Mikor van vége egy párkapcsolatnak?

Számtalan kérdés zakatol az ember fejében, amikor a kapcsolata zátornyra fut, esetleg már el is költözött a partnere.  Mi történt? És miért? Mit tehetünk? Hagyjuk elmenni vagy küzdjünk még érte? Ha békén hagyjuk, egyszer csak visszajön? Ha küzdünk, meddig érdemes? Mikor adjuk fel végleg a reményt? 

„Kedves Dívány coach!

Talán típusos eset, de nekem nagyon fájdalmas időszak, amikor a feleségem totális, fizikai és lelki elutasítását kell megélnem. Két gyerekünk van (kisiskolás és felsős), az utóbbi fél évet kivéve jónak tűnt a házasságunk, de most úgy érzem, a válás közelébe jutottunk. Több mint 10 évvel idősebb vagyok a páromnál (50 fölött), aki most érzi magát igazán nőnek, mert a gyerekekkel nincs már annyira lekötve, így magára, a saját életére tud koncentrálni. Szerintem szeretője van, és nem tud közöttünk választani, legalábbis minden beszélgetéskor azt mondja, nem tudja, mit akar. Nem veszekszünk, csendben hűlt ki a kapcsolatunk. Úgy látom, nem becsül, nem tart eléggé férfiasnak (ő erős személyiség) és keresi önmaga lehetséges változatát, máshol, mással keresi a boldogságát. Szeretem őt, szeretném visszahódítani, párterápiával próbálkozom, de bizonytalan vagyok a kimenetelben. Nagyon fáj a hűtlensége, én az ilyen lehetőségeket is elkerültem (voltak). Mennyire alapozhatok a 10 közös évre, a jó élményeinkre, a megbízható, a hűségemre? Most kalandot kell átélnie és visszatér, ha türelmes vagyok? Állítsam választás elé? Hogy gondoskodjak új, közös élményekről, amiben valami újat tudunk meg egymásról és magunkról, amikor azt mondja, minél távolabb akar lenni tőlem? Mikor kell lezárni ezt a kapcsolatot?"

Az egyetlen biztos dolog a döntésképtelenség

Egy párkapcsolati krízisben a saját ambivalens, egymásnak ellentmondó érzéseinkkel a legnehezebb megküzdeni. Az érzelmeink pillanatról pillanatra változnak, és magunk sem értjük, hogyan bíráljuk felül és változtatjuk át napról napra a saját, korábban biztosnak tűnő ítéleteinket és elhatározásainkat. Gyűlöljük, aki megcsalt minket – mégis szeretjük. Haragszunk rá, és megbántva érezzük magunkat, hiszen megszegte az ígéretét – mégis visszavárjuk. Csalódtunk benne, és a kapcsolatban – mégis bármikor folytatnánk, ha ő úgy döntene.

Az érzelmi működésünk alapszabályai ebben a helyzetben sem változnak meg. Ugyanazt éljük át, ugyanúgy működünk, mint a hétköznapokban, de ilyenkor jobban fáj. Az érzelmeink poláris természetűek. Néha nagyon idegesíthet valaki, akit egyébként szeretünk, vagy végtelenül fárasztó is tud lenni, pedig egyébként élvezzük a társaságát. Rosszabb pillanatainkban magunkat is utálhatjuk, pedig ha jó passzban vagyunk, egész jó az önértékelésünk. Az ambivalencia a hétköznapi életünkben is jelen van, de sokszor már akkor sem tudunk vele mit kezdeni. Érzelmi válsághelyzetekben pedig ugyanez az elviselhetetlenségig tud fokozódni.

Ha beütött a krach, azonnal magyarázatokat is akarunk kapni. Válaszokat keresünk a „Mi történt?”, „Miért történt?”, „Miért pont most?”, „Miért pont velem?” kérdésekre. Meg is találjuk gyorsan ezeket a válaszokat, mert nagy szükségünk van rájuk, és mert nehezen viseljük, ami megmagyarázhatatlan. De mi magunk sem leszünk elégedettek, ezért a kérdések újra és újra visszatérnek, és egy végtelenül hosszú, megállíthatatlan kattogássá állnak össze. A kudarc nem véletlen: egy krízis kezdeti szakaszában egyszerűen alkalmatlanok vagyunk arra, hogy józanul felmérjük és megértsük a történteket. Az egymásnak ellentmondó, egymással harcoló érzelmeink aláássák az ítélőképességünket, és arra sem vagyunk még felkészülve, hogy szembenézzünk saját szerepünkkel ebben a történetben.

Ha mindezekkel meg akarunk küzdeni, három dologra lesz szükségünk: időre, türelemre és segítségre. Időre azért, mert az érzelmi vihar és a kattogás időszaka nem megspórolható. Egyszerűen így működünk. Türelemre magunkkal szemben, hogy legalább átmenetileg kibírjuk mindezt, és türelemre a másikkal szemben, mert lehet, hogy ugyanezt éli át. Gyakori sztereotípia, hogy az elhagyott fél szenved, az elhagyó pedig vígan éli a világát akár egy új kapcsolatban. De ő is sokat veszített. Le kellett mondania az otthonáról, a régi életéről, és meg kell küzdenie a lelkiismeretével is.

Mikor legyen vége?

Kicsit megnyugodtunk, küzdünk, dolgozunk, esélyt adunk a másiknak és a kapcsolatnak. De meddig? Mikor mondjuk ki, hogy vége, nincs tovább? Nagyon nehéz döntés, amihez egyetlen helyről kaphatunk valódi segítséget: ha a partnerünkre figyelünk. Ha mi akarjuk, és elkötelezettek vagyunk, akkor ő fogja megadni a választ, még akkor is, ha nincs bátorsága kimondani. Ha azt látjuk, hogy a másik is fektet be munkát és energiát, akkor még van esély. Ha hajlandó beszélni, terápiába menni, bármilyen áldozatot hozni, akkor lehet, és kell is folytatni. Ha viszont csak mi várunk, adunk lehetőségeket, és próbálkozunk, de semmit sem kapunk a másik oldalról, akkor itt az idő, ki kell mondani.

Miben segíthet a párterápia?

Talán banálisan hangzik, de igaz: egy párterápia csak akkor lehet sikeres, sőt, csak akkor indulhat el, ha mindkét fél eljön, és részt vesz a munkában. Sokszor viszont nem ez történik. A szenvedő, elhagyott partner egyedül érkezik, tele fájdalommal, csalódottsággal, megválaszolatlan kérdésekkel, és persze reménnyel. Ő az, aki lát apró jeleket, néha egy-egy gesztust, amiből kiolvasható, talán még nincs veszve minden. A másik még biztosan gondolkodik, erőt gyűjt, rendezi a sorait…

Ha valaki egyedül jön a terápiába, akkor is sok a dolgunk, és sokat tehetünk. Segíthetünk feldolgozni a veszteséget, megérteni a múltat és a saját szerepét a történtekben. Támogathatjuk abban, hogy berendezze a jelenlegi életét, és lassan, lépésről lépésre felépítse a személyes jövőjét. Egy dolog viszont nem fog menni: a kapcsolat helyreállítása a másik jelenléte és együttműködése nélkül.

Ott kell tehát lennie a másiknak is, hogy a kapcsolattal dolgozhassunk, ez biztos. De fontos az is, hogy miért jön el. Szinte mindig van egy motivált, kezdeményező fél, aki még lát reményt, és egy másik, aki csak unszolásra, szívességből, vagy a békesség kedvéért van ott. Ez az első találkozáskor persze nem baj, a lényeg, hogy eljött. Sokan félnek a párterápiától, mert azt gondolják, a hibát, a felelőst keressük majd, és a „Ki rontotta el?” kérdésre kell válaszolnunk. Szerencsére nem ez fog történni, és a terapeuták felelőssége, hogy ezt minél hamarabb tisztázzák. A pár- és családterápia egy jövő- és eredményorientált módszer, ezért egy ilyen munkában a jövőről beszélünk, és a kapcsolat helyreállítását segítő megoldásokon dolgozunk.

Egy dolgot nem vállalhatunk a párterápiában: nem tudjuk összeragasztani, ami végleg eltörött. Hiába a terapeuták segítő szándéka, szakmai tudása, és az egyik partner vágya és optimizmusa, ha a másik már megváltoztathatatlanul döntött az elválás mellett.

Ott vannak, részt akarnak venni, ez már fél siker. De van még egy feltétel, talán a legfontosabb: a közös, egybehangzó megrendelés. A pár tagjainak egyet kell érteniük abban, mi a cél, miért dolgozunk. Ha az egyikük a kapcsolat helyreállításáért küzdene, a másik pedig azért jött, hogy békés legyen az elválás, akkor ez a munka hamar értelmetlenné válik, és véget kell érnie. A párterápia első szakasza mindenképp arról fog szólni, hogy közösen dolgozzuk ki a mindkét fél számára elfogadható célt.