Nem azért vág a szavamba, mert bunkó. Így van huzalozva az agya

Zanza!

Nemrég valaki megkérdezte tőlem, nem gondolom-e, hogy mióta férjemnél ADHD-t diagnosztizáltak, azóta nemcsak sokkal kézzelfoghatóbb számára ez az állapot, de ezt jól ki is használja arra, hogy bármikor legyen mi mögé bújnia; hogy kifogásokkal és elfogadható magyarázatokkal védje magát, ha kudarcot vall vagy kritizálják szétszórtságáért; vagy hogy néha még rá is játszik-e a tünetekre. Bevallom, a kapcsolatunk elején nekem is többször megfordultak ezek a kérdések a fejemben, de akkor még jóval kevesebbet tudtam a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarról, így kevésbé voltam megértő a partneremmel szemben. 

Az emberek furcsállják, hogy házaspár létünkre hol távkapcsolatban, hol hónapokig egy háztartásban élünk, pedig számunkra ez már természetes és eggyel több lehetőség az unalom megelőzésére - az ADHD mellett. A gyakori költözködések és a külön töltött időszakok ellenére az elmúlt négy év alatt sikerült a kétkedő és támadó kívülállótól a türelmetlen, kioktató szülőszerepen át eljutnom és megtalálnom a helyem a megértő társ szerepében. Volt időm több szemszögből megismerni a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart és mivel ma már én is sokkal tisztábban látok, elfogultság nélkül állíthatom, hogy az ADHD-sek köszönik szépen, rájátszás, színészkedés, állandó kifogások és önsajnáltatás nélkül is jól érzik magukat a bőrükben – feltéve, hogy ezt a környezetük is engedi nekik.

fotó Bödő Fotóstúdió
Fotó: Bödő Fotóstúdió

Sokan csak legyintenek, hogy ugyan már, mind ilyenek vagyunk!

Amikor először meséltem róla bővebben a barátaimnak és arról, hogy mi ez, amivel ő nap mint nap küzd, azonnal rávágták, hogy De hiszen az összes férfi megbízhatatlan/lusta/egy nagy gyerek/elfelejti, hogy épp miért ment ki a konyhába! Lehet, hogy nem a legjobb példákat hoztam fel akkor, de talán joggal próbálják egy kalap alá venni az ADHD tüneteit olyan átlagos emberi viselkedésekkel vagy tulajdonságokkal, mint a halogatás, a koncentrációhiány vagy a feledékenység. A különbség leegyszerűsítve annyi, hogy a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral küzdő személlyel nem csak hébe-hóba történnek hasonló esetek, hanem folyamatosan és nagyságrendekkel komolyabb mértékben, de ezt csak az képes igazán átlátni, aki együtt él velük. Vannak például

azok az elcseszett, üres napok, amikkel nem lehet mit kezdeni

Egyre ritkábban, de előfordul, hogy reggel teljesen magába fordulva ébred és ő maga sem képes megfogalmazni, ilyenkor mi zajlik le a fejében, de nem egyszerűen arról van szó, hogy bal lábbal kelt fel. Valamennyire talán át tudom érezni, mert korábban nekem is voltak olyan napjaim, amikor üresnek és kevésnek éreztem magam ahhoz is, hogy létezzek. Úgy gondoltam, semmi keresnivalóm azok között, akik reggel munkába járnak, befizetik a számlákat, tervezgetik a jövőjüket, este hazaérnek és ez így megy minden nap. Azt éreztem, értéktelen vagyok, mert nekem nem ez a fajta rendszeresség és stabilitás okoz örömet és mert képtelen lennék azt és úgy elvégezni, ahogy a normális emberek. Hiába volt munkám, amit szerettem, és ügyködtem mindig valamin, néha rám tört a szokatlan üresség érzése, amikor kilátástalannak találtam mindent és azt gondoltam, kevés vagyok másokhoz képest. Valahogy így képzelem el a párom „elcseszett napjait” (muszáj volt egy nevet adnunk neki, hogy tudjunk róla beszélni) az alapján, amit látok és ahogy körülírja azt. El kell fogadni, hogy ilyenkor semmihez nincs kedve és felvidítani is nagyon nehezen lehet. Sokat segít viszont, ha pozitív körülményekre és az adottságaira irányítjuk a figyelmét, ha a természetbe megyünk, hogy körülvegyük magunkat az élet kisebb-nagyobb csodáival, de az is, ha csak hagyjuk, hogy keresztülmenjen rajta, mert ez a rezignált állapot szerencsére nem szokott egy napnál tovább tartani. Sanszos, hogy másnap már nyoma sincs, sőt tele tettvággyal és életörömmel indítja a napját. Idővel rájöttem, hogy megelőzni, vagy legalább csak enyhíteni ezeket a helyzeteket úgy lehet, ha egy önbizalomtuningoló szöveggel kívánok neki jó reggelt (Képzeld, tegnap találkoztam a volt zongoratanárommal, ő is nagyon dicsérte a dalt, amit legutóbb írtál.), amivel rögtön valami pozitív és inspiráló dologra irányíthatom a figyelmét, vagy a napi tennivalók listája mellett egy kedves üzenetet is hagyok neki, hogy el ne felejtse, mennyire értékes és fontos ember.

ADHD - attention deficit and hyperactivity disorder

figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar egy neurológiai természetű, veleszületett vagy fejlődési rendellenesség. Az ebben szenvedő gyerekeknek problémát okoz az önfegyelem és a koncentráció fenntartása. Szétszórtak, ezért bár az intelligenciájuk nem különbözik a többi gyerekétől, tanulási nehézséggel bajlódnak. A betegség krónikus, az esetek 60 százalékában a tünetek intenzitása felnőttkorban sem csökken (leszámítva a hiperaktivitást, ezért esetükben inkább ADD-nek nevezzük), ami döntően befolyásolhatja az érintettek életét és párkapcsolatát. "A figyelemhiányos hiperaktív gyerekeket impulzivitásuk és figyelemzavaruk megakadályozza abban, hogy a társadalmi konvencióknak megfelelő megoldást válasszák. Sorozatos kudarcaik miatt önbizalmuk gyorsan elszáll, a magukról alkotott kép egyre inkább negatív színezetűvé válik, amely jó táptalaja a gyermekkori depresszió kialakulásának és a drogokhoz fordulásnak" - figyelmeztet dr. Sófi Gyula igazságügyi orvosszakértő, gyermekpszichiáter.

Nálunk a gyógyszerek nem játszanak

Akkor élete végéig gyógyszereken fog élni?  – szokták kérdezni. Nem, semmit nem szed rá. Tíz éve belekezdett egy terápiába, de nem jött be neki. A metilfenidát alapú Concertától és Ritalintól először mindig felpörgött és oda tudott figyelni, utána viszont jöttek a szörnyű mellékhatások: üresnek, egy zombinak érezte magát és nem volt olyan kreatív, mint tisztán, ezért fel is hagyott az egésszel. Azóta is irtózik a gondolattól, hogy neki egész életében függőséget okozó gyógyszereken kellene élnie, amiktől nem lehet önmaga. Én a helyében talán próbálkoztam volna még más szerekkel és dózisokkal, mert lehet, hogy van, ami tényleg beválna, de ő elvből nem kér a gyógyszeres kezelésből. Ezt is elfogadtam és nem piszkálom miatta, hiszen az ő döntése, cserébe viszont kértem, hogy kezdjen el újra tai chizni vagy próbáljon ki más keleti harcművészeteket, mert tudom, hogy a különböző gyakorlatok tényleg segítenek lecsendesíteni állandóan monitorozó elméjét és fejleszteni a koncentrációs képességét. Arról nem is beszélve, hogy anno képes volt minden nap hajnalok hajnalán felkelni, hogy kijárjon a parkba gyakorolni, így legalább volt egyfajta rendszer az életében.

Az orvosok részéről egyébként az a felelőtlen hozzáállás nem tetszik, hogy Tessék, itt van egy kis Adderall, a következő hónapban pedig megkérdezik, hogy hogy érzi magát a beteg. Ennél szorosabb együttműködésre lenne szükség ahhoz, hogy a kezelés tényleg hatékony legyen. Ráadásul vannak olyan szakemberek, akik jó nagy dózisokkal kezdik a terápiát, így nem csoda, ha a páciens reakciója az, hogy A mellékhatások sokkal durvábbak, mint az állapotom! Köszi, nekem ennyi elég is volt. Először talán kisebb adagokban kellene azokat a stimuláns gyógyszereket felírni, majd nyomon követni a változásokat, és ha már egy ADHD-s páciensnek eleve nehézséget okoz az önszervezés és az alkalmazkodás, az orvosoknak is sokkal együttműködőbbnek kellene lennie.

Persze ha a férjem gyógyszereken élne, azzal még nem lenne megoldva semmi. Akár csinálja valaki a terápiát, akár nem, ugyanúgy foglalkozni kell vele otthon is.

fotó Andrew Williams
Fotó: Andrew Williams

Ezért a kommunikáció a kulcs

Gina Pera, az Is It You, Me, or Adult A.D.D.? Stopping the Roller Coaster When Someone You Love Has Attention Deficit Disorder című könyv szerzője szerint ha az alapvető problémát, vagyis az ADHD-t nem kezelik, egy klasszikus párterápia csak átmeneti megoldás lehet, de még ronthat is a helyzeten. „Nem egy olyan nővel beszélgettem, akinek a házassági tanácsadó azt javasolta, hagyja, hogy férje legyen a férfi a családban és ő kezelje a pénzügyeket; adja vissza neki a hatalmat; vagy hogy fogadja el párja kreatív természetét és minden megoldódik” – írja Pera könyvében. Azonban ha a felek nem a konkrét zavaró tényezővel foglalkoznak, akkor könnyen elszigetelődhetnek egymástól és előbb-utóbb elveszíthetik a házasságba vetett hitüket. Ráadásul nagy az esélye, hogy az utódoknak is hasonló tüneteik lesznek, ezért sem árt, ha nem csak elfogadjuk és passzívan kezeljük a helyzetet, hanem egy jól működő kommunikációs stratégiát dolgozunk ki.

Nagyon idegesítő tud lenni, amikor folyton a szavunkba vág valaki, de tudni kell, hogy az ADHD-s személyek ezt sem azért csinálják, mert bunkók és mert szándékosan semmibe veszik a közlendőnket. Egyszerűen muszáj akkor és ott kimondaniuk, ami éppen a fejükben van (hiszen folyton pörög az agyuk), különben később elveszítik a gondolatot. Rengetegszer eljátszottuk már ezt oda-vissza - mert azért én sem vagyok ártatlan, lehet, hogy eltanultam tőle. Ebből adódnak a hirtelen témaváltások és a kesze-kusza beszélgetések, de általában sikerül humorral oldani az értelmetlen diskurzusból adódó feszültséget.

Éles helyzetben viszont már nem olyan vicces, amikor mindent ránk zúdítanak és rendszerint azonnal megvédik magukat valós vagy képzelt kritikákkal szemben - ahelyett, hogy a konkrét panaszra reagálnának. Annyira azzal vannak elfoglalva, hogy védelmezzék magukat, hogy ilyenkor meg sem hallják a másik mondandóját. Ahhoz, hogy elkerüljük a durva szóváltásokat és mindenki tudjon figyelni a másikra, megtanultunk írásban közölni gondolatainkat és érzelmeinket. Eleinte nagyon macerásnak tűnt, de erre azért volt szükség, mert a viták során képtelenség lenne, hogy egyik vagy másik fél ki tudjon bontakozni vagy félbeszakítás nélkül érveljen és kifejtsen egy-egy gondolatot. Sokszor sokkal hatékonyabb módszer a beszélgetésnél, ha írunk a partnernek egy levelet vagy e-mailt, amit elolvas, feldolgoz és bőven van ideje higgadtan megfogalmazni a választ. Ezt persze csak bizonyos körülmények között érdemes csinálni, amikor nem bonyolult vagy félreérthető témáról van szó, hanem olyanról, amiről egyenesen és egyszerűen lehet beszélni.

Egy másik jó taktika az, hogy előre jelezzük a partner számára, amikor valami fontos mondandónk van, és mindketten időt szakítunk rá, hogy teljes mértékben a beszélgetésre tudjunk fókuszálni. Ne akkorra időzítsük, amikor a másik épp bele van merülve egy tevékenységbe vagy készül valahova. Érdekes tény, hogy amikor azt mondja a partner, hogy "Beszélnünk kell", a férfiak 89 százaléka gondolja azt, hogy valami nincs rendben – szemben a nők 61 százalékos arányával. Figyelni kell tehát, hogy a megfelelő hangnemben közöljük szándékunkat, különben csak szorongást vagy azonnali védekezést váltunk ki belőle, mielőtt belekezdenénk a mondandónkba. Kedvesen tudassuk vele, hogy amikor van néhány perce, szóljon, és fűzzük hozzá, hogy ne ijedjen meg, nem tett rossz fát a tűzre – persze, ha tényleg így van.

Egyszer, amikor megkértem férjemet, segítsen kiteregetni, a ruhákat összenyomva, szinte egymásra gyűrve rakosgatta a szárítóra. Rászóltam, hogy ezzel csak megnehezíti a dolgomat, mert egyrészt soha nem száradnak meg, másrészt többet időzhetek majd a vasalással. Erre beletörődve konstatálta, hogy látod, én még erre se vagyok képesEgyébként meg ne bajlódj a vasalással, tudom, hogy utálod csinálni. (No de azok a fránya ruhák nem fognak maguktól kisimulni.) Apró-cseprő – számára lényegtelen – dolgok ezek, amikben ha az elején sikerül közös nevezőre jutni, akkor később sem adódhatnak belőlük nézeteltérések. A lényeg, hogy kritizálás, kioktatás és anyáskodás nélkül magyarázzuk el neki, hogy hogyan kellene az adott feladatot helyesen csinálni. Nem hülye ő, hogy ne fogja fel, miért jobb a mi módszerünk, viszont mivel mások a prioritásai és valószínűleg nem a teregetni való ruhák rendezgetése és hasonlóan unalmas teendők járnak a fejében - hanem minden más, ami a miénkben nem -, addig nem érti meg, miért olyan fontos ez nekünk, amíg ezt nem közöljük vele kedvesen és türelmesen. 

Meg persze a szenvedélyek

Számára a munkája - és szenvedélye -, a zene és gitároktatás mellett a természetjárás és a belső harcművészetek (Taijiquan, Xing Yi Quan és Baguazhang) jelentik a gyógyírt, amikbe kapaszkodik és szerencsénk van, hogy mindhárommal könnyen tudok azonosulni. Amikor még nem ismertem és egy sikeres zenekarral járták az Egyesült Királyságot, a volt barátnője felnézett rá és igazi rocksztárként kezelte. De amint vége lett egy turnénak és egy-két hónapot otthon töltött, már kapta is a haszontalan, lusta, naplopó és egyéb negatív jelzőket. Pedig a zeneszerzés akkor sem állt le. A környezete és az elvárások miatt próbálkozott korábban azzal, hogy különböző munkahelyeken megállja a helyét, de tudom, hogy képtelen lenne újra egy irodába járni dolgozni, hiszen csak folyton azon pörögne, hogy ő ezt nem csinálja jól és ezért gyűlölné a munkáját. Abban kellene támogatni az ADHD-s partnert, amihez ért és amit élvezettel végez el, különben csak megerősítjük benne azt a társadalmi nyomást, ami miatt úgy érzi, ő a fekete bárány. Egyébként pedig egyáltalán nem baj, ha valaki kilóg a sorból, sőt: Albert Einstein, Walt Disney, John F. Kennedy, Hemingway, Picasso, Thomas Edison vagy John Lennon csak néhány név a nagyok közül, akik ADHD-vel küzdöttek és nem mondhatjuk, hogy nem tettek le semmi az asztalra...

Blogmustra