Minden, amit a pánikbetegségről tudni kell

Bizonyára mindenkinek az ismeretségi körében volt már valaki, aki arról panaszkodott, hogy a pánikbetegség kisebb vagy nagyobb mértékben megkeserítette az életét, ami nem is csoda, hiszen az Egészségkalauz összefoglalója szerint a pánikroham évente a felnőtt népesség mintegy egyharmadánál fordulhat elő. De mégis mit nevezünk pániknak?  A tájékoztató szerint egy támadó, rendkívül erős szorongás, melyet szervi tünetek kísérnek, ezek a pánikrohamok, és tüneteiben nem hasonlít a többi szorongásos betegséghez. Azokat, akiknél újra és újra megismétlődik ez a fajta roham, pánikbetegeknek nevezzük.

Pánikbetegséget akkor állapít meg az orvos, ha a rohamok váratlanul és ismétlődően jelennek meg, illetve ha a roham után egy hónapig is eltart a következő rohamtól való félelem – tudtuk meg. A valóságban aszerint dominál egyik vagy másik tünet, hogy milyen típusú a pánikroham. A pánikbetegség a családi halmozódások vizsgálata alapján örökletes is lehet, ami azt mutatja, hogy valamely genetikai variáció vagy variációk is szerepet játszhatnak a tünetek megjelenésében. „Persze nem törvényszerű, hogy betegség bontakozzon ki ebből, külső-belső történések és változások befolyásolják mindezt” – nyilatkozta a celebek pánikbetegségeiről szóló cikkünkben dr. Somogyi Andrea. Sok embernél egyébként bármilyen családon belüli előzmény nélkül is megjelenhet a pánikbetegség.

Spontán pánik vs. anticipátoros pánik

Mint kiderült, roham és roham között is van különbség. A spontán pánikban szenvedő betegek fokozottan érzékenyek az oxigénhiányra, illetőleg a levegő növekvő szén-dioxid-szintjére. Légzőközpontjuk hajlamos a "téves riasztásra", vagyis átmeneti légzésmegállást vált ki, erre adott reakcióként gyorsul, sőt kapkodóvá válik a légzés (hiperventilláció), s ez magával hozza a többi tünetet. Fontos a tünetek megjelenésének sorrendje is, ebből a háttérben zajló idegrendszeri folyamatokra következtethetünk. Spontán pánik esetében a félelem a tünetek sorában hátul kullog, tehát a szorongás csak követi a rohamot, de nem oka annak. A betegek elmondják, hogy derült égből villámcsapásként éri őket a roham. Erre a típusra a vizsgálatok szerint jól hatnak pl. az antidepresszánsok.

Az anticipátoros pánik esetében a páciens rettegve várja, mikor következik be a roham, és ez a tudat olyan erős szorongást kelt benne, hogy bármilyen provokáló helyzet (utazás, egyedüllét stb.) kiválthatja a rohamot. A kialakult gyakorlatot követve ezt is nevezhetjük pánikrohamnak, de más, mint a spontán roham. A légzési tünetek kevésbé jellemzők rá, sokkal intenzívebb a szorongás, a pánikérzés, a félelem, s ez egyben a roham szorongásos eredetét is jelzi. Ha mégis van légzési tünet, az a várakozó szorongás miatti hiperventilláció, amely később fulladásérzést is okozhat, a sorrend azonban fordított, mint a spontán pánik esetén. A hiperventilláció aztán mellkasi szorító érzést, szédülést okozhat.

Betegségek kéz a kézben

Talán nem meglepő, hogy a pánikbetegséggel más pszichés eredetű betegségek is együtt járhatnak. Gyakran hozzák vele összefüggésbe a klinikai depressziót, akárcsak az alkoholizmust és a drogfüggőséget. A pánikbetegek 30%-a használ alkoholt és 17%-uk egyéb szereket, mint a kokain vagy marihuána a kínjaik enyhítésére. Mivel a pánikrohamban számos életfontosságú szerv érintett, a betegek gyakran félnek valamilyen súlyos, a szívet, tüdőt, vagy az agyat érintő szervi betegségtől és ezért fordulnak orvoshoz. Amit a betegnek meg kell értenie az az, hogy a pánikrohamok az egészséges szervezetre nem jelentenek valódi veszélyt, még ha az szörnyű élmény is. Azonban az ismétlődő pánikrohamoknak súlyos következményei lehetnek, kezelés nélkül ez a betegség szinte eluralhatja a beteg életét.

Az emberek többségénél kezelés nélkül is elmúlhatnak a rohamok; néhányuknál azonban fennáll a betegség kialakulásának veszélye – olvasható az Egészségkalauz tájékoztatójában. Súlyosabb eseteknél egyfajta pszichoterápiás kezelés – az ún. kognitív viselkedésterápia lehetséges, ami megtanítja, hogy hogyan csökkentheti a személy a szorongást és közelítheti meg másként a pánikhelyzeteket. Másik lehetséges pszichoterápia a csoportterápia pánikbetegeknek, amely segíthet megérteni és kezelni a betegséget. Sok pszichológus ajánl stressz-menedzselő, időbeosztási vagy érzelmi egyensúly-tanfolyamokat, hogy segítsen a páciensnek elkerülni a szorongást a jövőben.  Bizonyos esetekben a hagyományos pszichoanalízis segíthet feltárni a rohamok lelki hátterét és így segíthet megszabadulni a betegségtől.

Így lehet kezelni

A pánikbetegség kezeléséhez hozzátartozhat a gyógyszerterápia is. A gyógyszer – és viselkedésterápia általában hatásos tüneti kezelés. Kezelés során alkalmazandó gyógyszerek közé tartoznak az antidepresszánsok és szorongás elleni gyógyszerek (pl. bezodiazepinek). Az antidepresszánsok mindegyik fajtája - a triciklikusok (pl. imipramin), a monoamin-oxidáz gátlók (pl. fenelzin), és a szelektív szerotonin visszavétel gátló szerek (pl. fluoxetin) – hatásosnak bizonyultak. Vannak újabb terápiás próbálkozások is. Ha ezek valamelyike hatásosnak bizonyul, megelőzi a pánikrohamokat, vagy jelentősen csökkenti annak előfordulási gyakoriságát.

Amennyiben nincs egyéb kizáró tényező, a heti rendszerességgel végzett intenzív testmozgás, rossz állapotú betegeknél már a rendszeres kiadós séta is igen előnyös lehet. Az intenzív mozgás által felszabadult endorfin önmagában is jó hatású, de legalább ennyire fontos a pánikbetegeknél többnyire emelkedett kardiovaszkuláris rizikófaktorok csökkentése szempontjából, ugyanez vonatkozik az egészséges táplálkozásra és a testsúly normalizálására. A fényterápia is hasznos lehet. Olyan esetekben, ahol hangulati zavar is jelen van, kockázat-mentesen kipróbálható. A beteg a lehetőségek szerint tartózkodjon napi egy-két órát napfényen, vagy erős és folyamatosan világító műfényen, a vibráló neonfény, a tévé és a monitornézés ebből a szempontból nem megfelelő. Egyéb stresszoldó tevékenységek, mint a tai-chi, jóga, relaxációs és légzőgyakorlatok vagy a testedzés szintén segíthetik a javulást.

Mint a többi érzelmi zavarnál, a család és barátok támogatása szintén segíthet a gyógyulási folyamat felgyorsításában. Ebben az esetben sajnos kialakulhat a családtagoktól, de akár a kezelőorvostól való súlyos fokú függés is. A betegek csekély részénél, különösen, ha a betegség hosszú ideje fennáll és mintegy beépült a beteg személyiségébe, mellette komolyabb szociális és életmódbeli problémák, kialakult testi szövődmények vannak, esetleg családi halmozódás mutatkozik, a kezelés nehézkesebb és kevésbé eredményes.

Ahogyan egy pánikbeteg látja

2004-ben (20 éves koromban) diagnosztizáltak nálam pánikbetegséget és depressziót. A pánikbetegségem súlyos agorafóbiával társult, ami azt jelentette az én estemben is, hogy hónapokig nem mertem kimenni még az udvarra sem. Ha mégis kimerészkedtem, úgy éreztem, rám dőlnek a házak, megfulladok, túl nagy ez a rohadt világ, ott vannak a csillagok is, milyen rohadt kis porszem vagyok én itt, mégis fojtogató érzés volt. Az első kezelőorvosom teljesen félrekezelt, nagyrészt a szedálásra fektette a hangsúlyt, kaptam Lítiumot, és gyógyszerfüggőségemet támogatandó hetente 2 doboz 0,5 mg-os Rivotrilt, amit tisztességgel be is szedtem, és ezt a kezelőorvosom nagyon jól tudta. 8 éve küszködöm ezzel a betegséggel. Igaz voltak tünet mentes hónapjaim, de sajnos mindig visszatértek a rohamok. Hogy mit is érez egy pánikbeteg a roham közben? Kezdő pánikbetegként teljesen más típusú rohamaim voltak, mint ma. Ahogyan a Házipatika honlapján a vonatkozó cikkben is olvashatjuk, a pánikbetegség tünetei gyakran három klasszikus variációban fordulnak elő. Ezek alapján meg lehet különböztetni a:
- mellkasi pánikot (mellkasi szorító érzés, heves szívdobogás, légszomj),
- a neurológiai pánikot (szédülés, ájulás, fejfájás)
- és a hasi pánikot (émelygés, hányás, hasmenés, hasi fájdalom)

Az én esetemben a mellkasi pánik és a neurológiai pánik jelentkezett általában egyszerre. Derült égből csap le, lehet az ember a BKV-n, az iskolában, munkahelyen, vagy egy buliban is. A legtöbb esetben a szapora szívverés, és a légszomj jelezte, hogy baj lesz. Lett is. A pánikbetegek ismerik ezt az érzést, sajnos nagyon is jól, ám aki még nem tapasztalta ezt, annak a leghalványabb fogalma sincs arról, mit is él át ilyenkor az ember. Mint amikor a Lynch által rendezett Mullholland Drive kulcsjelentében kinyitják a kockát, úgy fordul át minden a káoszba. A gondolatok és az érzések úgy cikáznak az ember fejében, mint amikor be van tépve, és azt kurvára nem élvezi. Nem tudja, hová kapjon. Nem érzi magát biztonságban. Egyetlen mondat zakatol a fejében: Ezt túl kell élnem! Úgy érzi ilyenkor az ember, hogy ha nem tesz valamit, akkor meg fog halni. Belehal ebbe az egész rettenetes káoszba. Elveszti az egyensúlyát, és csak fekszik a hideg padlón, akár órákig is, beáll a zuhany alá, és hosszú – sokszor óráknak tűnő – perceken keresztül hagyja, hogy a jéghideg víz eláztassa, hiszen csak ez lehet a kiút. Utána bekapcsolja a tévét, hátha a hírek, a „normális világ” megnyugtatja, felhívja az anyját, akitől csak annyit kér: Mondd, hogy minden rendben lesz! Az ember ilyenkor egyedül van. Hiába van mellette valaki, teljesen egyedül van, és rettenetesen be van szarva attól, hogy nem éli túl. Bevesz 1-2 Rivotrilt vagy Xanaxot, és ha mázlija van, nem hányja ki, ha még nagyobb mázlija van, akkor 1 órán belül hatnak is a drogok, amik természetesen csak átmeneti megoldást nyújtanak, de legalább segítenek. 8 év alatt legalább 8 orvosnál fordultam meg. A 8 orvos legalább 12 gyógyszeres terápiába kezdett bele, annyiféle gyógyszert teszteltek rajtam, amennyit csak nem szégyelltek. Nem hiszem, hogy egy pszichiáter segíthet, nem hiszem, hogy pszichoterápia nélkül tünetmentessé válhat a beteg. A legfontosabb, hogy az ember tudja, nincs egyedül. Hogy tudja, ez legyőzhető, de nem holmi szar fényterápiákkal, vagy kocogással, de még a fogyókúra sem segít. Mélyre kell ásni, és megtalálni a biztos pontot az életünkben. Önbizalom kell ide, és nem a hülye gyógyszerek. Rendszer kell az életünkbe, és biztonság. 8 év alatt minimum 1000 pánikrohamon vagyok túl, és bevallom, elfáradtam. A folytonos küzdelem a pánikroham közben menetrendszerűen megjelenő halálfélelemmel már ennyi idő után egyre halványul. Az ember egy idő után belefárad a küzdelemre. Csak nyugalomra vágyik, és arra, vagy legyen már vége ennek az egésznek, de ő az istenért sem lesz újra kísérleti nyúl a pszichiáterek karmai között. Inkább akkor szedi tovább a nyugtatókat, és veszettül keresi a biztonságot.