A lelkem mélyén egy kicsit elítéltem az örökbeadó anyákat, hiszen ki képes lemondani a gyermekéről, akit kilenc hónapig a szíve alatt hordott. Hogy nem változtatta meg a véleményét 40 hét alatt, még akkor is, ha korábban nem akart anyává válni. Zavartak ezek a gondolatok, hiszen egyrészt hálás is vagyok minden nőnek, aki az abortusz helyett az örökbeadást választja. Másrészt, ha az örökbefogadott gyermekem megkérdezni, hogy ki volt a vér szerinti anyja, soha nem lennék képes arra a nőre rosszat mondani, aki világra hozta, mert azzal a saját gyerekemet is bántanám. Aztán megismertem Jázmin történetét, és megváltozott a véleményem.
Két évig jártam a barátommal, általában védekeztünk - mesélte a gimnazista. - Egyszer viszont elszakadt a gumi. Szerezni akartam esemény utáni tablettát, de amikor megtudtam, hogy több mint ötezer forint, letettem róla. Aggódtunk, mi lesz, egyikünk sem akart szülővé válni 16 évesen, de amikor megjött a menstruációm, mindketten megnyugodtunk. Pár héttel később viszont annyira sokat hánytam és úgy puffadt a hasam, hogy elmentem orvoshoz.
Elküldött nőgyógyászhoz, amit nem is értettem, minek. Nem rohantam. Amikor megláttam az ultrahangon a méhemet, egy világ omlott össze bennem. 18 hetes terhes voltam egy kislánnyal. Otthon, amikor anyámnak bevallottam, mi történt, elkezdett kiabálni, hogy nem szajhának neveltek, hogy ők mindig is tudták, hogy egy semmirekellő k... vagyok, hogy csak szégyent hozok a családra. Az apám nemcsak üvöltött, ütött is.
A barátom hárított, a nagymamánál húztam meg magam
A faluban gyorsan híre ment annak, hogy terhes vagyok, a barátom hárított, hogy biztos nem is ő a gyerek apja, mert mi mindig védekeztünk. Arra már nem volt erőm, hogy még vele is veszekedjek, hogy emlékeztessem arra a bizonyos estére. Az abortusz már szóba sem jöhetett, hiszen a terhesség 12. hetén bőven túl voltam. Tisztában voltam vele, hogy felnevelni sem lesz pénzem, mert hiába hagyom ott a sulit, munkát nem vállalhatok egy pár hetes baba mellett, főleg úgy nem, hogy a családom sem tart ki mellettem, a nagymamánál húztam meg magam miután kiutáltak otthonról.
Nincs más út, örökbe adom
A nagyi kísért el a terhesgondozásra, a vizsgálatokra, mindenhova. Bevallom, egy-egy rossz pillanatomban eszembe jutott, hogy megszülöm és kidobom a babát. Nem én lettem volna az első. Az is, hogy kiállok az utcasarokra, biztosan vannak férfiak, aki a nagy hasú nőkre buknak. Egyik pillanatban gyűlöltem a lányom, mert elvette az életemet, miatta elveszítettem a családomat, nem járhatok iskolába, a falu a szájára vett. A következő órában már eljátszottam azzal a gondolattal is, milyen lesz majd, hogyan nevelem majd. Azt tudtam, egy ujjal sem nyúlok hozzá, még ha akkora marhaságot is csinál, mint én. Az interneten találkoztam egy örökbefogadással foglalkozó portállal, akkor már tudtam, hogy örökbeadom. Hogy nyíltan vagy titkosan, azt még nem döntöttem el, azt sem tudtam, hogy alapítványon keresztül vagy máshogy, de éreztem, nincs más út. Végül a szomszéd falu orvosa keresett meg, hogy lenne egy pár, akik nagyon régen szeretnének babát.
Én terhes voltam, nem várandós
A párral a 24. héten találkoztam először, nagyon szimpatikusak voltak, az különösen jólesett, hogy vallásosak. Ez pontosan nem tudom, miért foglalkoztatott ennyire, hiszen én meg sem vagyok keresztelve. Fogadtak nekem orvost, elvittek magánrendelésre, hoztak gyümölcsöt, csokoládét, vitaminokat, mert ilyenre bizony nem futotta soha a nagymamám nyugdíjából. A társaságot viszont nem pótolták, a volt barátom, a gyerek apja ugyanis meg sem ismert, ha találkoztunk az utcán, a barátnőimmel meg én nem kerestem a kapcsolatot.
Hallgattam volna azt, hogy itt voltak bulizni meg arra kocsmázni, amikor én úgysem mehetek? Én meg meséltem volna el, hogy rúgott egyet a kislányom, hogy már egy pólóm és nadrágom sem jön rám, akkora a hasam, hogy néha olyan gyomorsavam van, hogy szétmarja a torkomat. Vagy meséltem volna el, hogy voltunk ultrahangon, de nem merek ránézni a képernyőre, mert nem akarom látni a lányomat, mert akkor soha nem engedném el?
Én terhes voltam, nem várandós. Hirtelen annyira távol kerültem a régi életemtől, hogy szinte az volt a furcsa, hogy valaha buliztam. De azért nagyon hiányzott és ezerszer hibáztattam magam, mert elszakadt az a rohadt óvszer és mert egy olyan pasival kezdtem, aki a bajban meg sem ismer.
Az egyik nővér folyamatosan beszólt
A szüléstől rettegtem. Volt is mitől, úgy éreztem, belehalok. Amikor túléltem az egyik percet, a következő még rosszabb volt. Az orvosom és a szülésznő nagyon rendes volt, de az egy nővér folyamatosan beszólt, amikor kettesben voltunk, hogy akkor bezzeg, amikor csináltuk ezt a gyereket, élveztem, mi? A babát nem néztem meg. Az örökbefogadó anya azt mondta, gyönyörű, nagy haja van. Már a kórházban ő etette, ő simogatta. Végülis rábíztam, de mégiscsak rosszulesett. Amikor aláírtam a papírt, hogy lemondok róla, akkor viszont megkönnyebbültem. Hoztam egy döntést. Életem legnehezebb és talán legrosszabb döntését, mert legszívesebben visszacsinálnám, de nem lehet, nem tudnám felnevelni. Hogy magyarázom ezt meg a lányomnak, ha egyszer megkeres? Annyi idős lesz, mint én most.
Csak remélem, okosabb.
