A korábbiakban Berni és Obaku kölcsönösen úgy vélték, a másik cölöpökhöz láncolja magát, végül Obaku megkérdezte Bernit, hogy ugyan menne-e vele táncolni és ott súghat-e majd a fülébe? Az előző rész itt: Az orálisan nyitott kapcsolat és a cölöpök. A teljes sorozat meg itt: Vibrátorológia.
Most játsszuk azt, hogy én vagyok a nő, akivel te úgy érzed, összetartozol. Egy szórakozóhelyen vagyunk, én az asztalunknál ülök, köröttem vidám arcok, te egy lánnyal táncolsz. Rendben van, táncolj csak, megbízom benned. De most azt látom, a fülébe sugdosol. Ő pedig hátrahajtja a fejét, a haja simogatja a kezed a vállán, nevetgél, a szádhoz tartja a nyakát, a fülét, az arcát.
Érzem, hogy a fejembe fut a vér, a gyomrom összeszorul, elborít a bánat, a kétségbeesés. Nem akarom látni, hogy az arcod az arcához közelít, nem akarom tudni, hogy a leheleted a fülét csiklandozza. Amikor sugdosol, a hangod egészen megváltozik, bársonyos lesz és mély, puha, lélekig hatoló. Nem akarom, hogy máshoz is eljusson ez a hang, hogy más is megismerje, hogy máshoz szóljon. Nem akarom, hogy máshoz juss ennyire közel.
Mosolygok, mert a helyzet úgy kívánja. Ez egy vidám összejövetel, mindenki laza, mindenki vidám, tudom, ha rád szólnék, csak legyintenél, ugyan már, mondanád, ennyi abszolút belefér, hisz nem történt semmi, ez csak egy tánc, és amit súgtál, csak ócska kis vicc. Azt mondanád, hangos a zene, nem is lehet másképp beszélgetni, csak egymás fülébe kiabálva. Azt mondanád, nem is sugdosás volt ez, hanem üvöltözés. Semmi intim.
Szabad vagy, és ezt tisztelem benned. Nem is szeretnélek ennyire, ha nem lennél szabad. Nem is szeretnélek ennyire, ha nem lennél épp olyan, amilyen vagy. Elfordítom a fejem, a poharakkal teli asztalokat bámulom, a vibráló fényeket a falon, és minden erőmmel győzködöm magam, hogy nem is fáj. Mosolygok. Hagyom, hogy azt hidd, a mi kapcsolatunk bármit elbír, mert határtalan, mert annyira intellektuális, hogy fittyet hányhat olyan triviális érzelmekre, amilyen a bizalom, az önzés, a féltés, a szerelem.
Nem, nem akarok táncolni veled, Obaku, és nem akarom, hogy a fülembe sugdoss.
Jó, játsszuk azt, hogy te vagy a nő. Ezt szívesen játszom a lányokkal. Ezek szerint nem az vagy, akivel táncolok, hanem az a másik, akit még azelőtt öleltem át, hogy bejöttünk ide. Azt hiszem, smároltunk is, de az biztos, hogy megtapogattam a feneked. Ritkán hagyom ki. (Muszáj alaposan beleélnem magam, hogy kijöjjön belőle valami, nyilván te is ezt tetted... amúgy Berni, szerinted ez a játék olyan nagyon különbözik attól a másiktól, amit táncnak hívunk?)
A tahó ember nem gondol arra, milyen lenne a másik helyében. A korrekt annál inkább. A tahó csak magát látja. A korrekt úgyszintén, csak jó sok példányban. Te vagy a csajom az asztalnál, de közben az is te vagy, akivel táncolok, és a kör bezárul, mert ha az, aki táncol velem, megszerez, máris azzá válik, aki az asztalnál szenved az egésztől. A korrekt emberek sokat bonyolítanak a világon. Ha tahó lennél, legalább táncolhatnánk.
Az asztalhoz visszatérve azt mondanám neked, hogy állati jó volt a szaga. Pontosabban súgnám, hogy érezzem közben a tiedet is, és amúgy is szeretek közel lenni a nyakadhoz.
Próbáld ki az együttérzést... kiszabadít a korrektség köreiből. A csajom a csajom marad, te meg az lehetsz, aki tánc közben kitalálja, hogy akkor ez mi. Azt nem tudom elmondani neked, hogy mit él át ő, mert béna lenne az én számból, de ha akarod, elmesélem, hogy mit élek át én fordított helyzetben. Vagy az nem jó, mert a férfilélek úgyis szőrös?
Nem hiszem, hogy van jogom megítélni, ki tahó és ki nem. (Véleményem, persze van.)
A fenekem viszont az enyém, és az engedélyem nélkül tapogatni csak súlyos következmények árán lehet. Mielőtt félremagyaráznád, gondolj egy lendületes, bazinagy, tenyeres pofonra, és tedd hozzá azt is, hogy elég jól teniszezem.
Továbbá.
Nem vágyom kiszabadulni a korrektség kötelékéből, ez tesz engem szabaddá. És jó alvóvá. No meg az együttérzés, ami – és itt (már megint) vitatkoznék veled - nem szabadít ki a „korrektség köreiből”, de nem ám. Sőt.
Ugyanakkor, ha már felajánlottad, szeretném, ha elmesélnéd, mit élnél át te fordított helyzetben. Tegyük föl, hogy a te csajod szagolgat lágy zenére, áhítatban egy másik pasit, miközben az a fenekét tapogatja. Néhány tánc után visszaevickél hozzád, a nyakadba szimatol és közli, hogy annak a másiknak milyen isteni az illata, aztán hozzáteszi, hogy nyugi, azért a tiéd is szagolható.
Csak őszintén, Obaku.
(Tudom, hogy nem minden férfi lelke szőrös, és azt is tudom, hogy sok férfi lelke szőrös. De sok nőnek is szőrös a lelke ám, ha ez vigasztal. Leginkább szőrös lelkű férfiak szőrözik be.)
Na mesélj, addig csinálok magamnak egy kávét.
UI: Amúgy nem az vagyok, aki a pofont küldte, és persze te sem az vagy, aki megszédült tőle, a pofon nem más, mint virtuális felindulás, kedves barátom, szétosztódott, korrekt önmagunk mutáns leképeződése, ahogy a tapizós mancs is csak cyber-csáp, kéj-kurzor. Egyedül a fenék Az, Ami: a létező, az alapvető, a tényező, hová is jutnánk nélküle, gondold csak el, nem volna se tánc, se konfliktus, se téma. :)
Az jó hír, hogy a fenék Az, Ami. Egyedi és ösztönös, semmihez nem hasonlítható, még egy másik egyező funkciójú domborulathoz sem. Hogy érintésre égnek állnak-e rajta a pihék, csak a kéz és a fenék ügye, és egyik sem gyötrődik a korrektség kérdésén. Már csak ezért is érdemes néha rögtön a fenékkel kezdeni... szerinted eljönne velem táncolni?
Aznap este a legszexibb bugyijába bújtatta és az a szoknya is a kedvencem. Az ismerősök szétszórodtak, persze ő még itt van és tudom, hogy a kedves rá van indulva. (Volt előzménye, de akkor a korrektség maga alá temette a szitut.) Megérintem, aztán viszahúzódom, hogy legyen tere. Elég egyszerűt érzek ebben a pillanatban... drukkolok neki. Látom, hogy összegabalyodnak valamelyest, és bár messze van, tudom, milyen mélyre szalad az a vibráló energia, ami árad belőle, amikor be van zsongva. Ebben nem találkoztam hozzá hasonlóval, átjön így is, felforrósodik tőle a tarkóm. Olyan, mintha én lennék vele, de közben egy kicsit ő maga is vagyok, átélem az "újba mászás" egyedi ízét. Ugyanabban a bizalomban lubickolunk. Évtizedeket rugóztam ilyeneken, és most túl könnyű, nem értem, hogy hol a szörny... a nyúlon túl?
Azt érzem még, hogy élek, aminek a gyökere, hogy szabad vagyok. A szabadságom gyökere, hogy feladhatom a védekezést, aminek a gyökere, hogy ami van, az sérthetetlen. A létező sérthetetlenségének gyökere pedig az a tény, hogy a jó szagok valódiak, a rangsorolás nem.
Azzal már nem akarlak traktálni, mi lett a sztori vége... gondolom úgyis lefőtt közben a kávé.
UI: Az alapvető felismerés nem a szerelemről szól, bár kétségkívül szexi: a valóságra nézve semmilyen kényszerítő erővel nem bír, hogy előtte milyennek képzelted. Ez bazi nagy mázli.
