"Pablo Picasso nem tudott megtanulni az iskolában írni, olvasni, számolni. Ma fogyatékosnak minősítenénk, pedig "csak" zseni volt. Steven Hawking korunk egyik legnagyobb tudósa, mégsem ment neki az olvasás az iskolában. Később azért szerencsére sikerült megtanulnia. A világ marhaságokat sugall, nekünk, szülőként az a feladatunk, hogy elhiggyük: nem a kitűnő tanulókból lesznek a topmenedzserek. Hanem azokból, akik a gyerekkorukat nagy testi, lelki biztonságban töltötték" - fogalmazott Vekerdy Tamás a Femina klub Thália színházban tartott beszélgetős estjén.
"Varga Tamás, az új matematika kidolgozója bejárta az országot, matematikai tehetségeket keresett az iskolában. Összesen hét gyereket választott ki, négyen kifejezetten rosszak voltak matekból. Miért? A gyerek megírta a dolgozatot, az eredmény ugyan jó volt, de a gondolkozás nem az, amit a tanár várt volna. Mi ez a katyvasz? Mit írtál oda? Biztos csaltál! Egyes! Pedig csak arról volt szó, hogy a gyerek máshogy gondolkozott, és a tanár nem értette."
"Nálunk az megy, hogy gondolkodj konvergensen. Ez azt jelenti, hogy egy kérdésre egyféle jó válasz van. Egy fix út. Egy elvárt gondolkodás. Mit sugallna a modern pedagógia? Divergenciát, vagyis sokféleséget. Évtizedek óta a két legfontosabb készség a kreativitás és a vállalkozói gondolkodás. De ezt nem értékeljük. Megkérdezzük a gyereket. Neki ezer dolog jut róla az eszébe, mennyi ötlet! Ne hablatyolj! Nem tudod a választ? Ülj le!
Holott régóta tudjuk, hogy az intelligenciának 9-11 féle formája van, mondjuk van ötféle szóbeli, ötféle cselekvési intelligencia. Ebből az iskola csak az értelmi intelligenciára, azon belül is csak a matematikai készségekre és a lexikális tudásra kíváncsi, miközben a gyerekek a cselekvési intelligenciában erősek.
Juli zseni, a Ferike meg hülye
A rendszer rákényszeríti a szülőket, rajtuk át pedig a gyerekeket egy természetellenes működésre. Nagy a világ nyomása, teljesíteni kell, versenyképesnek lenni. A piros oviban már van angol és német. A kékben jövőre lesz japán. Nálatok mi van? SEMMI???? JÁTÉK????
A külső kapaszkodók elvesztek, a belső önbizalom még nem épült ki, a mai szülőgeneráció pedig elbizonytalanodva tévelyeg: megengedhetjük magunknak, hogy ne szállunk be a versenybe? Mi lesz vele, ha már elsőben a padok alatt mászkál, ahelyett, hogy rendesen odafigyelne? Terrorizálva vagyunk, idegesek vagyunk, szorongunk. A gyerek pedig? Szorongó lesz, agresszív, figyelemzavaros a nyomás miatt.
Szülőként meg nem kapjuk meg a papírt, hogy nyugalom, a gyerek rendben van, 15 év múlva sikeres lesz, vagy legalább egy elégedett ember, mi meg végigszorongjuk ezt a 15 évet, miközben az iskola folyamatosan minősít. Kinek nincs olyan emléke, ahogy megszégyenülten áll a tábla előtt, és nem tudja?
Juli iskolába megy, már szépen ír és olvas, mert három nővére van, és mindegyik iskolásat játszott vele. Feri nem tud írni, olvasni. Neki nehéz az első. Juli hozza a piros pontokat. Feri meg küzd. Akkor ez most azt jelenti, hogy Juli zseni, a Feri meg hülye?
Iskolai beválás=/= az életben való beválás
Fontos tudni, hogy a tehetség általában deviáns. Letokolja magát, védekezik, nem akarja felvenni azt, amire nincs szüksége. Egy csomó mindent nem akar tanulni. Einsteinről még az egyetemen is azt tartották, hogy az a kis mulya. Egyetem után ült a padlásszobájában, nagyon romantikus hely lehetett, rengeteget hegedült és szivarozott, és közben megcsinálta a relativitáselméletet.
A legfontosabb lenne megtanulnunk, és megtanítani a gyereknek, hogy érezzük jól magunkat. Legyünk azok, akik vagyunk. Mindenkinek más az ujjlenyomata, más a dns-e, a rendőrség legnagyobb örömére. Akkor miért nem nyilvánvaló, hogy belül, fejben is mindannyian mások vagyunk?
Nem igaz, hogy csak az lesz jó az egyetemen, az életben, aki a legjobb az iskolában. Rendszerhiba, sőt, önpusztítás csak a pontok alapján ítélni a továbbtanulásról. Egy normális szisztémában akár a tiszta ketteseknek is joga lenne átlépni a következő fokozatba.
Érdekes, hogy tudjuk, 1904-ben a 8 osztályos gimnázium 4. osztálya, a nagyjából 14 éveseké volt a legkönnyebb. Mert megfigyelték, hogy akkor kamaszodnak. Azóta eltelt több, mint 100 év, és tudományosan is bebizonyították számtalanszor, hogy a kamasznak más a működése. Élettani lustaságban szenved, pszichológiai értelemben ez az időszak egy második születés, rengeteg feladattal. És mit adunk ennek a korosztálynak? Hetedik-nyolcadikban kell a legkeményebben dolgozni, a maximumot hozni. Most felvételizel fiam, egy életre meghatározza a sorsodat, minden ezen múlik!"
De hát az élet nem ilyen! Az élet kegyetlen! Verseny van!
És mit tehetünk mi szülőként? Nincs igaza azoknak, akik azt mondják, szeretgetésből, szabad játékból nem lesz rendes ember? Az élet nem ilyen! Ott teljesíteni kell!
"Winkler Márta csinált annak idején egy kísérleti osztályt. Persze jártak a nyakára a tanfelügyelők, és folyton szörnyülködtek. Ha a gyerek elfáradt, hátramehetett a terem végébe, párnák voltak, lefeküdhetett, vagy nézhetett egy mesekönyvet, pihenhetett. De hát ez lehetetlen? Mi lesz, ha mind hátramegy, és nem jönnek vissza? Mikor fogja bepótolni azt, amikor lemarad? De persze mind visszajöttek, és nem pótoltak, mert megtanulták amúgy is, mert amikor figyeltek, akkor figyeltek. Hat hetet molyoltak azzal, hogy kidolgozzanak és előadjanak egy színdarabot. Márta, nem lesz egy így jó, hát nézze meg, a párhuzamos osztály rendesen tanul, mégis alig tudják tartani a lépést a tananyaggal. Maguk nem fognak végezni vele! Aztán megmérték a gyerekeket az év végén, és mindenben jobban lettek, mint a párhuzamos osztályok. Aztán a következő év végén is. Nyolcadikban is. Gimnáziumban is, sőt, még egyetemista korukban is.
Miért? Mert ezek a gyerekek az életkoruknak megfelelő körülmények között tanulhattak, fejlődhettek, a lehető legtovább. És ez a kulcs. Minél tovább adjuk ezt a lehetőséget a gyereknek, annál simábban, jobban illeszkedik majd be felnőttként. És nem, nem fog 30 éves korában, a multinál hátramenni ledőlni.
A kislányok ügyesek és szófogadóak, a fiúk gonoszok, ostobák, agresszívek
Amikor iskolába mennek a gyerekek, az az átlagos kép, hogy a kislányok ügyesek, szófogadóak, jobban tanulnak. Sokkal jobban alkalmazkodnak. A fiúk? Persze vannak kifejezetten fiús tanítók, de általában azért az a jellemzés, hogy a fiúk ostobák, gonoszok, agresszívek, nem tanulnak, nem viselkednek.
A kislány ül a padban. A kisfiú a padok alatt mászkál. Micsinálszott! Gyerekiazonnal! Mitvigyorogsz?
Hogy mit csinál? Az életkorának megfelelően viselkedik. Egy gyerek feje és agya majdnem felnőtt méretű. A tüdeje az ötöde a felnőttének. Ezzel a tüdővel kell oxigénnel ellátnia azt a majdnem felnőtt méretű agyat. Mászkál a pad alatt, mozog, izgalmas is, magasabb pulzusszám, több oxigén, neki most végre jó, hát persze, hogy vigyorog. Az lenne a természetes, hogy napi öt-hat órát rohangáljon a levegőn. Ehelyett? Szünetben szaladgált. Megintem. Feketepontban talán a fiúk járnak rosszabbul, de összességében mégis ők viselik jobban az iskolát.
Ennek a fiú-lány különbségnek ára van. A természetben a nők az erősebb nem, ezért is születik valamivel több fiú. Többen halnak meg a születéskor, vagy gyerekkorban valamilyen betegségben. A lányok erősebbek. Aztán iskolába mennek a gyerekek, és ez hirtelen megfordul. Az addig egészségesebb nem egyszer csak betegebb lesz. Fejfájás, hasfájás, gyomorgörcs, hányinger, szorulás/hasmenés, szédelgés.
A lányok ezzel fizetnek az alkalmazkodásért: a pszichoszomatizálással. Eleinte ezek valódi fájdalmak testi ok nélkül. De ha nem segítünk, idővel a test is megbetegszik. Azért, mert olyan nyomást, olyan terhelést, olyan elvárásokat teszünk rájuk, ami nem természetes."
Legyünk cinkosai a gyereknek! És mentsük ki onnan, ahol szenved!
A gyereknek tehát arra van szüksége, hogy "normális" terhelés mellett nőjön fel, de társadalom, az iskolarendszer ez ellen dolgozik. Hiába szeretném én szülőként, hogy hetedik-nyolcadikban az ágyon merengve gondolkozzon a világ nagy dolgain, ha felvételiznie kell. Vagy hiába mondom én, hogy az elsőssel akarja a franc az "m" betűt gyakorolni, amikor a tanító néni direkt felszólított rá. Mit tegyünk hát, és mit ne?
"Először is a gyerekre szabott iskolát kell keresni. A jó tanítónénit keresni az jó. Vagy valamilyen alternatívot, vannak ilyenek, akár az állami rendszeren belül, és mellette is. Lányi Marietta Pesthidegkúton, Winkler Márta és a Fogócska, Montessori, Waldorf. Vagy akár az egyre népszerűbb otthontanulós rendszerek, ahol összeáll öt család, és egy nyugdíjas tanítónéni harmadannyi idő alatt megtanít nekik mindent.
Aztán ott a kompenzáció, ha nyomaszt az iskola: én nem csinálok belőle ügyet. És kimentem a gyereket, ha látom, hogy tényleg nagyon rossz. Ha folyamatosan szenved, ha minden percét utálja, ha pikkel rá a tanár, akkor segítek, nem később, nem év végén, hanem rögtön. És küzdeni kell. Az oktatási rendszer problémái maguktól nem fognak megoldódni. Nekünk, szülőként kell kiharcolni, hogy jobb legyen. Ha látok egy jó ügyet, melléállok. Támogatom.
Harmadszor is: legyünk cinkosai a gyereknek. A házi feladat rossz. A hétvégi 47 feladat bűn. Ha belemegyünk, az egész családnak el van rontva a hétvégéje. Két dolgot tehetek. Beírom, hogy családi okból nem tudta megcsinálni, és még csak nem is hazudtam, az egy fontos családi ok, hogy legyen egy jó hétvégénk, amikor együtt jól érezzük magunkat. Vagy melléülök, és azt mondom: diktálom. Aztán kapok rá egy hármast, legfeljebb négyest, mi szülők azt szoktunk kapni.
Meg tudjuk tanítani a gyereket tanulni. Például meséléssel, és ez nagyon fontos. Minél többet mesélünk, és minél többet mesélünk neki fejből, annál többet tanul. Először meg kell tanulnia a nyelvet, hogy meg tudjon tanulni gondolkodni.
És a mese nem feladat. Ne legyen tanulság, amit össze kell foglalni. Legyen szabad, legyen fejből. Már én szégyellem magam, milyen primitív történetekkel jövök elő, ők meg imádják. A legjobb az lenne, ha az esti mesét is először mi elolvasnánk, aztán elmondanánk nekik. Nagyon rosszul, össze-vissza kavarva, és pont úgy lesz jó.
Az iskola a gyerek dolga, nem az enyém
Aztán nagyon fontos, hogy nem szabad a gyerekkel tanulni. Mi lesz? Három perc múlva ott tartok, hogy Úristen, ez a gyerek buta. Nem olyan okos, mint amit gondoltam. Hát nem érted?Mit nem értesz ezen? Még három perc, és már nem csak buta, de jellemtelen is. Mit csinálsz az aszal alatt? / Figyelek / Dehogy figyelsz, a kenyeret galacsinozod. Én itt a lelkem kiteszem, hogy elmagyarázzam a matekleckét, te meg még hazudsz is? Újabb három perc, és látom, ez a gyerek nem szeret engem. Egy kicsit én is kevésbé szeretem őt. Mindketten utáljuk a matekot.
Ha csak lehet, idegen tanuljon a gyerekkel. Ha nem tudom kifizetni, egy osztálytárs is lehet. Bárki. Az a jó korrepetitor, aki beszélget. Igen, az én pénzemen. Azt hallgatom a szomszéd szobában a fotelből, hogy milyen volt a mozi? Mit csináltatok hétvégén. Legyen baráti a dolog. Az nem jó, hogy Miért nincs még kikészítve a könyv, hogy lássam, hol tartotok? Abból nem lesz igazi tanulás.
És a legfontosabb: az iskola a gyerek dolga. Nincs kártékonyabb, mint a Van leckéd? Nincs? Szerdán is ezt mondtad, azt látod, mi lett! Hol a tornacucc? Már megint ott maradt? Ezzel sehova nem jutunk. A gyerek a harmadik, legkésőbb a negyedik egyes után megtanulja, hogy meg kell csinálni. És hosszabb távon azok lesznek a jobb tanulók, akikre rábízzuk. Azok jobban fognak figyelni az iskolában is.
Karácsony Sándor a '30-as években leírta: az iskola nem normális hely. Az kérdez, aki tudja, és annak kell válaszolni, aki nem tudja. És még mindig itt tartunk, a rengeteg, különböző kisgyerekkel. Az iskola azt kérdezi: mit nem tudsz? Pedig azt kellene kérdezni: mit tudsz? Fütyülsz? Táncolsz? Robbanómotort építesz apád legnagyobb rémületére? Remek! Mutasd!
A gyerek arra reagál, aki vagy, nem arra, amit mondasz. Légy önmagad!
Az, hogy maradjunk a gyerek mellett 2,5-3 éves koráig, az egy reális határ. Tényleg jó, de csak abban az esetben, ha mindenkinek jó. És ezt lenne a fontos, felismerni, hogy nekem, szülőként mi a jó, és merni azt tenni. Ha hét hónapos a gyerek, és azt érzem, eddig bírtam, nem megy tovább, muszáj visszamennem dolgozni, akkor vissza kell menni dolgozni. Mert az egész családnak az lesz a jó. Ha otthon akarok vele maradni, akár tovább is, és nem baj, majd élünk kevesebb pénzből, de úgy a jó, akkor azt kell tenni.
A gyerek arra reagál, ami bennünk van. Nem arra, amit mondunk, hanem arra, akik, amilyenek vagyunk. És a közös jól létünkhöz az is alapvető mentálhigiénés szükséglet, hogy időnként megszabaduljunk tőlük. Nálunk még az sem fogad segítséget, aki megtehetné. De ez nem elsősorban pénzkérdés. Gyerekes szomszéddal, barátokkal, játszótéri ismerősökkel is meg lehet beszélni, hogy néha kölcsönösen fogadjuk egymás gyerekeit. És a szülőpár legyen akkor férfi és nő. Mert ez is kell, nagyon is!
Megy ez, hogy egész nap az anya gondja a gyerek, küzd, harcol, kényszerít, ő a rossz zsaru. Apa meg alig van ott, és fáradt, és nincs kedve a konfliktusokhoz, ő a jó zsaru. Ez nagyon rossz szereposztás, amit valahogy korrigálni kéne. Hogyan? Nem tudom. [nagy nevetés] De ha tudatában vagyunk, már az segít.
Arra kellene törekednünk, hogy gyakrabban megéljük azt, hogy részesei vagyunk egy nagy közös áramlásnak. Nevezhetjük ezt flow-nak, amivel rokon szó talán az áhítat. Meg kellene élnünk, hogy részei vagyunk egy nagy közös egésznek. Mikrokozmoszok a nagy makrokozmoszban. Ellazulni, magunkra figyelni. Én szülő, minél jobban vagyok önmagammal, annál jobb lesz a gyereknek is, annál jobb lesz a közös működésünk.
A hallott mese nem lustává tesz, hanem olvasásra, gondolkodásra tanít
Sokat kell mesélni. És a látott mese nem mese. A hallott mesére az agya belső képeket készít, úgy hívjuk, elaboráció, ez a feldolgozás. Ez segít abban, hogy jobban fejlődjön, ne legyen szorongó, agresszív. A másfél évesnek visszamesélek két dolgot, ami vele aznap történt. A 2-3 évesnek jöhetnek a kis állatos mesék. Aztán 4-5 éves kortól már a komolyabbak, a népmesék.
És mesélhetünk, egészen akár a kamaszkorig. Egyre hosszabb történeteket, akár regényeket is. Fel lehet neki olvasni a Szent Péter esernyőjét, Dickenst, a Harry Potter is remek, de azt elolvassák maguk is. És az egy hülyeség, hogy Azért nem olvas az a gyerek, mert folyton felolvasol neki! Lustává teszed! Már tud olvasni! Éppen ellenkezőleg, ezzel nevelem az olvasásra. Megtanulja, milyen jó dolog.
Elébe mehetünk a kötelezőknek is. Elmesélhetjük nekik - fejből - a János vitézt, amikor még kisebbek. Jobban fogják szeretni és érteni, amikor az iskolában előkerül. Amikor a Toldi, még Arany életében kötelező olvasmány lett, ő így kiáltott fel: "Úr Isten! Magyar ember nem fogja többet élvezettel olvasni!"
A gyereket az fogja őrizni, amit tíz éves koráig kapott
Manapság nagyon más a tempó. Nagyon más az információfeldolgozás. Ezzel élni kell, de védeni is a gyereket. A két és fél éves is foglalkozhat pár percet a telefonommal, de együtt csináljuk, és nem bármit. Ahogy halad az iskoláskor felé, ez az idő fokozatosan nő. De nekünk kell megvédenünk, mi jut el hozzá. A mi felelősségünk, hogy ha beírja: nagyi, ne pornóoldalakat kapjon. Mert az hazugság. Árt, mert nem érti. Árt, mert az erotika nem ez, abban érzelem van.
A telefon, a tablet, de még a kocsi is: csupa nagy kísértés. Ha nem figyelünk, nem mi használjuk már, hanem minket használ. Az a gyerek lesz függő, aki érzelmi hiánnyal éri el a kamaszkort. Azzal tudjuk megvédeni, amit az első tíz évben kapott. Ha elég érzelmi biztonságot, akkor ki fog jönni ezekből a kísértésekből.
A kamaszt már szabadon kell engedni. Ha nem teszem, lázad, törésre viszi a dolgot, sőt, szuicid lehet. Ez nem könnyű. A kamasz tekintetében azonnal látjuk, hogy hülyék vagyunk. Ha ölni tudna vele, a kamaszkor első fél évében négyszer-ötször meghalnánk. Szabadon kéne engednünk, ehelyett a felvételire készülünk.
A gyerekben minden benne van
Legyünk kíváncsiak arra, ki a mi gyerekünk! Ne dicsérjük sokat alaptalanul, mert nem fog merni hibázni. Akit folyton dicsérnek, nem mert hibázni, nehogy kiderüljön, mégsem olyan okos. De legyünk nyitottak.
Pygmallion hatásnak hívjuk azt, amit egy hatvanas években végzett kísérletből tanultunk. Elmentek a kutatók, végigmérték a gyerekeket. De nem értékelték ki, berakták a papírokat egy fiókba. És egy kalapból kihúztak iskolánként 12 nevet, visszamentek az iskolába, és elmondták a tanároknak, hogy ezek a gyerekek rendkívüli fejlődés előtt állnak.
Aztán egy év múlva újra végigmérték a gyerekeket, és egyben kiértékelték mindkét felmérést. Mindenhol szignifikánsan jobban fejlődött a 12, kalapból kihúzott gyerek. Csak azért, mert a pedagógus úgy nézett rájuk, hogy hű, ezek valami egészen különlegesek."
Vekerdy Tamás az estét egy Ady verssel zárta, amit a gyerekkorra különösen találónak érez. Kezeljük így a gyerekeinket! Íme:
Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
