Írtam már cikket arról, hogyTel Aviv milyen übercool város, regéltem már arról, milyen izgalmas high-tech start upok világa Izrael, és azt is fejtegettem, hogy (szerintem) miért nincs béke a Közel-keleten, most azonban elérkezettnek láttam az időt, hogy elmeséljem, mi minden fér bele egy izraeli hosszú hétvégébe. Nem titkolt szándékom, hogy mostantól kezdve minden idelátogató ismerősnek átdobjam a linket – mindannyiunkat megkímélve a felesleges guglizástól. Igyekeztem úgy összrerakni ezt a kis villám-guide-ot, hogy minden gyakran ismételt kérdésre választ adjon.
Mostanság, amikor a WizzAir harminc-negyvenezres jegyáron vágja hozzá az utasokhoz az oda-vissza repjegyet Budapest-Tel Aviv viszonylaton, vétek volna kihagyni egy izraeli kiruccanást – és addig kell jönni, amíg egyrészt otthon még hideg van (itt ugyanis nagyon ritkán megy le húsz fok alá a hőmérséklet), másrészt addig, amíg ideát nem lesz elviselhetetlen hőség (tapasztalatom szerint ugyanis az európaiak nagy része nincs felkészülve a májussal beköszöntő konstans kánikulára és brutális páratartalomra.
Tel Aviv – Egy város mindfelett
„Egy napot leszünk Tel Avivban, kettőt Jeruzsálemben, és mindenképpen el szeretnénk menni Haifára is” – mondja nekem mindenki kivétel nélkül, aki Izraelbe érkezik, én pedig minden alkalommal intenzíven csóválom a fejemet. Persze eszem ágában sincs beleavatkozni senki sorsába, mindenki úgy rontja el a nyaralását, ahogy akarja, de azért aki nyitott a javaslataimra, azoknak elárulom a nagy titkot: Tel Avivból nem elég egy nap, Jeruzsálemből viszont egy is sok. Haifát pedig untig elég útközben megnézni. Szóval kell egy útlevél (nem, személyi nem elég), egy bankkártya (igen, szinte mindenhol lehet használni, és minden sarkon lehet pénzt levenni róla), és már indulhat is egy hivatalos reptéri taxival Tel Avivba (mert még olcsóbb is, mint egy budapesti reptéri fuvar, de egyébként vonat is van.)
Miért Tel Aviv? Azért, mert ez az a hely, ahol a sábesz nem vágja keresztbe a hétvégét – hiszen az éttermek és üzletek jelentős része nyitva tart, míg más városokban péntek napnyugtától vasárnap reggelig síri csend van. Azért, mert itt bárki otthon érezheti magát – a hipszter, a plázacica, a hatgyerekes ortodox családok, az öltönyös üzletemberek, a high-fashion szerelmesei, az arab kultúra csodálói, a beach bunny-k – tényleg mindenki. Akkor se néz senki hülyén, ha az ember flipflopban és fürdőgatyában mászkál, és akkor sem, ha hat piercingje van – csak az orrában. No meg persze azért is Tel Aviv a legjobb választás, mert ez a város sosem alszik: az éjszaka közepén sem marad éhen, aki étterembe vágyik (a Benedickt a Rotschield és az Allenby sarkán 24 órán át nyitva tart), a partik nem korlátozódnak a hétvégére, és a forgalmasabb sétálóutcák butikjai akár este kilenc-tízig nyitvatartanak. Kulturális szempontból is baromi izgalmas a hely: a Tel Aviv Művészeti Múzeum szemet gyönyörködtető épületében mindig van valami kihagyhatatlan kiállítás – mint például az Andy Warhol kollekció, amiről nemrég meséltem.
Itt kell enni-inni-aludni
Mindebből következik, hogy legjobb, ha az ember bázisa Tel Aviv, és innen utazgat ide-oda. Izrael majdnem olyan kicsi, mint a lámpagyújtogató bolygója a Kis hercegben, így aztán mindenhová el lehet autókázni-vonatozni-buszozni viszonylag könnyedén és rövid idő alatt. Olcsó és menő hostel a Montefiori a város kellős közepén, kissé lepukkant, cserébe viszont megfizethető tengerparti szálló a Beach Front, a bauhaus stílusban épült Hotel Cinema egy fokkal drágább, viszont elképesztően cool, akinek pedig vaskosabb az erszénye, annak a Brown butikhotelt ajánlom, ami évről évre elnyeri a város legstílusosabb szállodája címet. Aki ennél is flancosabbra vágyik, menjen a Dan hotelbe – itt szoktak megszállni a világsztárok, akik idelátogatnak (Madonna például oda meg vissza volt érte).
Az a pletyka járja, hogy Tel Aviv olyan drága, hogy az ember képtelen megúszni egy nyaralást totális anyagi csőd nélkül, de ez abszolút hülyeség – ha valaki nem ragaszkodik hozzá, hogy posh éttermekben fogyasszon, lazán megúszhatja a dolgot napi 50 sékelből, ami kábé háromezer forint. A legolcsóbb helyi kaja a falafel pitában – és pesti török büfékkel ellentétben is frissen sütik ki, nem pedig mikróban melegítik fel. A King George utcán a Carmel piac felé haladva már hat sékelért is kapható hatalmas falafel szendvics – lehetetlen eltéveszteni, mert mindig óriási sor van. A piacra érkezve jobb oldalt az egyik első üzlet egy szuper burekászos – a levestésztába göngyölt finomságokat szintén potom áron kínálják. Kicsit továbbhaladva a piacon elérkezünk egy humuszbárhoz, ami zsinagógának van álcázva – hatalmas Dávid-csillag a cégére, és Tóra tekercsek vannak kirakva a falára. Itt tíz sékelért csodás humuszt kínálnak, két pitával, savanyúsággal. Drágább, de megéri kategóriába tartozik a HaPizza a Bugrashov és a Pinsker sarkán (elképesztően finom pizzát készítenek, és csodás nézni, ahogy repkednek a levegőben a tésztakorongok), illetve vele szemben, az AM:PM éjjel-nappalival sréhen szemben szintén van egy marhajó humuszos – ők melegen kínálják a habkönnyű csicseriborsókrémet. A legjobb étterem azonban minden kétséget kizáróan a Zakaim, a BeitHaShoeva utcában – az üzletet egy testvérpár vezeti, akik maguk főznek a látványkonyhában. Elképesztő illatok szállnak, mindig jó zene szól, és kihagyhatatlan koktélokat kínálnak – az én kedvencem a mandulás-ánizsos „arak shkedim”. Kaják közül a kemencében sült héjaskrumpli házi kecsappal, papírzacskóban tálalva egyenesen függőséget okoz, de a „nagyon finom padlizsán” névre keresztelt fogás se semmi.
Tel Aviv óvárosa, Jaffa további kulináris és kulturális élményekkel várja azokat, akik szeretik az szubkultúrák keveredését. A bolhapiacon a Pua kávézó a legmenőbb hely, a Dr. Shakshuka kínálja a legfinomabb, serpenyőben sült izraeli lecsót, és aki ebédidőben érkezik Jaffába, nem hagyhatja ki Abu Hassan híres humuszát sem, amiért már reggel kilenckor elindul a sorbanállás. Innen már csak pár lépés a régi kikötő, ahová a legjobb naplementekor érkezni – a Container nevű romkocsma teraszáról végignézni, ahogy a nap lassan lecsúszik a tengerbe... „priceless”.
Irány Jeru!
Ugorjunk most át Jeruzsálembe – azért mondom, hogy ugorjunk, mert a kis sárga busszal (monit sherut), ami a központi pályaudvarról indul nagyjából negyven perc alatt ott vagyunk. Kocsival persze mégkényelmesebb, pláne mert így meg lehet állni egy bőséges ebédre Abu Goshban (jaj, már megint csak a humuszra gondolok.) A mikrobusz utolsó állomása a város kellős közepe, itt bárki szívesen utbaigazítja az embert az óváros felé. Az út a Mamillán vezet keresztül, amely Jeruzsálem legszebb bevásárlóutcája – a Zarától a Topshopig minden van, de érdemes beugrani az izraeli Castro-ba is, mert az itt vásárolt cuccok legalább tuti nem jönnek szembe az emberrel Budapest utcáin. A Mamilla az óváros, „Yafo” kapujába torkollik, itt pedig belépünk a folyton nyüzsgő bazárba (ahol minden pont ötször annyiba kerül, mintha a Tel Aviv-i Carmel piacon vásárolnánk meg).
A keresztény negyed felé balra vezet az út. Itt egyetlen hatalmas templomba ágyazva végignézhetjük Krisztus keresztrefeszítésének és feltámadásának helyszíneit – igaz, ez utóbbi előtt mindig gigantikus sor áll. A legizgalmasabb a főbejárattól jobbra található kis ajtó, amely a templom tetejére vezet, ahol – nem viccelek – egy többszáz éves etióp-keresztény falucska sárból dagasztott kunyhói állnak. Igen, ezek az emberek ott élnek, a másfél négyzetméteres kis vityillóikban, időtlen idők óta. A Via Dolorosán haladva meggyőződhetünk róla, hogy Krisztus stációi manapság az ezeregy éjszaka meséit idéző bazársor üzletei, majd kitartóan bandukolva elérkezünk az Osztrák Hoszpiszba, amelyet se felirat, se tábla nem jelez – csak az nyer bebocsátást, aki megberregteti a kis csengőt. A manapság szállodaként működő intézményben a mai napig laknak apácák, és kicsit olyan hangulata van, mintha az Abigélből ismert Matula kollégiumot áthelyezné valaki Bécsbe: Sissi császárné képei figyelnek a falon, a kávézóban Julius Meinl kávét kínálnak, a szőke pincérfiú pedig csak németül beszél. Szürreális élmény. Az épület tetőterasza viszont maga a mennyország: egész Jeruzsálem ott hever a lábunk előtt, hogy Mary Poppints idézzem „ahogy senki más nem láthatja, csak a madarak, és a kéményseprők”.
Innen ötperces séta az éjjel-nappal és a hét minden napján mindenki előtt nyitvaálló Sirató fal – az egykori jeruzsálemi templom egyetlen ma is álló darabja. Tessék vinni tollat, papírt, és felírni a kívánságkat, majd a fal téglái közé gyömöszölni, mert én merem állítani, tényleg varázsereje van a helynek – engem mindíg megríkat. Ezzel nagyjából ki is végeztük Jeruzsálemet – én még meg szoktam vacsizni a Village Green nevű étteremben, mert közel van a hazafelé kisbusz végállómásához, és mert annyit pakol az ember a tányérjára minden csodából, amennyit akar, a fizetés ugyanis súly-alapján történik. Ja, és sosem hagyom ki a vegán sajttortát. A kisbusz ugyanonnan indul, ahol kirakott, Tel Avivba érve pedig érdemes a kivilágított, forgalmas utcákon sétálni, amíg az ember a városközpontba ér, mert a buszpályaudvar környéke kicsit nyóckeres.
Sivatagi show és Holt-tengeri túra
Tapasztalataim szerint a Holt-tengerhez is le akar ruccanni mindenki, ami sajnos egy kicsit komplikált ügy: bár mindössze félórányira van Jeruzsálemtől, a tömegközlekedés nehézkes. Indulnak buszok a jeruzsálemi központi pályaudvarról, de ritkán, így ha Holt-tengerezni akarunk, én inkább a kocsibérlésre szavazok, így egy belefér a Jeruzsálem-napba. Egyébként tényleg megéri megnézni – a sivatagon keresztül vezető autóút lebukik a tengerszint alá, az autópálya mentén pedig beduinok tanyáznak. Maga a tengeri fürdőzés pedig iszonyú mókás – az ember valóban lebeg a víz felszínén, akkor is, ha minden végtagját felemeli, mint egy béka. A Holt-tenger partján, kicsit délebbre fekszik a Maszada: az a hely, ahol tömegével követtek el öngyilkosságot a zsidó családok, csak hogy megelőzzék, hogy a római seregek mészárolják le őket. A hegytetőn sétálgatva óhatatlanul sírhatnékja támad az embernek – kemény hely, durva energiákkal. Ha valaki úgy érzi, szívesen kipihenné az élményt a Holt-tengernél, a kis hegyi patakjáról és kristálytiszta forrásáról híres Ein Gedi az egyik legszebb falucska a környéken. Ja, és bármily csábító, nem kell ám csilliárdokért Holt-tengeri ásványokkal gazdagított kozmetikumokat venni, ugyanis ezek is a Tel Aviv-i Carmel piacon a legolcsóbbak: kétszáz helyett húsz sékelbe kóstálnak az arckrémek, radírok és egyéb kenceficék.
Haifa nem, Akko igen
Tel Avivból persze nem csak dél, hanem észak felé is indulhatunk kirándulni - errefelé van a kedvenc strandom, Gaash is, ahol még a fürdőnaci sem kötelező, és a sziklákkal övezett homokos tengerpartra egy holdbéli tájnak is beillő nemzeti parkon vezet az út. Innen már csak negyed óra autóút Caesarea: a meseszép öböl mentén elterülő óvárost még Heródes király építette. Ha pedig nagyobb felfedezőútra indul az ember észak fele, akkor – ahogy korábban már jeleztem - ne feltétlen Haifa legyen az úticél, mert a Bahai-függőkerteken kívül (ami bármily szép is, kábé negyed óra alatt bejárható) igazából nem nagyon van látnivaló. Ezen persze biztosan sok haifai megsértődne – de egyetlen őszinte haifai sem: a város kicsit olyan, mint Los Angeles, autóutak kötik össze az egyes városrészeket és a bevásárlóközpontokat. Ennél azért sokkal izgibb továbbhajtani Akko felé: a tengerparti kisváros fél órás autútra van Haifától. Az arab óváros sikátoraiban sétálva tisztára az Aladdin egyik jelenetében érzi magát az ember, a tíz méter magas városfalról pedig haláltmegvető bátorsággal ugrálnak a tengerbe a kiskölkök. Ja, és itt lehet a legolcsóbban mindenféle magvakhoz, fűszerekhez, és aromás arab kávéhoz jutni – én mindig alaposan feltankolva térek haza.
Időmilliomosoknak szeretettel
Nos, egy mini-szabin nagyjából ennyi fér bele, de egy hosszabb utazás esetén le lehet csorogni Eilatig, ahol a világon semmi érdekes nincsen, hacsak nem búvárkodik az ember. Kicsit olyan, mint Siófok: szállodák, éttermek, tömeg. Viszont innen taxival át lehet ugrani a Jordán határhoz, majd egy jordán taxiba átszállva elkocsikázni Petráig, a vörös sziklákba faragott monumentális palotákig, ahol az Indiana Jones-filmeket is forgatták. Itt egyébként - a közhiedelemmel ellentétben - a zsidókat, sőt, az izraeli állampolgárokat is nagy szeretettel látják. Egyiptom is közel van, de oda mostanság nem egy életbiztosítás átugrani, mióta időről időre robbantgatnak a Sínai félszigeten, és az emberrablás sem szokatlan (az izraeli hippik nagy bánatára, akiknek évtizedeken át az itteni nádkunyhók voltak a törzshelyei). Ami vitathatatlanul csodátos lenn délen, hogy még télen is „tengerben fürdős” idő van – vicces belegondolni, hogy néhány órás kocsikázás után a Hermon hegyen, az ország északi csücskében akár még síelni is lehet.
És akkor még a különféle vallások zarándokhelyeiről nem is beszéltünk: ám a hebroni Mahpéla barlang (amely sokak szerint nem más, a halál pillanatában mindannyiunk előtt megjelenő „alagút”), Betlehem, vagy Ráhel sírja mind-mind kocsival közelíthetőek meg, és hasznos, ha az embernek vannak helyi kapcsolatai, vagy egy profi idegenvezetője. Persze nem azért, hogy megtalálja a legszuperebb falafelest, hanem mert Hebronban például elég komoly feszültség van a levegőben, és nem mindegy, melyik utcába téved be az ember. Ezek azok a helyek, ahová bár szeretek időről időre bekukkantani, végül minden alkalommal nagyon boldogan érkezem vissza a liberális Tel Avivba, és megcsókolom a tengerparti fövenyt: „Itthon vagyok!”.
