Sokat beszélgettünk már a Díványon megjelent cikkeid kapcsán is az irodalomról, de azt eddig sosem kérdeztem meg tőled, hogy honnan jött az irodalomszereteted.
Gyerekkoromtól kezdve mindig is nagyon sokat jelentett számomra az irodalom. Először az ifjúsági regények, például a Tom Sawyer kalandjai meg az indiánregények érdekeltek, kamaszkoromtól kezdve pedig a minőségibb irodalom is nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Azt tapasztaltam, hogy leginkább kétféle okból olvasunk: vagy azért, mert szeretnénk elutazni a jelenből, a valóságunkból, szeretnénk valaki más bőrébe bújni, ellátogatni egy másik történelmi korba vagy másik földrajzi helyszínre, vagy pedig azért, mert vigasztalást vagy megértést keresünk a könyvekben. Esetemben mindkettő igaz, a könyveknek tényleg óriási terápiás ereje van. Hogy egy szép Kosztolányi idézetet is mondjak, „A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa”.
Bálint Lilla
Újságíró, irodalomterapeuta, mentálhigiénés szakember. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar szakon diplomázott, kommunikáció szakon abszolutóriumot szerzett. Második gyermeke születése után visszaült az iskolapadba, 2021-ben a Pécsi Tudományegyetemen irodalomterapeutaként, 2024-ben a Semmelweis Egyetemen mentálhigiénés szakemberként végzett. 2022 óta a Dívány szerzője.
Eddig olvastad ezeket, most írtál is egyet. Milyen érzés írónak lenni?
Hogy író vagyok, azt azért nem merném így kijelenteni, én továbbra is újságírónak tartom magam. A szórakoztató ismeretátadást – amelyet a cikkeimben és a könyvemben is igyekeztem megvalósítani – viszont mindenképpen fontosnak gondolom. Ez egy remek lehetőség arra, hogy közel hozzuk másokhoz az irodalmat, ugyanakkor
a témáim visszatükrözik az engem érdeklő területeket is.
Mikor született meg a könyv gondolata a fejedben?
Amikor megírtam a Díványra az első, a magyar írók és költők szerelmeiről, feleségeiről szóló cikkeimet. Emögött természetesen ott van az irodalomtörténeti érdeklődésem is, igyekeztem nyomon követni a múzsák életéről, szerepéről szóló irodalomtörténeti munkákat. Szerencsére az utóbbi években, évtizedekben elég sok ilyen kötet jelent meg: néhány éve adták ki Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplóját, de említhetném például Borgos Anna könyveit is, a Nyugat szerzőinek feleségeiről és alkotótársairól.
Miért pont a költők szerelmei felé fordítottad a figyelmed?
Azt vettem észre, hogy az olvasókat érdeklik ezek a sorsok. Az ismerős neveket tudják kötni a tanulmányaikhoz, a versekhez, és kíváncsiak talán arra is, hogy ki van a név mögött. Egyszer egy olvasói levélben kaptam egy olyan kérdést, hogy miért nem verselemzést írok inkább. Tény, hogy az is érdekes, de egyrészt legfeljebb tíz ember olvasná, másrészt ezt inkább meghagynám a hozzáértőknek. Azt gondolom, hogy az újságírónak el kell döntenie, hogy így közel tudja-e, vagy közel akarja-e hozni az olvasóhoz az irodalmat.
Számomra az irodalom sosem volt halott dolog, sosem láttam a szerzőket és az általuk megjelenített szereplőket szoborba öntve vagy elsárgult papírlapokon.
Nagyon szívesen olvastam mindig Ady és Léda levelezését, valamint az írók nem annyira nyilvánosság elé szánt naplóit. Ezek mind élővé teszik az irodalmat, és ezt szeretném átadni azoknak, akik a könyvet elolvassák.
A könyved szereplői közül kinek a története érintett meg leginkább?
Ami igazán megérintett, az az, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – milyen nehéz és küzdelmes élete volt a múzsáknak. Voltak olyan szereplők, akiknek az élettörténetét többé-kevésbé ismertem már irodalomtörténeti munkákból, de voltak olyanok is, akikről viszonylag keveset tudtam, mert nem születtek még róluk összefoglaló kötetek. Ki tudnám emelni Juhász Gyula szerelmét, Sárvári Annát, aki után kellett is egy kicsit nyomoznom korabeli újságokban, és aki egy interjúban azt mondta, hogy csak egyszer találkozott Juhász Gyulával. Aztán, hogy ez így volt-e, vagy nem, azt nem tudjuk. Mellette kiemelném még Szántó Juditot, József Attila Juditját is, akinek az életéről nagyon keveset tudtam. Róla az él a köztudatban, hogy egy „vonalas” munkásasszony volt, aki aztán megfelelő pártbeli kapcsolatok segítségével igen magasra emelkedett. Bennem is voltak előítéletek vele kapcsolatban, aztán a kezembe került a Kritika című folyóirat, amely a hetvenes években közölte Judit naplójának részleteit.
A József Attila halála után írt soraiból sugárzott a fájdalom, ami engem nagyon megérintett.
A könyved húsz híres múzsa ihlette – van-e bennük valami közös?
A kortársak és az utókor is sokszor nagyon szigórúan bírálták ezeket a nőket. Ott van például Szendrey Júlia vagy Csokonai Lillája, mindketten megkapták a magukét: előbbi azért, mert nem Csokonait választotta, hanem egy gazdag kereskedőt, utóbbi azért, mert eldobta „az özvegyi fátyolt”. Szinte minden női szereplőnél előkerül az, hogy bármit tett, azzal – nem ritkán egészen döbbenetes méreteket öltve – indulatokat generált. Kevés olyan női szereplő van, aki abban a történelmi korszakban, amelyben élt, meg tudta valósítani önmagát, főként, ha mondjuk írói ambíciói is voltak. A kivételek közé tartozik például Dénes Zsófia, aki nagyon hosszú életet élt, 102 éves korában halt meg, közben elfogyasztott négy férjet, és rengeteg könyvet írt – nagyrészt arról, hogy ő volt Ady Endre menyasszonya néhány hétig.
Ő olyan életet élt, amilyet szeretett volna, szemben mondjuk Fráter Erzsébettel, Madách feleségével, aki alkoholista lett és megőrült.
De említhetném Török Sophie-t, azaz Tanner Ilonát, Babits feleségét, aki nagyon problémás viszonyban volt a nevelt lányával, vagy Kosztolányinét is, akinek a fiával volt igen terhelt és talán túlságosan is szoros kapcsolata.
A könyv szereplői közül melyik nő sorsát tartod a legtragikusabbnak?
Sokan vannak versenyben, mindenkinek megvolt a maga személyes tragédiája. Nem egy múzsa visszaemlékezése és levele szolgált meglepetésekkel, még akkor is, ha az irodalomtörténet számára mindig kérdés, hogy mennyire szavahihetőek ezek. Vajda János feleségével, Bartos Rozáliával kapcsolatban például az a közvélekedés, hogy nem egészen biztos, hogy minden száz százalékig úgy történt, ahogy azt ő leírta. De azt gondolom, hogy az esetek többségében a múzsák verzióját ezekről az évekről és évtizedekről nem feltétlenül kell hitelességében megkérdőjelezni.
Egy titkot árulj el! A kedvenc költőd is szerepel a könyvben?
Hogyne szerepelne! Három múzsával is.
Kitalálom: Ady. Vele kapcsolatban volt valami számodra meglepő újdonság?
A könyv kapcsán nem, de a nyáron olvastam egy frissen megjelent irodalomtörténeti munkát – Borbás Andrea és Csiszár Gábor Oh, furcsa Élet – Ady Endre titkos szerelme című könyvét –, amiben voltak újdonságok.
Az nem titok, hogy van két gyermeked. Hogyan tudtad összehangolni a családi élettel ezt a sok kutatást igénylő munkát?
Előfordult, hogy a balatoni nyaralásunkkor csak a férjem ment le a gyerekekkel a partra, én otthon maradtam könyvet írni, és addig fel sem álltam a gép elől, míg haza nem értek. A gyerekek időnként panaszkodtak, hogy „anya már megint ír”, de igyekeztem akkor magam elé venni a gépet, amikor ők iskolában, óvodában voltak. Egyébként gyorsan írok.
Gondolkodtál már a könyv folytatásán is?
Még korai erről beszélni, de volt már egy kósza gondolatom ezzel kapcsolatban, illetve van egy regényterv is, amely évek óta izgat. Ez is egy valós személy élettörténetén alapszik, de nem dokumentum jellegű, hanem kifejezetten regény. Izgalmas kihívás lenne, hogyan tudnék belebújni egy másik nő bőrébe.
Bálint Lilla költőkről és azok szerelmeiről, valamint izgalmas történelmi eseményekről írt cikkeit itt olvashatod.
