Anyának, apának lenni érzelmileg ellentmondásos élmény. Van valaki, akit a legjobban szeretünk a világon, ugyanakkor ő az, aki annyira ki tud hozni a sodrunkból, mint senki más. Megéljük vele, hogy ránézünk, és a legszebbnek, legszeretetreméltóbb lénynek látjuk, máskor (talán csak pár pillanattal előbb vagy később) pedig azt, hogy „hagyjon már kicsit békén, idegesít, egy perc magányra, nyugalomra vágyom”. Valami baj van a szülőkkel, hogy nem tudják eldönteni, szeretik-e a gyereküket vagy nem? Vagy mi az oka ennek?
Akinek gyereke van, a szeretetnek, közelségnek olyan minőségét ismeri meg, ami csak ebben a kapcsolatban lehetséges. De éppen azért, mivel ennyire közeli ez a kapcsolat, érinti a személyiség legbensőbb rétegeit, így, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk, az sokkal jobban fel tud zaklatni, mint bárki másnál.
Ráadásul a gyerek viselkedése a szülői önbecsülésünket, és azt, hogy mennyire érezzük magunkat kompetensnek ebben a szerepben, nagyban meghatározza. Hiszen mi neveljük, felnőttként a mi felelősségünk a kapcsolatunk alakulása. Tehát, ha a gyerek idegesítő, undok, agresszív, akkor az nem pusztán azért zavar minket, mert kellemetlen, hanem azért is, mert ráadásul mi is felelősek vagyunk érte, hogy ilyen.
A szülőben viharok kerekedhetnek fel, amikor gyermeke szerinte elfogadhatatlanul viselkedik. Képzeljük el, hogy nem kaphatja meg azt az ajándékot, amire vágyik, és lehetetlen rá hatni észérvekkel. Dühöngeni kezd, egyre jobban belehergeli magát, és ha épp minden a legszerencsétlenebbül cseng össze, mondjuk a poronty egyébként is fáradt volt már, mikor előkerült a téma, illetve amúgy is mozgott benne egy aznapi feldolgozatlan ovis sérelem, amiről a szülő esetleg mit sem tud, akkor rémisztő orkánná alakulhat a dühe. Lehet, hogy rombol, hogy azt üvölti, utál minket, egyszóval, csúnya jelenetté is fajulhat ez.
A szülőben eközben sok minden lejátszódik. Elsőként bosszantja, hogy miért nem lehet nyugalom és béke ennek a fárasztó napnak a végén. Külön dühíti, hogy ilyen hülyeség miatt őrjöng a gyereke, miközben egyébként annyi minden megkap. Haragszik rá, hogy ezt nem értékeli. Aztán eszébe jut, hogy ez azért szélsőséges reakció, talán elrontották a gyereket, azért nincs benne semmi belátás. Ekkor már bűntudata is van, tehetetlennek és inkompetensnek érzi magát, ám az is ott van a fejében, hogy valójában elég jó szülők ők, és amiatt külön haragszik a porontyra, hogy akkor meg miért nem tud normálisan viselkedni.
Ha ezt az érzelmileg komplex reakciót megnézzük, akkor érthető, miért tudja az embert a poronty sokkal hatékonyabban kiborítani, mint bárki más. És talán az is elhihető, hogy ez nem azért van, mert a szülő nem szereti, vagy nem eléggé szereti őt. Éppen, mivel szereti, azért érinti ennyire érzékenyen, hogy át kell élnie annak a kudarcát, hogy van valaki, akinek jót szeretne adni, és sokszor mégis rosszul alakul minden.
Néha egyszerűbb oka van, hogy a szülőt idegesíti, vagy akár irritálja saját gyermeke, és emögött sem szívtelenség áll. Bárki mással való kapcsolatunkat nézzük, valamennyire lehetőségünk van szabályozni, mikor és mennyit szeretnénk az illetővel lenni. Még ha valakivel együtt lakunk, akkor is elvonulhatunk egy sarokba könyvet olvasni. A kisgyerekkel ez nem működik, ha ő kapcsolódni akar, akkor bejön az ágyba utánunk, bújuk vagy rosszalkodik, de ha szeretné, hogy vele foglalkozzon a szülő, akkor eléri. Persze kis időre át lehet adni másvalakinek, és van, aki a képernyő segítségét hívja, hogy legyen egy nyugodt negyed órája, de alapvetően elmondható, hogy inkább a gyerek igényei határozzák meg, hogy van-e kontaktus. Egy introvertáltabb szülőnek, aki korábbi életében szeretett sokat egyedül lenni, olykor nagyon nehéz ez. Nem csoda, ha néha indulatokat ébreszt, hogy az ember egyedül lenne a gondolataival, de nincs rá lehetősége.
Mégis, akkor mit lehet tenni mindezzel? A gyereknevelést, családi életet nem lehet feszültségmentessé tenni. Az már önmagában jó, ha valaki tisztában van ezzel, és nem ijed meg tőle, nem hiszi, hogy vele, mint anyával, apával valami baj van, vagy nincs benne elég szülői szeretet.
Annyit tehet a szülő, hogy megfigyeli, mik a kritikus pontok, mikor viseli nehezebben a feszültséget, és megpróbálja azokat megelőzni. Például, ha valaki észreveszi, hogy reggel szüksége van egy kávényi időre, míg egyedül felébred, akkor megkérheti a szülőtársat, hogy arra a tíz percre foglalja le a gyerekeket. Mindenkinél vannak olyan helyzetek és időszakok, mikor jobban bírja a strapát, és amikor könnyebben elszakad a cérna. Figyeljük magunkat, és engedjük meg magunknak, hogy megoldásokat, segítséget keressünk a kritikusabb pillanatokra! De ha nincs rá mód, már az is jó megelőzés, ha tudjuk előre: ez most nehezebb lesz, ilyenkor szoktam bepipulni. És akkor máris valószínűbb, hogy lazábban vesszük a helyzetet.
Cziglán Karolina
pszichológus
