A 19. század elején nem bántak kesztyűs kézzel a mentális betegekkel, akiknek jobb híján egyetlen lehetőségük volt: gyakran embertelen körülmények között leélni az életüket egy zárt intézetben. Ezekről fontos tudni, hogy jobbára zsúfolt és alulfinanszírozott helyek voltak, ahová olyan páciensek kerültek, akik már nem tudtak magukról gondoskodni, és nem maradt egyetlen, őket támogató családtagjuk sem. Az ilyen intézményekben uralkodó, legtöbbször nyomorúságos körülményekre válaszul létesült a Willard elmegyógyintézet.
A reményt adó, új elmegyógyintézet
New York állam fősebésze, dr. Sylvester D. Willard egy állami intézmény felépítésére tett javaslatával egyetértett Abraham Lincoln amerikai elnök is, aki hat nappal a halála előtt aláírásával hitelesítette is az állásfoglalását. A Willard 1869-ben így már fogadni is tudta az első betegét, egy Mary Rote nevű nőt, akit amellett, hogy „elmebajosnak és torzultnak” írtak le, még rettenetesen elhanyagolt is volt. Épp úgy, mint a többi odaérkező beteg, például
az a lány, akit gyerekkora óta egy cellában, rácsokhoz láncolva „tartottak”, vagy az a páciens, aki egy csirkeszállító ládában érkezett a Willardba.
Nincs szó arra, hogy a betegek milyen rémisztő körülmények közül érkeztek az újonnan felépített intézménybe, amely hamar tulajdonképpen a nem kívánatos emberek lerakóhelyévé vált. Az intézmény lakói változatos kórképeket mutattak:
voltak fizikai fogyatékossággal élők, hisztériás és súlyos mentális betegek, valamint – az akkori nyelvhasználattal kifejezve – gyengeelméjűek, akut elmebajosok és őrültek is.
Tekepálya és mozi is volt az intézetben
Az elmegyógyintézet ugyanabban a stílusban épült, mint sok más viktoriánus intézmény. Az adminisztrációs épületeket középre álmodták meg, a hatalmas területet pedig felosztották egy női és egy férfi oldalra, de az erőszakos és a nem erőszakos betegeket is egymástól elkülönítve kezelték. Miután az intézménynek szánt területet eredetileg mezőgazdasági célokra jelölték ki,
a kórház saját gazdaságot működtetett, az ott folyó munkákból bőven kivették a részüket a betegek.
A lakók nem voltak bezárva, szabadon járhattak-kelhettek, sőt, a kényelmüket és a szórakozásukat egy tekepálya, egy mozi és egy tornaterem is szolgálta, mi több, még más tábori tevékenységekben – például varróórákon – is részt vehettek. Ez azonban funkcióját tekintve akkor is egy kórház maradt, amelynek bizonyos épületeiben többnyire elég durván bántak a betegekkel.
Évtizedekig az intézményben ragadtak a betegek
Kezelésként itt is alkalmazták ugyanis az elektrosokk-terápiát vagy épp a jeges fürdőket. Az épületegyüttesben helyet kaptak műtők és egy halottasház is, emellett létesítettek a területen egy temetőt is, amelyben egy idő után több ezer név nélküli sírkő bukkant fel, rajtuk csupán számokkal. Még félelmetesebb az a tény, hogy a kórháznak olyan szabályzata volt , amely nem engedélyezte a beteg szabadon bocsátását, amíg azt az adminisztrátorok jóvá nem hagyták.
Egyes betegek évtizedekig a menedékházban ragadtak, vagy ott haltak meg.
Geraldo Rivera 1972-es, a Willowbrook Elmegyógyintézet borzalmas körülményeit feltáró riportja után az ilyen nagy kórházakban kezelt betegek száma drasztikusan csökkent. Az egyébként 50 ezernél is több betegnek otthont adó Willard Elmegyógyintézet 1995-ben bocsátotta el az utolsó betegét, majd végleg bezárta kapuit. Ma néhány épületét a büntetés-végrehajtási intézet képzési központként és kollégiumként használja, de sok szárnya olyan hosszú ideig volt elhagyatott, hogy teljesen használhatatlanná vált.
Ezekben az épületekben a „fogvatartás” éveit a betegek hátrahagyott tárgyai őrzik.
Bőröndök az elmegyógyintézet padlásán
Egy napon az épületet takarító alkalmazottak egyike több száz bőröndöt talált a padláson, amelyeket a betegek hoztak magukkal beköltözésükkor. Mint kiderült, a vastag porréteggel borított poggyászok tele voltak a kórházban elhunyt betegek holmijával, azért, mert a személyzet ott gyűjtögette a betegek javait, abban bízva, hogy azokat megszerezhetik maguknak. A bőröndöket végül megtalálásuk után megtartották, hogy a bennük található tárgyak és fényképek alapján információkat gyűjthessenek a bőrönd egykori tulajdonosairól. Szívfacsaró, de a kórház lakóinak gondosan bepakolt poggyászemlékeiről készült fényképek arra utalnak, hogy maguk is úgy hitték, csak átutazóban vannak.
Ha szívesen olvasnál még rémisztő helyekről, ajánljuk figyelmedbe a hetvenes és nyolcvanas évek horrorfilmjeinek helyszíneiről szóló cikkünket is.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
