A Budapest Sportcsarnokot 1978-ban kezdték építeni, miután a fővárosi üzemek az állampárt kérésére több mint 500 millió forintot (mai értéken mintegy 50 milliárdot) csengettek be hozzájárulásként a beruházás támogatására. A kivitelezés is amolyan szocialista módon zajlott, 20 ezren dolgoztak csaknem 113 ezer órát társadalmi munkában, vagyis teljesen ingyen a projekten. A létesítmény végül 1982-ben nyitotta meg kapuit, és a főváros ikonikus rendezvényhelyszíneként szolgált. Persze nem az akkoriban modernnek számító acélvázas kupola csodájára jártak ide a látogatók, hanem olyan világsztárok kedvéért, mint Elton John, a Dire Straits vagy a Depeche Mode. Néhány külföldi fellépő – köztük Tina Turner és Carlos Santana – olyan sűrűn jött, mintha csak hazajárna. Persze nem feledkezhetünk meg a hazai zenészekről sem: itt ünnepelte huszadik születésnapját egy monstre előadássorozattal az Omega, és itt volt a Piramis újjáalakuló koncertje is. Ám még két évtized sem adatott meg a helynek, amely 1999. december 15-én pusztító tűz áldozatává vált.
Ez volt Budapest egyik legnagyobb épülettüze
Az éjszaka sötétje még vastagon beburkolta a várost, amikor a Budapest Sportcsarnok környékén váratlanul megjelent az első pislákoló fény. Egy hajnali kutyasétáltató figyelt fel a furcsa jelenségre: nem csillagok ragyogtak, és nem is a város fényei vetültek oda. Valami szokatlan, nyugtalanító zaj kísérte a látványt: halk pattogás, amely rövidesen harcias robajlássá nőtte ki magát. Lángok szökkentek az ég felé, és a tűz pillanatok alatt bekebelezte a csarnok északi oldalát.
A tűz a téli vásárra felhalmozott rengeteg portékán nyert erőre, és azután csillapíthatatlan étvággyal falta fel a hatalmas állványokat, a műanyag borításokat, és még a fém szerkezeti elemeket is. A szél, mintha cinkosa lett volna, csak még hevesebb életerővel szította a lángokat. Percek kérdése volt, és az épület egész tetőszerkezete felett vörös izzás hömpölygött, mint valami fenyegető lávafolyam.
Így léptek akcióba a tűzoltók
Riasztás, ötös fokozat!
– recsegte a hangszóró a fővárosi tűzoltóság bázisán. A lánglovagok pillanatig sem haboztak: a laktanya hatalmas ajtói felpattantak, és egymás után száguldottak ki a különböző méretű, habbal és vízzel oltó vörös járművek, jajgató szirénájukkal törve ketté az éjszaka csendjét. A város felébredt. Az utcákon álmukból riadó emberek gyűltek össze pizsamájukra húzott kabátjukba burkolózva. Minden szempár a messziről is vakító lángokra szegeződött. A fények most már az egész környéket narancssárgára festették, az arcok aggodalommal teli izzással nézték a tombolást.
Amikor a tűzoltók kiérkeztek a helyszínre, már az első pillanatban egyértelművé vált: hatalmas a baj. Az égő tetőszerkezet recsegése, ropogása hallhatóan végzetes fordulatokkal fenyegetett. A tűzoltók megszakíthatatlan lánca azonban az előírt protokoll szerint munkába állt: tömlők kerültek elő, vízsugarak söpörtek végig a csarnok még álló részein, oltóhabot zúdítottak a lángokra. De a harc nem volt könnyű: az óriási hőségtől szinte a levegő is megolvadt, minden vízcsepp sistergő párafelhőként enyészett el a tető alá szorult pokolban.
Ilyen volt a tűz pusztítása
Az oltás alig tartott másfél órája, amikor az égnek emelkedő lángtenger olyan robbanást idézett elő, amely bevilágította az egész környéket. Az emberek megrettentek; aztán végignézték, ahogy a Sportcsarnok hatalmas tetőszerkezete mintha alávetné magát a tűz parancsának, hatalmas robajjal beomlott. Az acél és beton képtelen volt ellenállni a mérhetetlen hőségnek.
Vigyázz, hátra!
– üvöltöttek a tűzoltók. A katasztrófa pillanataiban a körülöttük lévők egy emberként feszültek meg: néma sóhajjal figyelték, vajon sikerül-e minden harcost épségben kimenteni a csarnok árnyékából. És amikor a helyszínen küzdő férfiak végre előbukkantak a vörös ködfüggönyből, kitörő taps és kiáltások jelezték, hogy sértetlenül megúszták.
Ez maradt a tűz után
Napfelkelte után a helyszín már csak füstölgő háborús romokra emlékeztetett. A Sportcsarnok, amely évtizedekig adott otthont koncerteknek, vásároknak, kiállításoknak és sporteseményeknek, nem maradt más, csak emlék. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a lángok tánca senki életét nem követelte, sem a bent tartózkodó őrökét, sem pedig a tűzoltókét, akik ezen a hajnalon életük egyik legveszélyesebb csatáját vívták.
A szakértők később megállapították, hogy a katasztrófát a küzdőtéren égve felejtett egyetlen gyertya okozta. Az épület szerkezete olyan nagy mértékben sérült, hogy a helyrehozatala nem volt lehetséges. A kárt akkori értéken tízmilliárd forintra becsülték. A tűzeset után sokáig ott éktelenkedett a tátongó üres tér, csak 2001-ben kezdték meg a helyszín befoltozását. A Budapest Sportcsarnok utódjaként 2003-ra készült el a Papp László Budapest Sportaréna.
Bár a tüzek valóban a poklot idézik meg, Petőfi óta tudjuk, hogy „azért a víz az úr”. Ha vízi katasztrófáról is olvasnál, ide kattintva megteheted.
