Tehetséges gyerek nem is létezik

10 százalék tehetség, 90 százalék munka. A jelenleg uralkodó tudományos nézet szerint egyáltalán nem az intelligencián múlik, hogy ki visz véghez nagy dolgokat, sokkal inkább függ ez a személyiségjegyektől. Jó hír, hogy mindez tanulható.

Habár Einstein már fiatalon is kiemelkedett a kortársai közül, egy új könyv megkérdőjelezi azt, amit eddig az IQ mindenhatóságáról gondoltunk, és azt állítja, hogy a felnőttek segíthetnek szinte valamennyi gyereknek „tehetségessé” válni.

Szupertanár verseny: szavazz, ki nyerjen a három döntős közül?

Döntőjéhez érkezett a Dívány szupertanár pályázata. A döntés most már a ti kezetekben van. Bárcsak mindenki ennyire lelkes lenne, és ennyire érdekelné, milyen élmény a gyerekeknek a tanulás! De ki lesz az az egy?

SZAVAZZ ITT, A CIKK VÉGÉN!

A győztes nyereménye a Lidl jóvoltából egy iPad mini 4 és egy 100.000 forintos Lidl vásárlási utalvány. Mutassuk meg a világnak, hogy máshogy is lehet!

Pár héttel ezelőtt, tragikusan fiatalon, a negyvenes évei elején elhunyt Maryam Mirzakhani. A hírekben zseniként szerepelt, ő volt az egyetlen nő, aki megkapta a Fields-érmet, amit a matematika Nobel-díjának is neveznek, és 31 éves kora óta volt a Stanford Egyetem professzora. Az iráni születésű tudós tinédzserkora óta sorra nyerte a matematikai aranyérmeket.

Albert Einstein
Albert EinsteinHulton Archive / Getty Images Hungary

Kézenfekvő lenne azt hinni, hogy aki olyan különleges, mint  Mirzakhani, már babakorában is kitűnt a többi gyerek közül: ötéves korára elolvasta a Harry Pottert, pár év múlva Mensa tag lett, gyerekfejjjel érettségizett matekból, vagy olyan, mint Ruth Lawrence, aki az Oxfordra járt, miközben a kortársai még az általános iskolába.

Ám, ha közelebbről megnézzük, valami egészen más történet körvonalazódik. Mirzakhani Teheránban született, egy három gyerekes, középosztálybeli családba, az apja mérnök volt. Az egyetlen rendkívüli dolog a gyerekkorában az Irak-iráni háború volt, ami eléggé megnehezítette az életet.

A családi háttere lett volna különleges? Nem igazán

Szerencsére azonban a háború Mirzakhani tíz éves kora körül véget ért. Felsőbe egy erősen válogatott körnek fenntartott lányiskolába járt (vagyis jól megszűrték, hogy ki kerülhet be), de a matematika továbbra sem tartozott különösebben az érdeklődési körébe. Szerette viszont a regényeket, és mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került.

Ami viszont a matekot illeti, egészen addig nem mutatott iránta semmiféle érdeklődést, amíg egyszer csak a bátyja meg nem mutatott neki egy híres matematikai problémát egy magazinban, ami elbűvölte, és teljesen beszippantotta őt. A többi matematikatörténelem.

A családi háttere lett volna különleges? Nem igazán.

A legtöbb Nobel-díjas gyerekkora egyáltalán nem volt különleges. Einstein például olyan lassan beszélt, hogy az egyik szobalány narkósnak csúfolta. A zürichi politechnikumba is csak azért vették fel a tökéletesen elrontott felvételi vizsgája ellenére, mert fizikából és matekból kiemelkedően teljesített. Küszködött a munkahelyén, nem kapott tudományos posztot a Svájci Szabadalmi Hivatalban, helyette a promóciós osztályra került, mert nem értett eléggé a gépekhez. De nem adta fel, és végül felülírta a newtoni fizikát a relativitáselméletével.

Nem az IQ számít

Lewis Terman, az úttörő amerikai oktatáspszichológus 1921-től kezdve követéses vizsgálatot folytatott 1470 olyan kaliforniai részvételével, akik messze az átlag felett teljesítettek az akkor frissen kifejlesztett IQ teszten. Közülük egyik sem lett a kor nagy gondolkodója, ahogy azt Terman feltételezte. Ugyanakkor került be a felmérésbe sem Luis Alvarez, sem pedig William Shockley – mindketten fizikusok, és mindketten Nobel-díjasok lettek – mivel az IQ hányadosuk nem volt elég magas ahhoz, hogy bekerüljenek a kutatásba.

Az intelligencia egyáltalán nem minden, erre utalnak a múlt század komoly kutatási eredményei is. Minden jel arra mutat, hogy az agy nagyon is képlékeny, formálható, folyamatosan új idegpályák épülnek ki, és az IQ egyáltalán nem állandó. Csak azért, mert öt évesen sikerült elolvasni a Harry Pottert, még egyáltalán nem biztos, hogy kamasz korában is meg fogja előzni a gyerek a kortársait.

Bárki képes lenne kiemelkedő eredményre

Deborah Eyre professzor, a Great Minds and How to Grow Them („Hogyan neveljünk Nagy Agyakat”) című könyv szerzője szerint, a legfrissebb idegtudományi és pszichológiai kutatások azt mutatják, hogy a legtöbb iskolás, kivéve a mentális fogyatékossággal élőket, simán képes lenne elérni a kiemelkedően tehetséges tanulók teljesítményéhez kapcsolódó eredményeket. Magyarul bárki lehetne ugyanolyan jó, mint a legjobbak.

Tegyük hozzá: ehhez azért meg kell tanulniuk a tanuláshoz való helyes hozzáállást és magatartást is, és el kell sajátítaniuk azokat a dolgokat, amik a kiemelkedő gyerekek erősségei: bátorság, kitartás és kemény munka, többek között. Ezt hívja Eyre „magas minőségű tanulásnak.” És persze szükségük van a megfelelő segítségre is, úgy az iskola, mint a család részéről.

Egyáltalán létezik olyan, hogy tehetséges gyerek?

Nos, ez egy erősen vitatott terület. Anders Ericsson, a Florida Állami Egyetem pszichológia professzorának egy egészen 1980-ig visszanyúló kutatása szerint, amelyben különböző eredményeket vizsgált, például a zene, a sport vagy a memória területén, úgy látszik, hogy a teljesítmény középpontjában egyáltalán nem az egyedi és megismételhetetlen tehetség áll. A megfontolt cselekvés, amely minden egyes lépést végig kísér, és a nagyjából 10 ezer óra gyakorlás – nos, az teszi a mestert.

Ugyanakkor ez nem egy mágikus szám, a legjobbak természetesen a tízezer óra gyakorlat után is megállás nélkül teszik a dolgukat, és, mint Mirzakhani, folyamatosan keresik a saját, egyéni útjukat.

shutterstock 623918105

Csak elhatározás kérdése

Ericsson memóriakutatása azért érdekes, mert találomra kiválasztott tanulókat edzett különböző memória technikákkal, akik végül lekörözték azokat, akiket különösen jó memóriájúakként tartottak számon – vagy más szóval, tehetségesekként.

A család szerepe a rendkívüli eredmények létrejöttében Benjamin Bloom, az 1980-as években kiemelkedőt alkotó tanár szerint is rendkívül fontos. Bloom mindenféle területen, (mint úszás, balett, zongora, matek, stb.) kiemelkedő eredményeket elérő diákokkal interjúzott, és a szülőket is bevonta a vizsgálatba. Azt találta, hogy a szülők valóban bátorították és segítették a gyerekeiket – részben éppen azokban a dolgokban, amelyeket ők maguk és élveztek. A kutatás egy másik fontos megállapítása, hogy ezek a felnőttek nemcsak a gyerekeikkel, hanem saját magukkal szemben is meglehetősen magas elvárásokat támasztottak.

Látszik tehát, hogy a kiemelkedő teljesítményhez társuló tulajdonságok, még a kíváncsiság is – taníthatók és megtanulhatók.

Eyre szerint már bőven van információnk róla, hogyan tanulnak azok, akik kimagaslóan teljesítenek. Ezért kifejlesztett egy olyan tanulási megközelítést, amiben mindezek a fejlett kognitív sajátosságok, értékek és attitűdök benne vannak. A módszert folyamatosan tesztelik is a világ különböző országainak haladó szellemű iskoláiban.

Na meg a családi háttér

A család segítsége nélkül azonban nem megy, ezt a megközelítést a szülőknek is át kell venniük, és alkalmazniuk kell, hogy valódi sikert lehessen elérni a lehető legszélesebb körben – úgy társadalmi, mint földrajzi értelemben.

A különbség egyébként már ott kezdődik, hogy kisgyerekkorban miféle tevékenységeket végeznek együtt a szülők a gyerekkel, vagy segítenek-e neki olvasni, például. Ennek a korai gondoskodásnak a hatása a kutatások szerint évekig eltart.

Az egyik 3000 fős kutatásban részletesen is megvizsgáltak 24 olyan diákot, akik az előre megjósolható esélyeik (jobban mondva esélytelenségük) ellenére különleges sikereket értek el, és egészen furcsa dolgokat találtak. Ezeknek a gyerekeknek a fele kimondottan szegény családból származott, több mint felét egyedül nevelte valamelyik szülője, és négyötödük valamelyik szegénynegyedben élt. Az interjúk során azonban kiderült, hogy a szűkebb vagy tágabb családban valaki vagy valakik, kimondottan támogatták őket, és értéknek tartották a tanulást, ezért a gyereknek keményen dolgoznia, és kitartóan próbálkoznia kellett az iskolában.

shutterstock 471402362

Einstein, akinek a neve ma már a zsenialitás szinonimája, egyértelműen kíváncsi, és eltökélt jellem volt. Gyerekkorában küzdött az elutasítottsággal, de semmi sem szegte a kedvét. Azt gondolta talán, hogy ő zseni vagy tehetség? Hát nem. Egyszer azt írta: „Nem igaz, hogy olyan okos vagyok, egyszerűen hosszabb ideig foglalkozom az egyes problémákkal. A legtöbben azt mondják, hogy az intellektus teszi a nagy tudóst. Nincs igazuk: hanem a jellem.”

És mi a helyzet Mirzakhanival? Ő szintén állandóan kíváncsi volt, és izgatta, hogy mi történik. Az egyik kommentjében tökéletesen összefoglalta: „Persze, hogy a legkielégítőbb dolog az Aha pillanat, a felfedezés izgalma, és az élvezet, amikor megértesz valami új dolgot – az érzés, amikor a domb tetején állsz, és tökéletesen tisztán látsz. De az idő nagy részében a matematikával foglalkozni inkább olyan, mint egy hosszú gyalogtúra úttalan utakon, ahol egyáltalán nem látszik, merre van a cél.”

Oszd meg másokkal is!
Mustra