Mindannyian hibázunk. Rontunk, felejtünk el dolgokat, hozunk rossz döntéseket, bevállalunk felesleges kockázatokat, bántunk meg akarattal, vagy éppen akaratlanul másokat. Mindannyian hibázunk tehát, de az, hogy egy ilyen helyzettel aztán mihez kezdünk, változó. Van, aki úgy védi önmagát, hogy fel sem ismeri hibáit, van, aki nem képes szembenézni azokkal, nem képes elismerni másoknak, de még saját magának sem a felelősségét. Aztán van, aki felismeri, vagy akár meg is érti saját szerepét a történtekben. Hogy mi történik ilyenkor? Leggyakrabban az, hogy kínoz minket a bűntudat, a lelkiismeret furdalás, ostorozzuk magunkat, hogy hogyan lehettünk ennyire hülyék, rágódunk a múlton, azon fantáziálunk, hogyan kellett volna máshogy cselekedni. Mindeközben pedig pocsékul érezzük magunkat. Van azonban más út is. Nem kell, hogy a hibáink a rossz döntéseink a jól-létünk, a boldogságunk ellen hassanak.
Képzelje el, mit tesz akkor, ha egy önhöz közel álló ember, egy szerette, barátja osztja meg önnel egy rossz döntésének történetét. Ha empátiát érez, akkor általában szeretettel, kedvességgel, megértéssel, esetleg megbocsátással reagál. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne segíthetnénk ilyenkor levonni a tanulságokat, támogatni a másikat abban, hogy - ha lehet - próbálja fel- vagy megoldani a problémás helyzeteket, és nem jelenti azt sem, hogy ne segítenénk neki rájönni, milyen területeken érdemes fejlődni, mit érdemes gyakorolni, hol van lehetőség a növekedésre. Az alapvető hozzáállás azonban nyitott, kedves és elfogadó. Tudjuk, hogy a másik rosszul érzi magát, hogy fáj neki, hogy sérült a lelke, mi pedig segítünk ellátni ezeket a lelki sebeket. És pontosan ez az, amit saját magunkkal is érdemes megtennünk.
Az önelfogadástól nem leszünk rossz arcok
A pozitív pszichológia kutatási eredményeiből tudjuk (köszi, Greater Good!), hogy ha képesek vagyunk nyitott, kedves, szeretetteli hozzáállással viszonyulni saját magunkhoz a nehéz időkben is, az csökkenti a stresszt, a szorongást, növeli a lelki jól-létünket, jót tesz az emberi kapcsolatainknak. De vajon ez a hozzáállás nem visz-e minket rossz irányba? Ha megbocsátunk magunknak, nem viselkedünk-e attól legközelebb is etikátlanul, bántóan? Egy friss kutatás szerint egyáltalán nem. Sőt.
A Personality and Individual Differencesben nemrég megjelent tanulmányban kínai kutatók két kísérlettel is bizonyították, hogy az önmagunkra irányuló kedves, szeretetteljes attitűd hatására kevésbé fogadjuk el saját erkölcstelen viselkedésünket. Az első vizsgálatban kínai főiskolások értékelték viselkedésüket olyan hipotetikus helyzetekben, mint például a közlekedési szabályok áthágása, vagy a csalás egy tesztben. A diákok a vizsgálat előtt kitöltöttek egy tesztet is, amiből kiderült, hogyan viszonyulnak saját hibáikhoz, mennyire képesek elfogadni azokat, mennyire képesek ilyenkor kedvesek lenni önmagukkal, mennyire látják át, hogy más is szokott hibázni. Az eredményekből pedig tisztán látszott, hogy az, aki képes volt szeretettel kezelni saját hibáit, kevésbé tartotta elfogadhatónak morálisan helytelen cselekedetét.
A második kísérlet hasonló eredményt hozott. Ebben a vizsgálati helyzetben amerikai résztvevők dönthették el, hogy egy könnyű és mókás vagy egy nehéz és unalmas feladatot választanak úgy, hogy tudják: amit nem választanak, azt egy másik résztvevőnek kell elvégeznie. Azok egy része, akik ebben a helyzetben önző módon cselekedtek - vagyis megtartották maguknak a mókát - egy feladatban gyakorolták az önelfogadást, méghozzá úgy, hogy egy gyengeségükről kellett szeretettel, megértéssel, törődéssel írniuk, még mások a hobbijukról írtak esszét. A fogalmazások után aztán a résztvevők beszámoltak aktuális hangulatukról, pozitív és negatív érzelmeikről, majd meg kellett ítélnük, mennyiben volt helyes a könnyebb feladatot választaniuk. Kiderült, hogy akik gyakorolták az öngondoskodást, egyértelműen kevésbé tartották elfogadhatónak viselkedésüket, mint azok, akik csak a hobbijukról írtak. Úgy tűnik tehát, hogy az öngondoskodás gyakorlása konkrétan segít abban, hogy az emberek vállalják a felelősséget tetteikért.
Nem én vagyok rossz, csak az, amit tettem
Ezek az eredmények pedig összevágnak a korábbi kutatásokkal, melyekből kiderült, hogy az önmagunkra irányuló kedves attitűd megóv minket attól, hogy összességében rossznak lássuk magunkat, de nem befolyásolja azt, hogy átlássuk: amit aktuálisan tettünk, rossz volt. Ez ugyanis két különböző dolog.
Ha hibázunk, félünk a megszégyenüléstől, a kritikától, akkor - pusztán önvédelemből - hajlamosabbak vagyunk egocentrikusan reagálni. Ha azonban képesek vagyunk, kedvesen, elfogadóan viszonyulni önmagunkhoz, képessé válunk arra is, hogy tisztábban lássuk át a hibáinkat, elismerjük azok súlyát, felelősségét. Ezzel pedig nemcsak az önértékelésünket védjük, de lehetőséget teremtünk magunknak az önismeretre, a fejlődésre is, és kevésbé érezzük fenyegetőnek, veszélyesnek azokat a helyzeteket, melyekben akár rossz döntéseket is hozhatunk.
Ahhoz tehát, hogy teljesebb, boldogabb életet élhessünk, érdemes gyakorolni az önelfogadást. Ez ugyanis szerencsére fejleszthető. Bármilyen furán is hangzik elsőre, de kezdheti például azzal, hogy ha rosszul érzi magát a bőrében, akkor a nagy rágódás és szorongás közepette úgy beszél a tükörképével, mint a legjobb barátjával. Hangosan. Sokáig. A tudomány szerint ettől boldogabb lesz a bőrében.
