A föld alatti lakások az emberiség történetének két végletét képviselik: a kezdet kezdetén barlangokként őseink első otthonául szolgáltak, a modern időkben pedig a szükség által diktált menedékek lettek a kövekbe vájt lakhelyek. A barlanglakások az emberi találékonyság és alkalmazkodás szimbólumai maradnak, arra emlékeztetve minket, hogy az otthon nem mindig egy épület, hanem gyakran csak egy hely, amely biztonságot és védelmet nyújt a világ veszélyei elől.
Már az őskorban is éltek a föld alatt
A barlanglakások története egészen az emberiség hajnaláig nyúlik vissza. Az ősember számára a természet által formált föld alatti barlangok jelentették az első otthonokat, védelmet nyújtva a zord időjárás, a vadállatok és más veszélyek ellen. Ezek a helyek nemcsak menedéket biztosítottak, hanem a közösségi élet központjai is voltak. A barlangok melegsége és biztonsága évezredeken keresztül kísérte az ember fejlődését, és ezekben az egyszerű, mégis funkcionális „lakásokban” zajlottak a mindennapok: itt főztek, dolgoztak, és itt élték a családi életüket.
Az idő múltával az emberek fokozatosan átalakították a barlangokat saját igényeik szerint, egyre kifinomultabbá téve ezeket a természet adta otthonokat. Különösen a földrajzilag erre alkalmas területeken – például Dél-Spanyolországban, Kínában és a Közel-Keleten – a barlanglakások kulturális hagyománnyá váltak. Természetes hőszigetelésük révén télen-nyáron megfelelő hőmérsékletet biztosítottak, így a szegényes körülmények ellenére sok család számára praktikus és olcsó megoldást jelentettek. Néhány ilyen barlanglakás meglepően kényelmes volt, akár több szobával, tárolóhelyiségekkel és szellőzőnyílásokkal is rendelkezett.
Így alakult ki a hazai föld alatti élet
Az újkorban, különösen a 19. és 20. század folyamán a barlanglakások ismét előtérbe kerültek, bár akkor már nem a kényelem, hanem a szükségszerűség miatt. Nálunk, Magyarországon a 20. század elején és a két világháború után számos ember kényszerült efféle szükséglakásokba költözni, olyanok, akiknek még a városi nyomornegyedek bérlakásárai is megfizethetetlenek voltak. A barlanglakások tehát elsősorban a társadalom peremén élők számára jelentettek menedéket.
Budapesten ilyen otthonok leginkább a Duna menti, könnyen vájható mészkőhegyekben, így Budafokon és a Gellért-hegy oldalában alakultak ki. Budafok és annak elődje, Promontor különösen híres volt barlanglakásairól, amelyek nemcsak szükséglakások voltak, hanem egy sajátos életforma színterei is. Az itt élők szerették apró, de tiszta otthonaikat, amelyeket még az 1950-es és '60-as években sem szívesen hagytak el. Márpedig a büszke szocialista világgal összeférhetetlennek találták ezeket a lakóhelyeket, ezért a lakók kényszerű távozását követően szinte valamennyi barlanglakást betömték, egy kivételével. Özvegy Tóth Győzőné egykori otthona az asszony halála után a Budapesti Történeti Múzeum segítségével az eredeti berendezésekkel együtt fennmaradt, és 1971 óta kiállításként működik, igaz, csak előzetes bejelentkezés útján látogatható.
Föld alatti emlékhely tanúskodik a múltról
A XXII. kerületi Veréb utcában található emlékhely hitelesen adja vissza az akkori életkörülményeket, a falakra aggatott használati tárgyakkal, a bútorokkal és a sziklafalba vájt kis helyiségekkel, ahol még albérlők is laktak. A mélyudvaros, meszelt kőházakban a tehetősebbek több lakásra is szert tettek, melyeket olyanok béreltek, akiknek semmi másra nem futotta. Alighanem ma elég nehéz lenne egy ilyen lakást kiadni, noha akadnak olyan gazdagok, akiknek minden pénzt megér, hogy igazi kuriózumnak számító, föld alatti otthonokban lakhassanak.
Itt azonban nem ez volt a helyzet, a Törley-pince közelében az első barlanglakások már Promontor település megalapításával egy időben keletkeztek: amikor beindult a környék bányászata, a mészkőfejtők munkásainak beáramlásával az egész hegyoldal benépesült. A Duna menti domboldal puha mészkövének üregeit eleinte csak egy oldalfallal egészítették ki, így se tetőre, se további építkezésre nem volt szükség. A barlangokból kialakult hosszú utcákban eleinte 40, azután már 120 család otthona volt. Az 1910-es évek környékén több ezren éltek mintegy 2700 barlanglakásban.
Az eredetileg szőlőműveléssel foglalkozó, ám a filoxéra miatt nincstelenné vált zsellérek a négyzetesen kialakított gödrökben telepedtek le, ahol otthonukat később nemcsak ablakkal és ajtókkal, de bútorokkal, padlóval és minden más szükséges aprósággal ellátták családjuk számára. A konyhakerteket és az állatok helyét a tetőkön alakították ki.
Föld alatti élet a Gellért-hegyen
A Gellért-hegy oldalában található barlanglakások is híresek-hírhedtek voltak, ezeket is a sziklába vájták, általában a lehető legminimálisabb eszközökkel. Itt főként Budapest legszegényebb rétegei találtak otthonra, különösen a két világháború között. Ezek a lakások a második világháború után sem tűntek el teljesen, egészen az 1960-as évekig több helyen lakták őket. Voltak köztük olyanok, amelyek elég nagyok és kényelmesek voltak ahhoz, hogy évtizedeken át otthonul szolgáljanak családoknak, míg mások nyomorúságos körülmények között napról napra tengődtek ezeken a helyeken.
A barlanglakások a magyar történelem egy különös, elfeledett szeletét őrzik, ahol a természet közelsége és a szükség találkozik. Az egyszerű, sziklákba vájt otthonok emlékeztetnek bennünket arra, hogy a lakhatás sokszínű története hogyan alakult a történelem során, és milyen kreatív megoldások születtek a túlélés érdekében. Ezek a lakások ma már csak a múlt egy különleges darabját őrzik, de egykor sokaknak jelentették a mindennapi élet alapját.
Ha érdekel az emberi települések evolúciója, ide kattintva erről is olvashatsz.
