A kiközösítés modern formáját alkalmazva gyakorlatilag napok alatt ellehetetleníthetnek valakit szakmai életében, vagy akár a társadalom is kivetheti magából, ha kellően súlyos vádak érik az illetőt. De mi a helyzet akkor, ha ezek a vádak nem megalapozottak? És akkor, ha senki sem hisz a vádlónak, holott nagyon is igaza van?
Rebecca Makkai ezer szállal kötődik Magyarországhoz
Rebecca Makkai egy bentlakásos iskola miliőjébe kalauzolja olvasóját a regényben: egy réges-rég elfeledett esemény, egy diák váratlan, erőszakos halála húzódik a háttérben. Akkor megtalálták a bűnöst, és meg is büntették – de vajon tényleg azt, akit kellett volna? Bodie Kane, aki diákként kilógott az elit iskolából, sikeres nőként, egyetemi tanárként és podcasterként tér vissza alma materébe, ahol hirtelen azon veszi észre magát, hogy megint benne van az egykori ügy sűrűjében, és rádöbben – talán tudja, ki lehetett a valódi bűnös. Közben azonban magánélete is nem várt fordulatot vesz, így egyszerre kell megküzdeni azzal, milyen érzés, ha valakit eltörölnének – és mekkora felelősség azzá az emberré válni, aki ilyesmit kezdeményezhet.
Makkai, bár Amerikában él, családja révén ezer szállal kötődik Magyarországhoz. Makkai Ádám nyelvész lányaként, Ignácz Rózsa írónő-színésznő unokájaként jelenleg is tanul magyarul, interjúnk készítése után pedig egyenesen Erdélybe igyekezett.
Krimiként tekint a regényre, vagy inkább egy nagyon aktuálisan 21. századi társadalmi problémát boncolgató műként?
Remélem, hogy mindkét területen megállja a helyét. A bűnügyi sztori az a része, amihez egyszerűbben tud kapcsolódni az olvasó, ez a konkrét sztori, ez van a felszínen. A szélesebb, társadalmi jellegű mondandó, az emlékek kérdése, valamint annak ügye, hogy ki alakíthatja ki egy, a múltban történt esemény narratíváját: mindezek csak azok számára nyílnak meg, akik szívesebben néznek mélyebbre.
Valakinek az eltörlése mindössze vádak alapján, a cancel culture terjedése sokféle erkölcsi kérdést vet fel. Ez volt az, amivel valójában foglalkozni szeretett volna a kötetben?
Igen. Nincsenek könnyű válaszaim arra, hogy miért működik így valaki eltörlése, vagy mitől ítélünk el ilyen könnyen másokat, de abszolút ez volt az, aminek a könyvet szentelni akartam.
Egyrészt vannak a könyvben olyan karakterek, akik tényleg borzasztó dolgokat tettek: nekik felelniük kell ezekért. Másrészt ott vannak azok is, akiket sokkal kisebb hibákért nagyon erősen megítélnek.
Együtt kellett ezt a két jelenséget megmutatnom a könyvben, hogy ne legyen túl leegyszerűsítő annak mondanivalója.
A bentlakásos iskolák koncepciója nem olyan elterjedt Magyarországon – a regényt teljes mértékben értheti olyan olvasó is, akinek szintén idegen ez a világ?
Őszintén szólva az amerikaiak maguk sem értik a bentlakásos iskolák világát. Vannak olyanok, akik számára ez egy teljesen megszokott oktatásszervezési mód, de nagyon sok olyan amerikaival is találkoztam, aki nem is érti, mit takar a kifejezés. Amikor a könyvet írtam, igyekeztem az ilyen olvasók megértési horizontját is figyelembe venni – és
végtére is, valamennyire mindenki számára ismerősek a bentlakásos iskolák, ha máshonnan nem, akkor a Harry Potterből.
Szerintem azért egyszerű a lényegére ráérezni: egy bentlakásos iskola a társadalom mikrokozmosza. Akármilyen közegről is beszéljünk, amelyben összezárva tölt emberek egy csoportja sok időt egymással – kisváros, kisvállalkozás, kiterjesztett család vagy akár egy apátság is lehet ilyen –, ott ugyanazok a hierarchiában gyökerező gondok és titkok jelennek majd meg.
A könyvben a cancel culture újszerű társadalmi jelensége mellett az új médiaplatformoknak is szerep jut, közte a podcastek szerepe kiemelt a történetben. Mit gondol, ezek a frissen megjelent platformok átírják azt, ahogy a média az emberek véleményét formálja?
Az elmúlt százötven évben gyakorta jelenetek meg új formátumok a médiában. Az újságok után jött a rádió, a mozik híradója, a tévé, a blogok és e-mailek, aztán a YouTube, a közösségi média, most a podcast… Amikor új műfaj jelent meg, azzal megváltozott az is, hogy kik kaptak hangot annak köszönhetően. Úgy érzem, a bűnügyi podcastok világában nagyon sok érdekes dolog történik amellett, hogy felelőtlen alkotók is vannak, akik csak vérről és kegyetlenségről akarnak beszélni. Érdekesség az is, hogy ebben a szegmensben a nők domináns szerepbe kerültek mind a készítők, mind a hallgatóság terén.
Vannak olyan podcastok is, amelyek lezáratlan ügyek nyomába erednek – és még az is előfordul, hogy előrelépést érnek el, vagy akár meg is oldanak egy-egy régi rejtélyt.
Nyelvészek és írók családjából származik. Egyértelmű volt, hogy íróvá válik majd?
Nem igazán. A nővérem zongoratanár, a négy fia közt van tehetséges színész és zenész is, és az én jelenleg iskolás korú lányaim is mutatnak tehetséget ezeken a területeken. Persze a zene, a színészet és az írás rokon egymással, azt sem nehéz megérteni, mindezek hogyan kapcsolódnak a nyelvészethez. Én magam színészként is boldog életet élnék, de egy irodában ülve egészen biztosan nem.
Mit jelent önnek magyar származása?
Nagyon sokat! Chicagóban nőttem fel, de magyarokkal körbevéve, és keményen dolgozom azon, hogy jobban megismerjem a nyelvet. Tavaly nagy előrelépéseket tettem e téren, mindennap tanultam magyarul.
Még nem tudtam elolvasni nagymamám regényeit, szeretnék annyira megtanulni magyarul, hogy irodalmat tudjak olvasni, és meg is értsem azt.
Nem csak az időjárásól akarok csevegni. Sok időt töltök Budapesten – édesapám élete végéig ott lakott, a felesége és nagyon sok rokonom pedig még mindig ott él. Most épp Erdélybe készülök, Kovásznába, ahol a nagymamám született.
Jelenleg dolgozik valamin?
Egy nagyon problematikus témán: Leni Riefenstahl német filmrendező életéről írok, 1938-ban elutazott Amerikába, erről írok. Fikció lesz a kötet, de a valóságon alapul. Jól haladok, bár be kell vallanom, Lenivel nem könnyű nap mint nap együtt élni. Az ő hatására valószínűleg a következő könyvemben egy igazán szerethető emberről írok majd.
Leni Riefenstahlról nemrég született egy magyar regény is, melyben Balázs Bélával való ellentmondásos kapcsolata került terítékre.
