gondolni: talán elszalasztottam a lehetőséget arra, hogy gondoskodjak egy igazán jó barátságról. Három órával később, lélekben és agyban megtelve a kiállításon látott szépségekkel a labirintus-szerű iskola liftjében rekedve fedeztem fel, hogy fogalmam sincs, merre a kijárat. A mellettem álló fiúhoz fordultam: "Tudod, hányadik emeleten van a találkozó a visszainduláshoz?", ő pedig válaszolt, majd kérdezett: "Te melyik lapnak írsz?" "A TimeOut Israelnek" -válszoltam, ő pedig legnagyobb meglepetésemre azt felelte: "Mi?! Én is nekik írok! Te miket írsz?" "A gay&lesbian rovatot vezetem" -feleltem, mire ő: "Miii? Én is azt a rovatot vezetem!"
Hamarosan kiderült, hogy míg én az angol nyelvű kiadásnak dolgozom, ő a héber nyelvűnek, szóval valójában kollégák vagyunk. A buszon hazafelé már egymás mellett ültünk Amnonnal - mert hogy így hívják őt -, és az utazás ismét pár perc alatt elreppent. Mivel mindketten szabadúszók vagyunk, elhatároztuk, hogy legközelebb együtt ülünk le írni - már csak azért is, mert kiderült, hogy évek óta ugyanabba a kocsmába járunk, csak míg ő a kerthelységet szereti, én a bárpultot, így sosem találkoztunk. Búcsúzáskor az egyik kurátor hölgy ránk nézett, és megkérdezte: "Ti testvérek vagytok? Annyira hasonlítotok!", mi pedig csak vigyorogtunk.
Te hiszel a karmában?
Amit nem tanultunk meg az egyik kapcsolatban, azt megtanuljuk a következőben. A Kabbala Központban úgy tanuljuk, hogy a megszokott élethelyzetek, a hasonló embertípusok és az azononos konfliktusok addig jönnek velünk szembe újra és újra, míg egyszer végül nem tanuljuk meg értékelni őket, és tanulni belőlük. Remélem, ezúttal lesz erőm és felelősségtudatom, türelmem és nyitottságom, kitartásom és szeretetem megtartani és értékelni az új barátomat. Így talán már jövőre Jeruzsálem felé menet sem egyedül utazom majd a buszon, és lesz kivel megbeszélni a "kiállítás képeit" is. Ha pedig nem, akkor már most pontosan tudom: jövő ilyenkor a Bezalelből kilépve találkozom a következő tanítómesteremmel. Nincsenek elszalasztott lehetőségek. Azt pedig már csak halkan jegyzem meg, hogy míg a Dror név azt jelenti: "szabad", addig az Amnon azt: "hűség". Van még valaki, aki nem hisz a jelekben?
