„Ha megvágja az ujját, rárakja a tapaszt, ha beteg, hát gyógyszert vesz be, igaz? Nem is kérdés. Valójában az lenne meglepő, ha NEM nyújtana önmagának elsősegélyt, amikor arra szükség van. De vajon miért nem tesszük meg ugyanezt a mentális egészségünkért? Azt várjuk, hogy egyszerűen csak túl legyünk a pszichés sérüléseinken, miközben bárki, aki valaha rágódott már visszautasításon, agonizált már kudarcon, tudja: a lelki sebek pontosan ugyanolyan bénítóak lehetnek, mint a testiek“ –így kezdte Guy Winch klinikai pszichológus a lelki higiénéről szóló TED-es előadását.
A felvetés nem új, mi is foglalkoztunk már azzal, hogy mennyivel többre értékeljük a testi, mint a lelki egészségünket, hogy a lelki gondokat hajlamosak vagyunk gyengeségnek, hisztinek, bizarr és szégyellni való dolognak tekinteni. Írtunk már arról is, mi lenne, ha ugyanúgy kezelnénk a fizikai, mint a mentális betegségeket. Ezt a felütést fordítja meg Winch: mi lenne, ha a lelki fájdalmakra, sérülésekre ugyanúgy reagálnánk, mint a testiekre? Milyen világban élnénk, ha képesek lennénk azzal a rutinnal kezelni egy kudarcélményt, mint egy sebet az ujjunkon? És vajon hogyan kell mindezt elképzelni?
A lelki elsősegélyhez nem kapunk kapaszkodót
„A testi sérüléseknél gyakrabban szenvedünk el pszichológiai sérüléseket, például akkor, amikor kudarcélményt, visszautasítást vagy magányt élünk meg. Ha nem foglalkozunk ezekkel, akkor idővel egyre súlyosabbak lehetnek, drámai módon befolyásolhatják az életünket. Hiába léteznek tudományosan bizonyított módszerek arra, hogyan kezeljük a lelki kríziseket, mi mégsem élünk ezekkel. Fel sem merül bennünk, hogy kellene” – állítja a pszichológus.
Már egy négyéves gyerek is tisztában van azzal, hogy ragtapasz kell a horzsolásra, megtanítjuk, hogyan óvja a fogait, de jóval kevesebb fix támpontunk van arra, hogyan tanítsuk meg kezelni a visszautasítást. Persze a szülők a nevelés során – tudatosan vagy sem – szavakkal és viselkedéssel adnak egyfajta kapaszkodót ezekre a helyzetekre, például beszélgetéssel, konkrét tanácsokkal, de azzal is, ha tabuként kezelik, valami olyanként, amit nekünk magunknak kell megoldanunk lehetőleg csöndben és diszkréten. Bárhogy is, de közismert, elfogadott, mindenki által tanult, gyakorolt és tanított módszereink nincsenek arra, hogyan tarthatnánk fenn az érzelmi higiénénket, hogyan tudnánk elsősegélyt nyújtani a lelkünknek.
Kell egyáltalán ez a nyavalygás?
Tényleg olyan fontos ez az egész? Mégis mit tehetne velünk egy rossz élmény? Élünk, mozgunk, lélegzünk, ez a lényeg. Nem igaz? Nem igaz. A pszichés sérülések ugyanis éppen ugyanolyan fájdalmasak lehetnek, mint a testiek, az agyunkban egy tőről fakadnak, sok ponton azonos neurobiológiai és idegi alapon nyugszanak. Éppen úgy, ahogy a krónikus fizikai fájdalom, a tartós lelki kín is képes megnyomorítani az életünket, sőt, a testi egészségünket is.
Ott van például a magány. Írtunk már arról, hogy a magány érzése mennyire fájdalmas, hogy nemcsak szerencsétlenné, nyomorulttá tesz minket, de hosszú távon meg is öl. A tartós magány magas vérnyomással, legyengült immunrendszerrel jár együtt, és fogékonyabbá tesz minket a rákos, valamint a szív- és érrendszeri megbetegedésekre is. A kutatások szerint krónikus magányban élni olyan, mintha napi 15 cigit szívnánk el, de míg a cigarettás dobozokra ráírták, mit tehet velünk, addig a magányról ezt senki nem mondja el. És amíg senki nem mondja el, mit tehet velünk egy pszichológiai sérülés, addig nem meglepő, hogy eszünkbe sem jut: kezelnünk kellene azt.
Hasonlóan kegyetlen dolog a kudarcélmény is. Ha valami nem sikerül vagy ha úgy érezzük, nem is sikerülhet, akkor gyakran szerencsétlennek, tehetetlennek, értéktelennek érezzük magunkat. Minél szerencsétlenebbnek és értéktelenebbnek látjuk önmagunkat, annál kevésbé valószínű, hogy neki merünk menni az új feladatoknak, hogy merünk próbálkozni. Az eredmény pedig az lesz, hogy beteljesítjük a sorsot, amit magunknak vetítettünk előre. Olyan emberekké válunk, akik nem tudják elérni a céljaikat. Mindezt azért, mert meg sem próbáljuk, mert bujkálunk a kudarc elől.
Ha kudarcot élünk át, ha visszautasítanak minket, akkor rágódni kezdünk, hibáztatjuk magunkat. Miért buktunk el? Mert nem vagyunk elég jók, okosak, ügyesek, vonzóak. Mert mások jobbak nálunk. Mert nem vagyunk értékesek. „Fizikai sérüléseket sohasem teszünk direkt rosszabbá. A karunkon keletkező sebbe sohasem nyomunk egy kést csak azért, hogy még mélyebbé tegyük. De a pszichológiai sérüléseinkkel állandóan ezt tesszük. Miért? A silány pszichés higiénénk miatt. Mert nem tartjuk elég fontosnak a pszichológiai egészségünket” – állítja Winch.
De hogyan tehetnénk jobbá a lelki egészségünket? Hogyan segíthetünk önmagunknak? Winch szerint látszólag egyszerűen.
Figyeljen oda, hogy érzi magát!
Ahhoz, hogy lelkileg egészségesek legyünk, tisztában kell lennünk azzal, hogy mit jelentenek számunkra bizonyos helyzetek, hogy hogyan is érezzük magunkat a bőrünkben. Ehhez pedig először is oda kell figyelnünk az érzéseinkre, meg kell tanulnunk felismerni, és ha szükséges, akkor kezelni azokat. Ha egy nehéz élethelyzettel szembesülünk, ha rossz érzésünk van, akkor érdemes végiggondolni, hogy mi történik velünk, hogy mit is érezünk pontosan – és miért.
Kudarc esetén címkézze újra zsigeri reakcióit!
Kudarcélmény esetén hajlamosak vagyunk arra fókuszálni, amit nem tudunk megcsinálni, amiben rosszak vagyunk, ahelyett, hogy arra figyelnénk: mi az, amit tenni tudunk. Ez a fajta hozzáállás a bénaság, ügyetlenség, alkalmatlanság érzését kelti bennünk, és rontja az esélyeinket arra, hogy a jövőben sikeresek legyünk. Ahhoz, hogy ezt a negatív érzelmi spirált megállítsuk, próbáljunk meg azokra a dolgokra figyelni, amikben jók vagyunk, amiket képesek vagyunk kontrollálni, amit konkrétan tenni tudunk.
Vigyázzon az önértékelésére!
Számos kutatás bebizonyította már, hogy az alacsony önértékelés sérülékenyebbé tesz a stresszel, a szorongással szemben, hogy olyankor jobban fáj a kudarc, az elutasítás. Szóval, amikor valami nem sikerül, amikor sérül az önértékelésünk, akkor nem a földbe kellene döngölni magunkat, épp ellenkezőleg: meg kellene óvni a lelkünket. Meg kellene tanulni vigasztalni magunkat, tudatosan ápolni az önértékelésünket. Hogy ez miért fontos? Azért, mert az önértékelés olyan, mint egy érzelmi immunrendszer, ami megóv a lelki fájdalomtól és javítja a pszichés ellenálló-képességünket. Amikor éppen nagyon lent vagyunk, amikor értéktelennek, kevésnek, rossznak érezzük magunkat, viselkedjünk úgy önmagunkkal, ahogy egy jó barátunkkal tennénk: szeretettel, megértéssel, elfogadással. Gondoljuk végig, mit mondanánk a barátunknak ebben a helyzetben, hogy mivel igyekeznénk tartani benne a lelket. Sokat segíthet, ha mindezt le is írjuk magunknak.
A rágódás ellen koncentráljon!
Amikor újra és újra végigpörgetünk az agyunkban egy kellemetlen szituációt, amikor parttalanul ostorozzuk magunkat, amikor az agyunk vissza-visszatér a fájdalmas gondolatokra, akkor egyszerűen meg kell zavarni, ki kell rántani magunkat ebből az ördögi körből. Kell valami olyan elfoglaltság, ami koncentrációt, maximális koncentrációt igényel, legyen az egy kemény edzés, az ötödikes osztálynévsorunk felidézése vagy a tetriszezés. Már két perc aktív koncentráció ki tud rántani a negatív gondolatainkból, szóval akármilyen furán hangzik, megéri megpróbálni.
Találjunk értelmet a veszteségben!
A veszteség az élet része, de ha nem kezeljük azokat az érzelmi sebesüléseket, amelyeket okoz, az meggátol minket abban, hogy képesek legyünk továbblépni az életben. A veszteség elfogadásához idő kell, de ha az sem segít, ha úgy érezzük, nem jutunk előrébb és csak egy helyben toporgunk, akkor meg kell próbálni új megvilágításba helyezni a történteket: meg kell próbálni értelmet találni a veszteségben. A rossz dolgoknak gyakran nincs oka, azok csak úgy történnek velünk, de hatásuk mindig van: formálnak, alakítanak minket, gyakran új lehetőségeket, új utakat nyitnak meg. Veszteség esetén – amellett, hogy hagyunk magunknak időt a szomorúságra és veszteség megélésére – meg kell próbálni megkeresni, meglátni ezeket az új utakat, azt, hogy mindez hogyan járul hozzá a személyes fejlődésünkhöz, hogy mit is profitálhatunk belőle mi magunk, és mit adhatunk át tapasztalatainkból környezetünknek, társainknak.
Ne temesse el a bűntudat!
A bűntudat kis dózisban hasznos dolog, sokat segíthet abban, hogy jó viszonyban legyünk társainkkal, hogy olyan emberek lehessünk, amilyenek lenni szeretnénk. A folyamatosan kínzó bűntudat azonban mérgező, leszívja az érzelmi és szellemi energiáinkat, megzavar minket feladatainkban és meggátol abban is, hogy élvezzük az életet. A bűntudatot tehát érdemes feloldani. Na, nem azzal, hogy megmagyarázzuk magunknak és másunknak a tettünket, hanem azzal, hogy megpróbálunk empatikusnak lenni, beleképzelni magunkat a másik helyzetébe, elképzelni, hogy ő hogyan érezte magát, hogy mit okoztunk számára. Így érdemes megbocsátást kérni a másiktól és magunktól is.
Bár ez a néhány tanács sok helyzetben jól jöhet, mind mások vagyunk, máshogy éljük meg a lelki sérüléseinket, így máshogy is kell kezelnünk azokat. Az, hogy melyek a számunkra legjobb módszerek, azt csak mi magunk vagyunk képesek kitapasztalni. Ehhez azonban próbálkoznunk kell, és figyelni önmagunkra. Az, hogy a testi egészségünkre figyelünk, meghosszabbítja az életkilátásainkat, ha pedig megtanulnánk azt is, hogyan kell kezelni az érzelmeinket, ha odafigyelnénk a pszichés higiénénkre, az a testi egészségünkön túl az életminőségünket is jelentősen javítaná.
