A Csepel-sziget északi részén, Budapest legdélebbi hídjától alig három kilométerre, a Duna bal partján terül el egy olyan gigantikus gyárkomplexum, amely egykor a korszerű magyar ipar szimbólumának számított. A városrész, amely ma már inkább raktárak, autószerelő műhelyek és elhagyatott üzemépületek otthona, valaha a szocialista ipar fellegvára volt, ahol egy pillanatra sem állt meg az élet, sem a munka.
Budapest lakatlan negyedéből lett egy élettel teli 30 ezres vasváros
Weiss Manfréd és bátyja, Bertold 1882-ben hozták létre első gyárukat a terézvárosi Lövölde téren. Bár a hely neve korábbi eredetű, az új gyár is hamarosan lőszereket és tölténytárakat kezdett készíteni. Hamarosan kinőtték ezt az épületet, és a Soroksári útra költöztek. Ám miután itt a munka folyamán súlyos robbanás történt, kénytelenek voltak Budapest jóval kevésbé lakott környékére áttelepülni. Így került a Weiss Manfréd Lőszergyár az akkor még alig beépített Csepelre, ahol már nem veszélyeztetett emberéleteket.
A 19. század utolsó évtizedére kohóval, öntödével, henger- és acélművel egészítették ki az üzemet, amelynek fő megrendelője a hadsereg volt.
Az első világháború után is szükség volt a termékeikre, ekkor a Szovjet-Oroszországgal hadba keveredett Lengyelországnak szállítottak lőszereket hadisegélyként, amit a trianoni békediktátum miatt csak fű alatt tudtak célba juttatni. Később a román megszállók elhurcolták a berendezéseket, így a 30 ezresre duzzadt munkássereg munka nélkül maradt.
A történelem viharai nem hagyták érintetlenül
Mivel nem engedélyezték Magyarországnak a hadiipari fejlesztéseket, a nulláról újraépülő gyár szerszámgépek, varrógépek, tűzhelyek és kerékpárok építésére állt át, majd autó- és repülőgépgyártásba is belefogtak. Az 1930-as évek közepére már ismét 15 ezer embert foglalkoztattak, az üzem fokozatosan az ország legnagyobb ipari komplexumává, igazi „vasvárossá” nőtte ki magát. A második világháború visszahozta a haditermelést, harckocsik és terepjárók is készültek itt.
Magyarország 1944-es német megszállásakor a nácik a zsidó tulajdonosokat letartóztatták, és a gyár vezetését az SS vette át. Sokáig nem örülhettek azonban a szerzeményüknek, mivel a szövetségesek bombázásai a föld színével tették egyenlővé a környéket.
A kommunista éra beköszöntével az üzemet államosították, és innentől kezdve Csepel Műveknek hívták, amelynek nemcsak a hazai szükségleteket kellett kielégítenie, hanem háborús jóvátételre is gépeket kellett termelnie, sőt, a megszálló szovjet hadsereget is el kellett látnia.
Élet a Csepel Művek fénykorában
Az állami vállalat a szocialista gazdaság egyik zászlóshajójává és a munkásosztály felemelkedésének a szimbólumává vált.
Vörös Csepel, zúgjon a hangod,
Váci út felelj neki!
Dunántúl, Alföld együtt a harcban,
jelszavad megrengeti
– szólt Hidas Antal kommunista indulója, amelyet annak idején Kun Béla kérésére írt.
A hatalmas komplexum a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer kulcsfontosságú ipari bázisa lett. A gyártósorok zúgása és az acél szikrázása hallatszott és látszott, bármerre fordult is az ember, miközben az ég felé nyújtózkodtak a kémények, mint gigászi fák, amelyeknek a füst és a gőz voltak a lombjai. Az olajos gépezetek és a kemikáliák keveredő illata folyamatosan ott terjengett a levegőben.
Az üzem területén, az úgynevezett „Gyártelepen” élt a munkásosztály: kétkezi dolgozók, technikusok, mérnökök és családjaik, egész generációk nőttek fel itt. A lakótelep, amelyet a gyár biztosított számukra, saját világot alkotott a légoltalmi bunkerekkel, amelyek tucatszám nőttek ki a földből a hidegháború idején.
Az idő múlása: A lecsengő évtizedek
A rendszerváltás körüli évtizedekben azonban a Csepel Művek, akárcsak a magyar ipar egész rendszere, átalakulásokon ment keresztül. A piacgazdaság felé vezető úton az egykor fényes vállalat egyre kevésbé volt képes versenyezni a nemzetközi piacon. A termelés fokozatosan leépült, a munkahelyek száma csökkent, és a gyáróriás egyre inkább a lepusztult ipari övezetek sorába került.
A falak repedései, az üresen kongó hangú gyártósorok mintha azt várnák, hogy valami visszahozza őket az életbe. De nincsenek munkások, nincs pörgő termelés, és a hangos gépek sem zúgnak már a régi ritmusban. Az egykori dolgozók, akiknek egy-egy szerszám az egész világot jelentette, rég nyugdíjba mentek, gyermekeik pedig elhagyták a városrészt, hogy másutt kezdjenek új életet. Ma már a terület sokkal inkább a múlt emlékeinek, mintsem a jelen ipari dinamizmusának a helyszíne. A grandiózus gyártócsarnokok üresen tátonganak, a rozsdásodó gépek és épületek csendben figyelik, ahogy az idő és a történelem elhalad mellettük. A régi épületeket lassan benövi a gaz, a szél felkapja a múló idők porát.
A csepeli élet a régi időket idézi
De ahogy a gyár fémmonstrumai között sétálok a Központi út felé, valami furcsa hang üti meg a fülemet: ütemesen ismétlődő puffanások sora csalogat közelebb. Ahogy haladok, a zaj egyre erősödik, még a föld is beleremeg. Kisvártatva odaérek az óriásokra méretezett kapuhoz, amely mögött feltárul a dübörgés forrása: hatalmas kovácskalapácsok megállíthatatlan erejű ütések sorozatával verik a vasat, és mindegyik csapás visszhangzik a levegőben. Minden egyes sújtással mintha a világ vázát formálnák.
A csarnok belsejében pedig, ahol az éles fények sötét árnyékokkal keverednek, izzásig hevített acél gőzölög. Aranyló felülete meg-megcsillan a levegőben, mintha egyenesen a fém szívét olvasztanák ki belőle. A varázslatos tűzijáték egyszerre tetszik veszélyesnek és gyönyörűnek. Olyan élmény ez, amely az ipar súlyát és szellemét árasztja, és mindent átjár, amit az ember a technológia és a munka erejéről gondolhat. Felidézi a múlt hangjait, amikor még az egész környék így lüktetett, mintha gigantikus méretű szorgalom és küzdelem lenne jelen minden pillanatban. A gyár most egy hatalmas szerv, amely éppen életre kel. És ahogy lélegzik, sóhajai összefonódnak az ipari szimfóniával, amely körülvesz.
A Csepel Művek már nem a szocializmus büszkesége, hanem csupán egy emlék a történelem szövetében. Egy olyan világ emléke, amely rég nem létezik, de amelynek hatása, története és a benne élt emberek emberfeletti munkája máig kísértenek. Maga Csepel sem ipari fellegvár többé, hanem egy olyan városrész, amely igyekszik elfelejteni saját múltját, miközben még mindig ott van a levegőben a fémek szaga és a régi munkásélet évtizedeken keresztül berögzült üteme. Az elhagyott gyárépületek egy letűnt korszak és a történelem tanújaként mesélnek nekünk a munkásélet, az ipari fejlődés és a szocializmus nagy ígéreteiről – amelyek végül úgy kiüresedtek és elhalványultak, mint a hajdani Csepel teherautók fényszórói.
Mialatt Csepelen munkásparadicsom épült, Kádár Jánosnak mesterséges szigetet hoztak létre a Balatonban. Ha erről is olvasnál, ide kattintva megteheted.
