Mi a baj a turistákkal?
A mai napig meg vagyok sértődve, hogy nem mehetek fel ingyen a Halászbástyára a saját városomban, csak mert a sokbusznyi turista boldogan perkál a látványért, és néha a Lánchídon is kissé ingerülten szlalomozok. No de mégis, egy olyan városban, ahol a GDP 14%-át adja a turizmus, miért hallani a turista szót lépten nyomon letargikus sóhaj vagy szitok kiséretében?
A Rambla, a tengerpartig vezető tágas sétány a helyiek számára kerülendő: turistanyájak és kisebb csoportok, bóvliszuvenírek és élőszobrok tömege nehezíti a haladást, vagy a lét minimálisan valószerű megélését. Hát igen, az ilyen helyeket leginkább kerüljük, ahogy a tengerparton sem térünk be a chiringuitokba sem, a parton álldogáló kis bárokba, már ezek sem a régiek - hallom katalán ismerősömtől.
Rendes várost akarunk
A Parc Güell azért kötelező, viszont vicces, hogy Gaudi néhány főcsapás mellett úgy tervezte, majd természetesen kialakulnak az indázó kisösvények, melyek helyett jelenleg a lebetonozott kijárt csapást járja szinte mindenki. Mármint (a 2 kocogó és 5 bóvliárus leszámítva) a turisták. Persze nem a turistákkal van a gond (nyugtatom magam), hanem ha a csillogó látszatvilág, a vadiúj, de üresen álló irodaépületek, a naiv látogatókra specializálódott, borsos árú, és semennyire sem autentikus szolgáltatások lesznek túlnyomóan jellemzőek.
Az egyébként valóban gyönyörű Ciutat Vella-ban örülünk, ha nagy nehezen találunk katalánt, a helyiek inkább a külső kerületekbe húzódnak. Akik maradtak, azok „Rendes várost akarunk” posztereket lógatnak az erkélyre, este 9-kor negyedóráig lábost verve (!) tiltakoznak az itt mulató, leginkább külföldi és turista zajongása ellen. Vagy jönnek ők is bulizni.
Közösségi életen alapuló város
Csak az érdekesség kedvéért, a Barcelona modell épp a közösségi életre és részvételre alapuló várostervezés mintapéldájaként híresült el, és talán az elért eredményekhez képest, amit rengeteg város megirigyelhetne, tűnik szembe a jelenlegi ellentétes irányú trend. Az óváros szűk utcácskái akkor is bájosak, ha részeg norvég tinilányok, és az őket lelejmolni kívánó szintén illuminált spanyol punkok ordítják tele. Az ezernyi pici terecske megdobbantja a szívem, pláne, mikor megtudom, hogy háztömbök sarkainak lecsippentéséből születtek.
Foglaltház-néző
A magam részéről szeretnék boldog és tudatlan turista lenni, ahhoz meg már hozzászoktam, hogy nem az tetszik, ami az emberek zömének. Látnivalóim között a híres nevezetes barcelonai foglaltházak szerepelnek. A Poblenou városrész nem szokványos turistacélpont - a katalán Manchester becenév híven tükrözi a negyed ipari múltját.
Ma már többnyire kiürült vagy még használt raktárak, foglalt házak és ezekkel erős kontrasztban álló üveg- és acélpaloták a jellemzőek, itt akadunk rá vasárnap délután az akrobata squatra. Épp jókor érkezünk, az esti kabaré-előadás előtt, a kezdésig a hatalmas raktárépület szélén a kanapén hátradőlve szívjuk magunkba a hely szellemét.
A fiúk táncolnak előbb
A zene kiváló, s az itt lakók (ide úgy lehet bekerülni, ha az ember tud zsonglőrködni, bohóckodni, vagy bármi cirkuszi mutatványra hajlandó) már hangolódnak is, és, csodák csodája, errefelé, úgy tűnik, a fiúk táncolnak előbb. Kezdem magam avítt antropológusnak érezni a bennszülöttek földjén, ahogy lassan gyülekezik a közönség, a csini egyetemista lányoktól a kutyás punkokig, a fiatal építészektől az elmaradhatatlan turistákon át a méteres rasztájú harmincasokig igen széles a skála, s a hangulat egy pesti romkocsmáéhoz hasonlítható leginkább. Itt ma este nem lesz forradalom, de láthatóan mindenki jól érzi magát.
Maga a kabaré, nos, inkább a fellépők lelkesedése, mint ügyessége miatt értékelhető, míg utolsó műsorszámként fel nem bukkan egy hazánkfia, aki tűzzsonglőrködik, és nem is akárhogyan. Valahogy büszke is vagyok, végigizgulom a számot, de csak eztán jön a java. A megérdemelt tapsot követően a srác egy likőrösüveggel kezében leül egy csinos lány mellé, negyedóra elteltével újból nekiáll dobálni, tekerni a lángoló meteorokat. Ajjajjajj, ilyesmit már láttam, néhány feles után megmutatjuk, ki a legény, veszélyes dolog ez, mondja a kutatóból nagyivá avanzsált belső hang, de nincs nagy gáz, a fiú így is nagyon ügyes, persze hibázik néha, de rögtön folytatja, így kell ezt csinálni, remekül szórakozom.
Ideális B-terv
Teljesen más tészta a város szélén, a dombokon meghúzódó Can Masdeu. Egy nemzeti park közepén álló régi épület és a környező földek adnak otthont a kritikus földműveseknek, honlapjukról megtudjuk, mikor lehet őket megnézni - egy kis kétkezi munka keretében. A régen leprakórházként funkcionáló háznak 20-25 lakója van, sokan még a kezdeti csapatból, ez igazán ritka egy foglalt ház esetében, szintúgy, mint a 9 éve tartó működés.
Jól szervezettek, a helyiekkel jó kapcsolatot ápolnak, és amennyire én meg tudom állapítani, remek gazdák. Miután két órán keresztül csavarom ki és vissza az öntözőrendszer csöveinek kupakját, hogy társam, a skót, bűbájos és kissé manószerű Andy a másik végen kinyissa a csapot, és tisztuljon a sok slag, a helyiek uzsira invitálnak, hogy megpihenjünk a kimerítő erőfeszítéseink közepette.
Belemajszolok a csokiba
Valami azt súgja, hogy alábecsülik a munkabírásom, de azért belemajszolok a csokiba, iszom a zöldteából, majd Andyvel visszamegyünk csövezni, kedélyesen elcsacsogva az ausztráliai magyar ismerőseiről. Nem érzem, hogy igazán megdolgoztam volna az ebédért, mikor megszólal a gong, s a ház előtti napsütötte teraszon egy valóságos vega-lakomával és bioborral várnak. Mindenki kedves és nyitott, s az angol és a walesi srác is spanyolul beszélget egymással, hiszen így illik.
Elég hamar az ideköltözés lehetőségeiről kérdezgetem asztaltársaim, akik kissé pironkodva bevallják, fel kellett állítani bizonyos szabályokat, mert szinte elárasztották őket a fiatalok, akiket kevésbé a répa és krumpli, mint inkább a buli és a szép hely vonzott. Ez teljesen érthető, talán csak így működhet egy ilyen hely, s még így is szívesen látnak bárkit két hétig, némi - úgy sejtem - nem túlzottan kimerítő munka fejében.
Mikor tehát végleg megcsömörlök a nagyvárostól, ide térek majd vissza, fantáziálok a búcsú után: megtaláltam az eddigi legjobb B-tervet. Előre tudtam, hogy szeretni fogom Barcelonát, és ez így is lett. Mindenkit csak arra tudok biztatni, nézze meg egyszer magának, de ne üljön repülőre, és ültessen fát.
