A gasztromán anya esete a minimalista gyerekkel

Zanza!

Szeretek főzni, szeretek enni. Elalvás előtt a másnapi ebéd hozzávalóiról fantáziálok. A vendégek meg általában égre-földre dicsérik a főztöm, szóval annyira azért nem lehet rossz. De az élet mindenkinek kioszt valami feladatot, valami keresztet, én is megkaptam a magamét. Na, nem halálos kór, nyomor vagy leküzdhetetlen fogyatékosság formájában. Én csak egy nem evő és extra módon válogatós gyereket kaptam feladatnak.

Kezdődött a hozzátáplálással. Lelkesen bújtam a babaszakácskönyveket, jártam biopiacra, főztem, turmixoltam, paszíroztam. Az eredmény? Zéró. Védőnő, gyerekorvos és anyóspajti vállvetve kérdezgették minden héten, hogy mit eszik ez a gyerek? Mondom, anyatejet. Na jó, és gyümölcsöt legalább? Hát, azt nem. Húst? Mai napig csak virsli meg kolbász formájában csúszik le a torkán.

És így ment ez. Még csak négy éve gyűröm a kisgyerekes ipart, de a helyzet nem sokat javul. 10 stabil kedvenc mellé nem nagyon sorakoznak fel újabbak, sőt inkább lemorzsolódást tapasztalok a szeretem-ételek listájáról. Régen például csak úgy tömte az olajbogyót meg a savanyú uborkát, most undorodva elszalad a 10 méteres körzetéből is ezeknek az ételeknek.

„Majd az ovi” – mondogatták a bölcsek. Ott majd mindent megeszik, majd meglátom. Hát nem láttam meg. Egyrészt szinte sohasem emlékszik, hogy mi volt az ebéd, másrészt ha el is meséli, inkább égnek áll a hajam. Mert kiderül, hogy a darás tészta mint ebéd, számára azt jelentette, hogy lecsipegette a porcukrot a tetejéről. Ideális kalóriaforrás, nemde?

Hogy miért nem őrültem még meg? Egyrészt mert magamnak továbbra is főzök jókat és meg is eszem, sőt most már a kisebbik trónkövetelő is besegít. Másrészt nagy szerencsémre a nyers, minden feldolgozástól mentes zöldségek és gyümölcsök állnak az ételeink toplistájának élén. Ha húst nem is eszik, de tejet, joghurtot, sajtot, sőt elég sok halat is fogyaszt, szóval a fehérje is kipipálva. Szénhidrát meg ugye jöhet minden mennyiségben: kenyér, rizs, krumpli, tészta. Szigorúan különválasztva minden gyanús szósztól, öntettől és hasonlóktól.

Ráadásul olyan mozgékony és egészségesnek tűnő a gyermek, hogy simán lefut napi kétszer két óra játszótéri kört, én meg csak lihegve loholok utána. Ha éhes lenne, csak nem bírná így az iramot.

És most anya, légy oly kedves és pucolj nekem egy répát – hallatszik a kockavár romjai felett. A valóságban ez nagyjából így hangzik: „Répát akarok! Ropogósat!” Én pedig megnyugodva simogatom a kis akaratos fejét, és örülök, hogy megint a répa jutott az eszébe. Persze becsúszik egy csoki meg gumicukor, de a tendencia szerintem jó. A gyerek nem vézna, nem is hurkás. A védőnő táblázata szerint a pont átlagos kategória.

Miközben a hámozót végighuzigálom az aktuális répán, arra gondolok, hogy ez így van jól. Lehet, hogy nekem vérzik a szívem, amiért a gyermek nem eszi meg az éppen esedékes ételkölteményemet, de más szülők meg éppenséggel fogyasztani szeretnék gyermeküket. Eldugni az ételt sokkal macerásabb lenne, mint néha könyörögni, hogy „legalább kóstold meg”.

Blogmustra