Csúnya beszéd

Kutatások bizonyítják, hogy káromkodni igenis jó, hiszen amellett, hogy fokozhatja a fájdalomtűrő képességet, elősegítheti az érzelmi rugalmasságot is, sőt, hatással lehet a testünkre is, hiszen stresszoldó tulajdonságának hála még fizikai állapotunkra is jótékony hatással lehet.

Tekintve azt, hogy szinte nincs olyan hely a világon, ahol ne káromkodnának, úgy tűnhet, mintha a csúnya szitokszavak egyszerűen csak kicsíráztak volna. De vajon honnan származnak? Ennek nézünk utána. 

Egy kis káromkodás-kisokos

• Káromkodás: felindultságot, bosszúságot, dühöt kifejező durva, átkozódó, trágár vagy a vallásos érzületet sértő kifejezés, szitok, szitkozódás, átkozódás. Egyszerűen fogalmazva, a káromkodás tulajdonképpen egy tabunak számító nyelvezet, amelyben bizonyos szavakat és kifejezéseket bizonyos emberek elfogadhatatlannak tartanak egy adott kultúrán belül meghatározott környezetben. Ezt mondja legalábbis Benjamin Bergen, a San Diegó-i Kaliforniai Egyetem nyelvésze és kognitív tudósa, aki szerint a tabunyelv általában a vallás körül forog.

A zsidó-keresztény és muszlim hagyományokban a trágárság akkor jelenik meg, amikor a meghatározott funkciókra kiválasztott szavakat megfosztják szándékuktól, és vallási kontextuson kívül használják.

A valláson túlmenően a trágárság azonban származhat szexuális aktusokkal, valamint testi funkciókkal kapcsolatos nyelvezetből is – ez utóbbi kategóriában megtalálhatók a hányást, vizeletet és természetesen székletet leíró szavak is,

de bizonyos kultúrákban a halál és a betegség is a trágár nyelvezet táplálékává válhat.

Végül, vannak azok a becsmérlő kifejezések, amelyeket többek között faji hovatartozásuk, nemük, etnikai hovatartozásuk és szexuális irányultságuk alapján kaphatnak egymástól az emberek. 

Már az ókori Rómában is csúnyán beszéltek

Hihetnénk azt, hogy a káromkodás holmi 20. századi „vívmány”, az igazság viszont az, hogy tulajdonképpen azóta káromkodunk, mióta beszélni tudunk. Az ókori Rómában már biztosan mondták a magukét, sőt, a latin obszcenitás is feltűnő hasonlóságot mutat a mai káromkodással. No ez persze annak fényében nem meglepő, hogy mindkettő a szexszel és az ürülékkel kapcsolatos tabukból származik. Az ókori Róma szexuális és kulturális normái azonban jelentősen eltértek a miénktől, ezért lehet jó pár egyedi trágárság az ókori Róma múltjában.

Aztán jött a középkor a maga sajátos kulturális normáival, amelyek már egészen mások voltak, mint az ókorban. Ekkor a vallás még meghatározóbb erő volt a társadalomban, amikor is a trágárság uralkodó formájává éppen a hamisan megfogalmazott vallási eskük váltak. Szerencsére az évszázadok során a vallási eskük torz ereje aztán halványulni kezdett, a reneszánsz korában pedig a káromkodás egyre inkább modern kori testet öltött.

Igazi nagy változás a viktoriánus korban történt, amikor is a trágárságok nagyrészt eltűntek a nyomtatott szövegből és a beszédből is, átadva a helyet az udvarias eufemizmusoknak. A társadalom ekkor jóformán átesett a ló túlsó oldalára, ugyanis olyan erős késztetést érzett arra, hogy eltérjen mindentől, amit méltatlannak vagy kifejezettnek tartott, hogy még az olyan banális szavakat is tabusították,

mint a lábszár vagy a nadrág.

Melissa Mohr nyelvész, a Holy Sh*t: A Brief History of Swearing című könyv szerzője szerint viszont 1860 körül a magánéletben az emberek alapvetően ugyanúgy káromkodtak, mint most. Sőt, a 20. század hajnalán már tovább oldódtak a gátlások, így nagyobb teret engedve a trágárságnak is. Mohr felidézte, hogy az első és a második világháború idején a haditudósítók például igyekeztek hűségesen beszámolni a katonák tevékenységéről és mondanivalójáról, a lövészárkoktól a tengeralattjárókig – beleértve az általuk használt színes nyelvezetet is. Ennek köszönhető, hogy a káromkodás elkezdett beszivárogni az újságokba és a könyvekbe.

„Az ángyod térdekalácsát!”

Természetesen mi, magyarok is mindig fogékonyak voltunk a káromkodásra, amelyet manapság olyan választékosan és cifrán, akár hosszú másodpercekig ejtve tudunk kiönteni a szánkon, hogy a földkerekségen bárki megirigyelhetné. Mi több, anélkül is tudunk trágárkodni, hogy egyetlen csúnya szót is kimondanánk. Például úgy, ahogyan az Deme László, Grétsy László és Wacha Imre Nyelvi illemtan című könyvéből összegyűjtött káromkodáscsokorban is szerepel:

• Az áldóját!
• Az angyalát! 
• Az ángyod térdét (vagy térdekalácsát)! 
• Az anyád (vagy az apád) teremtésit! 
• Az anyja keservét (vagy kínját)! 
• A frász törje ki!
• Hogy a rosseb egye meg! 
• Hogy az a (jó nagy bajor) kaporszakállú…
• A nehézség törjön ki!
• A nyavalya essen belé (vagy törje ki)!
• Az ördög bújjon belé (vagy vigye el vagy szánkázzon a hátán)! 
• Az öreganyád! 

Ha azt is szeretnéd megtudni, melyik a tíz legjobb magyar szóvicc, akkor olvasd el az erről szóló cikkünket is!