Kövérek vagyunk. Rengeteget küzdünk a testsúlyunkkal, fogyókúrázunk, aztán visszaszedjük, amit leadtunk. Életmódot váltunk, kontrollt gyakorlunk az étkezés felett, kalóriákat számolunk. Aztán nem értjük, miért eszünk akkor is, ha nem vagyunk éhesek, miért engedünk a falásrohamoknak, ha oda akarunk figyelni arra, mit eszünk. Eközben a fogyókúraipar virágzik, mindenki vékony és csinos akar lenni, szégyelljük nem tökéletes testünket. De vajon mi áll ennek a jelenségnek a hátterében? Mit tudunk a túlfogyasztás pszichológiájáról?
Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettem dr. Forgács Attila gasztropszichológussal, pszichológiai rendezvénysorozatunk következő előadójával, az ELTE Pszichológia Kar tanárával, a Corvinus Egyetem Pszichológiai Központjának vezetőjével.
Egy korábbi interjúban említette, hogy ha Freud ma élne, akkor biztosan az evészavarokkal foglalkozna. Miért gondolja így? Miért fontos ez a kérdés ma?
Nagyon úgy tűnik, hogy manapság az evés vonzza a mentális zavarokat. Csomó olyan lelki problémát ismerünk, ami korábban nem függött össze az evéssel, ma azonban nagyon is összekapcsolódnak. A szorongás például sok esetben ételfóbiában nyilvánul meg. Nem esszük meg, mert mérgez, mert adalékanyag, mert glutén, mert laktóz. Aztán ott van az orthorexia nervosa (amikor valaki az egészséges – vagy legalábbis annak hitt – étkezés megszállotja – a szerk.), amiről nem is lehet eldönteni, vajon evészavar-e, vagy a kényszerbetegségnek egy érdekes változata itt, a fogyasztói társadalomban. Az orthorexia nervosában tetten érhető a paranoia is. Elképesztő, hogy milyen összeesküvés-elméletek léteznek az élelmiszeriparról, persze nem mindig alaptalanul.
Ön mit gondol, miről szól az, ha valaki az egészséges étkezés megszállottjává válik?
Én az orthorexia nervosát antidepresszáns jelenségnek gondolom. Ha valaki kézbe veszi a sorsát, tehát úgy érzi, tehet valamit a sorsáért, az a depresszió ellen hat. Csomó dolgot hiába tesz az ember: lehet, hogy ő a legjobb, legszorgalmasabb a munkahelyén, mégis kirúgják, így elveszíti a lakását, utcára kerül. Ebben a világban nem könnyű elérni a kontroll élményt, azt, hogy a sorsunknak valamilyen szinten urai vagyunk. Bezzeg, ha megnézem, mit eszem, és van egy Messiástól kikiáltott, tuti ételem, akkor a világ összes dolgát meg fogom oldani.
Erről szólnak ugyanis ezek az evésszekták: az emberek nem pusztán egészségesen akarnak étkezni, hanem úgy gondolják, hogy a világ problémáit is kezelni lehet azzal, ha nagyfokú kontrollal élnek az evés felett. Ezer éveket tudtunk élni vallási dogmákkal, aztán a huszadik század elejére ezek megkoptak. Itt, a 21. század végén ezek a dogmák szeretik megtalálni az evést. Nem véletlen, hogy jelen pillanatban a legtöbb megvédett doktori disszertáció klinikai pszichológia, illetve pszichiátria területén evészavarokból van. Itt, a fogyasztói társadalomnak – a feltehetőleg – vége felé, az evés jelensége furcsa mód zavarossá válik.
Mi lehet annak az oka, hogy az evés így fókuszba került?
Egyrészt a fogyasztói társadalom maga. Másrészt, az evolúciós örökség. A civilizációnak nem is volt egyéb vágya, mint ez a bőséges fogyasztás. Ezt arra merem visszavezetni, hogy az első emberábrázolás nagyjából 200 ezer éve nem volt más, mint a kövér nő: a Willendorfi Vénusz. Nyilván a paleolit emberek nem voltak kövérek, de ez a szobor azt mutatja, hogy a kövér test, a kicsattanó bőség egy vágykép volt. Ez azért fontos, mert ez az egyetlen általam ismert preverbális üzenet a civilizáció történetben.
És itt jön be a pszichológia hatalmas kérdése, a tudattalan problematikája: az, hogy mi is a tudattalan valójában. Az egyik értelmezés szerint a preverbális kor implicit emlékanyaga. Egy olyan emlékanyag, ami egyszerűen még a beszéd előtti tartományba tartozik. Ezt ismerjük csecsemőkorból, ahol természetesen van ennek egy csomó orális vonatkozása. Ráadásul civilizációtörténeti preverbális üzenet egyetlen egy van: csak egyszer jól lehessen lakni! Ez az üzenet végigköveti az emberiséget, valahogy mélyen bele van kódolva az evolúcióba. Úgy tűnik, hogy itt a civilizáció gyújtópontján létezik egy ilyen ősvágy.
Ezek szerint ez az ősvágy a jelenlegi fogyasztói társadalomban be tud teljesedni.
Ezt látjuk, igen. A magyarok a legkövérebb néppé ették magukat az elmúlt 25 évben. A rendszerváltást követően megduplázódott az elhízottak száma, és most már mi vagyunk a gazdaságilag fejlettebb országokban a legkövérebbek. Már a briteket is megelőztük. A magyarok 65 százaléka túltáplált, miközben hatalmas motivációt látunk a fogyásra. Nincs még egy olyan eszme, szolgáltatás, ami ennyiféleképpen eladható, mint a fogyókúra. Összesen 1200 különböző fogyókúrás módszert gyűjtöttem össze, kiderült, hogy négynaponta jelenik meg Magyarországon egy új fogyókúra. A három legtöbbet látogatott közösségi oldalból kettő az fogyókúrával foglalkozik. Ez a Norbi Update és Rubint Réka oldala. Van ötmillió magyar Facebook-felhasználó, ami azt jelenti, hogy minden harmadik magyar lájkolja ezeket az oldalakat.
Pszichológusként miért érdekli önt ez a téma ennyire?
A pszichológiának van egy hatalmas problémacsomagja: a már említett tudattalan kérdése. Hogyan lesz valami tudattalan? Hogyan lehet ezeket a tudattalan impulzusokat tudatosítani, felszínre hozni? Az elhízás hátterében pedig egy tudattalan csomag áll. A tudattalan réteg jelenik meg azokban a falásrohamokban, amelyeket az elhízottak, a fogyókúrázók, a bulimiások megtapasztalnak. Mintha enne bennünk valaki, hiszen az a túlsúly valahogy keletkezik. Ennek a hatásmechanizmusát azonban nem sikerül tudatos kontroll alá hajtani, nem sikerül kibeszélni. Nagy kérdés, hogy a preverbalitás egy lehetséges mechanizmusa-e a tudattalannak. Hiszen mi történik az egyedfejlődés során? Megszületik a baba, a szoptatással pedig nem csak kalóriákat vesz fel, hanem egy érzelembombát kap: biztonságot, szeretetet, szociális interakciót. Mindez az etetés miliőjében zajlik. Ezt mind rögzíti az implicit emlékezet.
Ez lehet az oka, hogy a későbbiekben szorongáscsökkentő hatása van a túlevésnek?
Lehetséges. Az érzelmi evés mögött meghúzódik egy olyan tartomány, amit nem tudunk elmesélni. Itt nyilvánvalóan nincsenek explicit szavak által meghatározható emlékek. Legfeljebb érzések szintjén tud valami felszínre jönni. A száj ingerlése, amikor a gyerek beveszi a cumit, amikor a dohányos rágyújt, mind az érzelmi megküzdés jelei. Azoknak a biztonságot adó érzelmeknek a felidézése a preverbalitás időszakából, amiket csecsemőként átélünk, mikor az anyánk etetett. Nem véletlen, hogy mikor gyújt rá a dohányos: amikor érzelmet él át. Rágyújt, ha jól érzi magát, ha szomorú vagy nagyon izgul. Csinálhatna mást is, mondjuk számolhatná a csillagokat is, de úgy tűnik, hogy ilyenkor a legtipikusabb kényszer mégis a szájingerlés.
A pszichoanalízis persze még számos mechanizmust leírt arról, hogyan válik valami tudattalanná. Például ott van Freud eredeti elmélete, az elfojtás teória. Az, hogy a traumatikus élményeink, amelyektől jobb megszabadulni a tudattalanba kerülnek. Az evés mögött van ilyen. Ahhoz, hogy ezt megértsük érdemes megnézni a görög mitológiát. A mitológia ugyanis lelki mechanizmusokat ír le, ezek egészen korai, nem is olyan naiv elképzelései a pszichodinamikának. Az ógörögöknél pedig van egy éhség istennő: Limosnak hívják. Limos nagyon sok szempontból elfojtott istennő. Ezt onnan lehet tudni, hogy már az ógörögök is messzire helyezték őt, térben és időben is. Ráadásul alig írnak róla: összesen négy szerző említi meg. Ezekből az írásokból azonban kiderül, hogy az éhség istennője mindennek rokona, ami rossz: a halálnak, a gonoszságnak, a feledésnek. Az éhség tehát egy rossz dolog, valami, amivel jobb nem foglalkozni, amit jobb nem piszkálni, jobb tudomást sem venni róla. Ezek persze csupán érzések, egy affektív szint, amit a kognitív szint nem tud feldolgozni, és amitől ez nem is tud szavak szintjén tudatossá válni.
Ha az evés, az éhség hátterében tudattalan folyamatok állnak, az gondolom befolyásolja azt is mennyire tudunk lefogyni, vagy mennyire vagyunk képesek megtartani az egészséges testsúlyunkat.
Ez így van. Az emberek nem azért étkeznek helytelenül, nem azért híznak el, mert buták és tudatlanok. Egészen más mechanizmusok vannak a háttérben. Arról van szó, hogy valami megfoghatatlan, ismeretlen eszik bennünk. A Willendorfi Vénusz, Limos, a csecsemő, akik voltunk annak idején. Ezzel az érzésvilággal és elfojtott emlékanyaggal gyakorlatilag nincsen kapcsolatunk. A kognitív tudatunk tisztában van vele, hogy mit és hogyan kellene ennünk, a tudattalanunk viszont a másik irányba hat. Ebből alakul ki a jojózás jelensége. A tudatos réteg szépen lefogyaszt, és jön valami impulzus, ami visszaszedeti azt, ami lement. Ebben ráadásul a környezetünk is a tudattalant támogatja. Ez tisztán látszik például Brian Wansink gasztropszichológus kísérleti eredményeiből.
Arról, hogy mit tehetünk önmagunkért, kezelhetjük-e és ha igen, hogyan a bennünk dolgozó tudatos és tudattalan folyamatok harcát többet is megtudhat dr. Forgács Attila előadásából március 10.-én este, a MOM Kulturális Központ kupolatermében. Jegyeket itt vásárolhat. Rendezvényeinkről pedig szívesen tájékoztatjuk, ha feliratkozik hírlevelünkre.
