Beszélgetőkörrel kezdenek, plénummal zárják a napot, és arról tanulnak, amiről éppen szeretnének. Dunaújvárosban az Arany János Általános Iskola Freinet-szellemű osztályaiban jártunk, ahol két pedagógussal arra a következtetésre jutottunk, hogy talán nem is lenne témája ennek az írásnak, ha Freinet a verduni vérszivattyúban nem kap tüdőlövést.
1. rész: A waldorfosok kísérleteznek, és nem buknak
2. rész: Egy Dalton tanár nem beszél, és nem fog színészkedni
3. rész: Egy Montessori iskola, ahol minden nap nyílt nap
Nem volt könnyű erre az intézményre rátalálni, mert nagyon kevés Freinet iskola van az országban, a módszert pedig inkább óvodákban alkalmazzák, miért?
Gulácsi Anita: Mert azt a fajta szabadságot, amit a módszer felkínál, inkább óvodapedagógusok tudják igazán megvalósítani. Az iskolában sokfajta kötöttséghez kell alkalmazkodnunk: az oktatási rendszerhez, a kultúránkhoz, az iskola életéhez, a hagyományos csengetési rendhez. Mi is inkább csak Freinet jellegű osztályok vagyunk, ezért bár sok mindent átveszünk Freinet-től, mindent nem tudunk úgy megvalósítani, ahogy a század elején ő megálmodta.
Csak nálunk nehézkes a megvalósítása, vagy külföldön is szándékosan csak alsó tagozatosokra dolgozták ki a módszert?
G. A.: Egy belgiumi testvériskolánkban, ahol kultúrája és története van a módszernek, az alapfokú oktatás végéig, tehát hatodik osztályig tanulnak Freinet módszer szellemében a gyerekek, de már a középiskolai oktatásba is próbálják bevezetni. Nálunk a módszer csak alsó tagozaton működik, mert a gyerek mindennap csak két tanárral találkozik, akik egy személyben minden tantárgyat tanítanak. Mivel ötödiktől a különböző órákat már szaktanárok tartják, nagyon komoly team-munka kellene ahhoz, hogy egy témát körbejárva minden tantárgyat az alapján tanulhatóvá tegyenek.
Müller Ferencné Erika: A matek óra nyilván nálunk sem ad akkor a lehetőséget, mint a magyar. Ott félre kell tenni a projekttervet, ezért ezeket a tárgyakat rendszeres gyakorlással lehet csak tanítani.
Miben más egy Freinet osztály, mint egy hagyományos?
G. A.: A tanulásra való ösztönzés és a gyerek szabadsága is nagyon fontos, de az igazi pluszt az élményeken keresztüli tanulás adja. Nálunk pl. nemcsak a pedagógus, de a gyerek is hozza az órákra a témát. Mindig van valami élmény, ami köré építjük a tanulnivalót. Aztán pedig ezekből lesznek a projekttémák. Pedig a projekt-tanítás nem Freinet módszer, de itt nagyon jól jön.
M. F. E.: Nálunk most lovas-téma napok vannak, mert egy kislány élménybeszámolót tartott, milyen volt Őrbottyánban lovagolni. Ilyenkor aztán a pedagógus feladata, hogy úgy irányítsa a beszélgetést, hogy minél több ismeretre kiterjedjen a téma. És mivel a gyerekek ilyenkor úgy érzik, hogy valójában ők adták a témát, nagyon lelkesek. A lovakra építjük a környezetoktatást, nyelvtanból lovas mondatokat elemzünk, megnézzük milyen, és hogyan készül egy patkó, és mivel második év végére már szövegalkotással is foglalkozunk, ezért lovas mesét állítunk össze.
Hagyományos tankönyveket ezek szerint nem is használnak?
B. A.: De használunk, csak nem kényszerülünk arra, hogy a tankönyvekben sokszor a gyerektől teljesen távol álló témáról beszéljünk, hanem bár megtanítjuk ugyanazt, mint amit a könyv leír, de a mi saját, belső osztályéletünkhöz kapcsolódó témákon keresztül. A témák a mindennapi életből hozott érzések, tapasztalatok, élmények, minden, ami közel áll hozzájuk. Ezáltal a gyerekek sokkal jobban motiválhatók.
M. F. E.: Freinet sérüléséből adódóan nem tudott kiállni a katedrára és beszélni, előadni, mint egy tanító. Ezért kitolta a teremből a tanári asztalt, és azt mondta, üljünk körbe, hogy mindenki hallhasson, mert csak halkan tudok beszélni. Talán nem is lenne ma Freinet-szellemiség, ha ő akkor tud beszélni.
Freinet ráadásul szegény iskolában tanított. Csak úgy tudta az ismereteket átadni, ha elvitte a gyerekeket lehetőség szerint mindenhova, ahol tanulni lehetett az életről. Lovardába mentek, patkoló kovácshoz, de a falusi élet minden szereplőjéhez ellátogattak. Minden lehetőséget próbált kihasználni. Aztán később kisebb műhelyeket alakított ki a tanulóknak a terem különböző szegletében, ahol fúrtak-faragtak, rajzoltak, kézműveskedtek. Volt nyomtatás részlegük is, mivel tankönyveik nem voltak, ezért maguk készítették könyveiket.
G. A.: Belgiumban kétszer akkora termek vannak, mint nálunk. Hiába szeretnénk, nem tudnánk olyan kis fakkokat kialakítani, amelyek az osztályban a műhelyek színterei lehetnének. Ott a gyerek hozzáfér mindenhez, és nem azt várja, hogy a tanító levegye a polcról azt a néhány dolgot, amit a megadott időben használni lehet. Persze mindennek a megteremtése nálunk is nagyon komoly anyagi kérdés.
De például mi is készítünk népszokásokhoz, ünnepekhez, időszaki témákhoz kötődő színes füzeteket, amiben rajzok vannak, gyakorló szövegek és ábrák, így a gyerek azt mondhatja, ezt a könyvet ő írta.
A Dalton reformpedagógia egyik sajátossága, hogy a diák értékeli saját munkáját, ami inkább az önmenedzsment része, a Freinet-módszernél hogyan működik az értékelés?
M. F. E.: Nálunk félévente a tanár szövegesen értékel, de mellette önértékelő lapjaink is vannak, ahol a gyerek különböző kérdésekre válaszolva egy skálán értékeli önmagát és munkáját, egy alatta lévő skálán pedig a 2 tanár véleménye van róla. Itt kiderül, hogy ugyanezt látja e a környezete, mint amit ő gondol magáról, szigorúbb-e vagy épp engedékenyebb. A szóbeli önértékelés minden napunknak szerves része.
Milyen egy tanári szöveges értékelés?
G. A.: A szöveges értékelés egy levélszerű dolog. Más, mint amit a legtöbb helyen megszoktak, ugyanis itt nem a "Kedves szülő"-nek címezzük a levelet, hogy az ön gyereke ilyen vagy olyan, hanem névre szólóan a gyerekhez. Hiszen ez olyan, mint a dicséret, ami nem a szülő érdeme, ez a gyereknek jár.
Hogyan épül fel egy nap az alsós osztályokban?
G.A.: Az első óra mindig beszélgetőkör, ezt a gyerekek imádják, utána kezdődik egy tanulási blokk, majd ebéd, egy kis szabad foglalkozás, és egy újabb, délutáni tanulási szakasz. Ilyenkor azonban már könnyebben feldolgozható ismeretanyaggal foglalkozunk. Végül minden napot egy plénummal zárunk.
Plénummal?
M. F. E.: A plénumon értékeljük a napot, mindenki elmondja mi volt jó azon a napon. Ez egy életszemlélet: tervezd meg a napodat (ez a beszélgetőkör), és a végén nézd vissza, mit sikerült megvalósítanod ebből, és mit kell átvinned holnapra. Nagyon fontos, hogy a plénumon az érzéseiket is elmondják, mert így tanulják meg érzéseiket és véleményüket kifejezni.
Egy Montessori iskolában ún. csendgyakorlatokat tartanak tanulás előtt az előkészítésre, vagy utána a levezetésre. A beszélgetőköröket is így kell elképzelni?
G. A.: Az élményeiket a beszélgetőkörben osztják meg egymással. Ez nemcsak feszültségoldó, de ismerkedő jellegű is: mindenki megismerheti a másik mindennapjait, mesélhet családjáról, problémáiról, megoszthatja örömét. A beszélgetőkörben azt tanítjuk, mint amit az életben is tapasztalnak. Itt nem kell jelentkezni, ha mondani szeretnének valamit, de meg kell hallgatni a másikat. Ezt nagyon nehéz megtanulni. Szabadon elmondhatod a véleményed a másikhoz kapcsolódva, de úgy, hogy ne szakítsuk félbe a másikat. Ez aztán az alkalmazkodásban is segíti őket. Azt szeretnénk elérni, hogy ne azért ne beszéljen a gyerek, mert különben beírást kap, hanem ő jöjjön rá arra, hogy mikor minek van helye és ideje. Egy olyan belső értékrendet szeretnénk bennünk kialakítani, ami mentén helyesen tud mérlegelni, dönteni és cselekedni.
M. F. E.: Ez is egy szemléletváltozás, hogy mi tanárok is leülünk a gyerekek közé, és nem az asztal mögül állva beszélünk, mert nem mindegy, hogy a részese vagyok a környezetnek vagy az irányítója. És ezt a gyerekek is nagyon érzik.
...és ezeknek a szabadabb, Freinet-szellemben felnövő diákoknak nem okoz később problémát a hagyományos oktatási rendszerű felső tagozathoz szokni?
A gyerekeknek nem, inkább a tanárok lepődnek meg a diákok nyíltságán. Mi egymás maximális elfogadására tanítjuk őket. A Freinet módszer szerint a tanulók valahogy sokkal befogadóbbak, közlékenyebbek, könnyen teremtenek kapcsolatot, mert egy ilyen közösséghez szoktak, ahol ezt nemcsak hogy szabad, de számtalan lehetőség is van rá.
Az iskola oldalán azt olvastam, hogy száz év távlatából most különösen időszerű ez a módszer.
G. A.:: Igen, mert a mi generációnkra (mostani harmincas korosztály) nem volt jellemző az életközelség. A tanár kiállt elénk, de nem volt megengedve, nem voltunk megtanítva arra, hogy a saját gondolatainkért, véleményünkért kiálljunk, hogy felelősséggel tartozunk valamiért, amit ránk bíztak. Talán ez a mai társadalom egyik rákfenéje, mert a mai ember nem is tesz annyit a környezetéért, a társadalomért, a családért vagy akár saját magáért. És ez szerintem mindenre hatással van.
Mi azzal, hogy kooperatív szellemben, csoportmunkában dolgozunk, azt szeretnénk elérni, hogy tudják a gyerekek, mindenki felelős saját életéért. Vagy azt, ha van sok jó ötlet, abból mindig születhet egy közös nagy dolog, ezért csináljuk meg együtt.
M. F. E:: Ehhez az is hozzátartozik, hogy elfogadjuk egymás másságát, azt, hogy mindenki másképp gondolkodik, ami pedig egyáltalán nem rossz.
G. A.: Ez a módszer egyáltalán nem konfliktusmentes, sőt, sokszor hevesek a vitáink, de hevesebben is szeretjük egymást. De kibeszéljük a problémát, megoldjuk, és mindig ez a lényeg.
