Azok számára, akik gyermekvállalásra adják a fejük, az életük egyik legfontosabb feladatát jelenti ez. A legtöbb örömet és bosszúságot, legtöbb időt, legtöbb fejtörést, legtöbb élményt. Nem csoda hát, ha néha elgondolkodnak, honnan tudható, jók-e ebben a szerepükben.
Persze-persze, ez nem olyasmi, ami kilóra mérhető, nem olyan, mint a munkahelyen az év végi teljesítményértékelés. De mégis, vannak jobb anyák és apák, rosszabb anyák és apák, sőt, a pszichológia szerint „elég jó anyák”, azaz nem feltétlenül tökéletesek, de a gyermek igényeire megfelelően reagálók.
Az ember saját magát nem látja kívülről, de a gyermeket figyelve megpróbálhatja megítélni, nagyjából rendben volt-e, amit szülőként tett. Persze, ide is tartozik egy kiegészítés: veleszületett adottságokkal jön a világra a gyermek, és jó pár hatás éri, nemcsak a szülői. Mégis, ha a szülő szeretné lemérni az „eredményen”, hogy jól cselekedett-e, vajon mit érdemes figyelni? (Az egyszerűség kedvéért szülőkről írok, de természetesen más rokonokra, fontos személyekre is igaz mindez, akik főszerepet játszanak a gyermek nevelésében.)
Miből nem derül ki?
Kezdjük talán azokkal a viselkedéses jegyekkel, amik szinte kínálkoznak, de megtévesztőek lehetnek. Ilyen például az, hogy „jó”-e a gyerek. Jól nevelt-e, csöndes, szófogadó-e. Még a kifejezésben, hogy „jól nevelt” is benne van, állítólag az válik ilyenné, akit jól nevelnek. Holott sok visszafogott, szófogadó gyermek szorong belül, ami vagy testi tünetben jelenik meg, vagy később, kamaszkorban, fiatal felnőttkorban okoz gondot.
Gyakori, hogy a még kamaszként is túlontúl fegyelmezett gyermekek a felnőttkor küszöbén ébrednek rá, nem tanultak meg nemet mondani, mást akarni, mint amit várnak tőlük, olykor őrültségeket is megengedni maguknak. Ilyenkor már nehezebb ezt pótolni. Természetesen nincs arról szó, hogy minden csendes és együttműködő gyermek szorongana, de érdemes megnézni, mer-e kezdeményezni is, tiltakozni is a csemete. Ezekre is szükség van.
A tanulmányi eredmény is jól mérhető adat, ez is sok szülő számára kézenfekvő. Ha jól tanul a csemete, nyilván rendben van. A gépekre igaz, ha jó a teljesítmény, valószínűleg nincs meghibásodva, de a gyerekek nem ilyen egyszerűek. Más helyzet, hogyha hirtelen látványosan romlik a tanulmányi eredmény, arra oda kell figyelni, gyakran így jelzik a gyerekek, hogy valami nyomasztja őket.
Mi van az emberi kapcsolatokkal?
Csernus Imre fogalmazta meg egy előadásában, abból derül ki, jól nevelte-e az ember a gyerekét, hogy felnőve képes-e jó párkapcsolatot kialakítani. Való igaz, hogy a kötődési képesség, ami alapja annak, hogy az ember jól válasszon, majd jól működtessen egy kapcsolatot, nagyban múlik a szülői mintán. Azért senki se ijedjen meg, ha valaki szerencsétlen a kapott minták szempontjából, sok munkával bár, de változtathat a régi berögződéseken.
Lehet, hogy nem kell egészen a felnőttkorig várni, az emberi kapcsolatok kezelése mindenképp jelzés értékű. Kiskamasz korban már érdemes figyelni, vannak-e személyre szóló, nem csereszabatos kapcsolatai a gyermeknek. A mély barátságok az érzelmi igényességről árulkodnak, ami leginkább a szülői bánásmódon múlik. Azon, hogy az apa és anya tudott-e úgy kapcsolódni a gyermekhez, és engedni, hogy a csemete hozzá kapcsolódjon, hogy azt ne elsősorban az elvek vagy a szülő hangulati hullámzása irányítsa, hanem valami mélyebb, személyesebb. Nem baj, ha vannak elvei, de ne az legyen a kötelék szülő és gyermek közt.
Érdekli-e a világ?
A másik jó mutató, hogy nyitott-e a világra a gyermek. Mindegy, hogy a matematika rejtelmei, a dobolás vagy az érdekes autók-e a kedvencei. A lényeg: úgy tekint-e a világra, mint barátságos, számára biztonságos, kezelhető helyre, és a világ dolgaira, mint ami arra érdemes, hogy foglalkozzanak vele. Hiszi-e, hogy megértheti a számára izgalmas kérdéseket? Ez abból látszik például, hogy kérdez-e, élvezi-e, mikor újdonsággal találkozik. Hihetnénk, hogy ez intellektus kérdése, de értelmi fogyatékosok is lehetnek nyitottak és érdeklődők, nem az IQ tehát a döntő. Inkább a tapasztalat, hogy szabad-e, érdemes-e kezdeményezni, hogy reagál rá a világ.
Az érdeklődés minden kisgyermek sajátossága, és részben a szülőn múlik, megmarad-e ez. Persze, itt is igaz, hogy más hatások is érik a gyermeket, különösen az iskolában, nem mondhatjuk tehát, hogy csupán a szülők leképződése lenne a csemete. Azt viszont talán nem túlzás kijelenteni, hogyha valaki ránéz mondjuk a tízévesére, és azt látja, a gyermek jól érzi magát a bőrében, vannak barátai és érdekli a világ, akkor valószínűleg megveregetheti a saját vállát. Még akkor is, ha nem az ő csemetéje a legszófogadóbb, vagy a legjobb tanuló.
Cziglán Karolina, pszichológus
