Szász Júlia

A Nemzeti Színház színpadán a Rómeó és Júlia előadásán minden mozdulat tökéletes harmóniában lüktetett az évszázados történettel. A díszlet sötét vaskonstrukciói Veronát idézték, a magasban húzódó keskeny erkélyen pedig Júlia és az apja csaptak volna össze egy mindent eldöntő jelenetben. Ám a folytatásra senki nem számított. A két színész négy méter magasból a mélybe zuhant. A színház évezredes törvénye szerint ha egy színész elesik, feláll és folytatja. De ezen az estén senki nem állt fel.

Horváth Lajos Ottónak eltört a lába, a válla, a térde, és a lábfeje is súlyosan sérült, jobb kezét soha többé nem fogja tudni teljesen behajlítani. Szász Júliának két helyen is eltört a lába, meg kellett műteni, vassal és csavarokkal rögzíteni. Három bordája is eltört, egy pedig elrepedt. Amikor pedig végre hazaengedték a kórházból, a törött bordái megsérthették a tüdejét, ezért légmell alakult ki nála, ami nagyon nehezen gyógyult. Most ők ketten mégis együtt állnak újra a reflektorfényben. Csak a helyszín és a darab változott: a Centrál Színházban debütáló Egy bizonyítás körvonalaiban játszanak. Ez a visszatérés nem csupán egy premier, hanem egy diadal: annak bizonyítéka, hogy a színpad iránti szenvedély és az emberi kitartás még a legmélyebb esés után is felemel.

Szász Júlia újra köztünk

Szász Júliával a Centrál Színház új bemutatója után készítettem interjút. A színésznővel a nézőtér soraiban ültünk le beszélgetni. A színházterem már csendes volt, a taps lecsengett, a nézők zöme hazafelé tartott, de mi ketten még ott maradtunk, a nézőtér félhomályában. Szász Júlia a második sor egyik székére huppant le, finoman végigsimítva a karfát, mintha próbálná megszokni ezt a régi-új világot. Ahogy mellé telepedtem, észrevettem, hogy dobol az ujjával a térdén – talán szokás, talán a maradék izgalom lecsapódása. Még ott lüktetett a levegőben az előadás feszültsége, de most valami más is jelen volt: egyfajta szolid diadal. Júlia arcán halvány mosoly játszott, de a tekintete elrévedt egy pillanatra, mintha valami egészen más színpadon járna. Egy olyan estén, egy olyan előadáson, amely nem a tervek szerint fejeződött be. 

„Jó újra egyben látni” – mondtam halkan.

Először nem felelt, csak hosszan végignézett a sötétségbe burkolózó széksorokon, a magasban függő reflektorokon, amelyek most nem rá irányultak, hanem csak pihentek, akárcsak ő.

„Amikor legutóbb találkoztunk, az még a Covid időszakában volt, bőven a baleset előtt” – mondta végül, úgy ejtve a baleset szót, mintha az valami egészen másik dimenzióhoz tartozott volna. A hangja nyugodt volt, de volt benne valami megfoghatatlan többlet. Ismét elmosolyodott. De ez már egy másik mosoly volt, nem az előbbi, tétova félmosoly, hanem egy apró, megküzdött győzelem jele. Úgy éreztem, ez a jel, hogy kezdődhet az interjú.

A baleset már nem téma

Nem egyszerűen újra együtt szerepeltek Giottóval, hanem pontosan ugyanabban a felállásban, mint amikor a Nemzetiben a Rómeó és Júlia előadásán bekövetkezett a baleset: apa-lánya szerepben. Azért ez kísérteties, nem? Nem tölt el félelemmel, amikor megint színpadra léptek?

Túl vagyunk már a történteken, igyekszünk magunk mögött hagyni ezt az egészet. Persze kialakult bennem egy még éberebb figyelem bizonyos dolgokkal kapcsolatban, de szerencsére nem ez jár állandóan a fejemben.

Mennyi idő kellett ahhoz, hogy ezt így ki tudd rekeszteni?

Körülbelül egy év. Hosszú ideig még abban is bizonytalan voltam, hogy akarom-e folytatni a pályát. Aztán ahogy egyre jobban lettem, ez szép lassan megváltozott. Ráadásul elkezdett csörögni a telefon, és néhány megkeresés után arra jutottam, hogy még mindig érdekel és izgat ez az egész, hiányzik a munka. Voltak félelmeim, de úgy éreztem, csak úgy fogom tudni leküzdeni ezeket, ha visszaülök a lóra.

Akkor most belecsapsz megint teljes erővel, csak annyi különbséggel, hogy a négy év társulati tagságot – ami az egyetemi gyakorlati éveidet is beszámítva hét évre rúgott a Nemzetiben –felváltotta a szabadúszóság. Jobb vagy rosszabb ez így?

Én egyelőre nagyon élvezem, jó érzés többféle dolgot csinálni, sok új emberrel találkozni és együtt dolgozni, még ha ez jár is némi bizonytalansággal. Én bizakodó vagyok, most bőven vannak feladataim: a Centrál Színházban a napokban volt az Egy bizonyítás körvonalai bemutatója, ahol játszom még a 2:22-ben is, a Vígszínházban pedig pár hét múlva lesz a Büszkeség és balítéletpremierje, ott még a Magyar Elektra című előadásban vagyok látható.

A 2:22 és a Magyar Elektra is hirtelen beugrós átvett szerep. Mennyire nehéz egy összeszokott társulat összeszokott darabjában megtalálnod a helyedet?

Nem könnyű, mert nagyon kevés idő van arra, hogy elsajátítsam az egész darabot, amit a többiek már tudnak. De nagyon segítőkészek voltak mindkét helyen a kollégák és a rendező is, és ilyenkor az ember sokat készül otthon is, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön.

Nem készült tudatosan a színészi pályára

Az ilyen szövegtanuláshoz valami különleges agy kell? Egy új darabnál mennyi időre van szükséged ahhoz, hogy mindent kívülről fújj?

Hála istennek ezzel soha nem volt problémám. Nem szoktam leülni, és a szöveget bebiflázni, hanem átolvasom párszor, és a próbák során viszonylag gyorsan rögzül a fejemben. Még egy nagyobb monológ vagy hosszabb szöveg esetében is inkább értelmezve ismételgetem, tehát nem magolom be sorról sorra. Már kétévesen betéve tudtam az Öreg néne őzikéjét. Viszonylag félénkebb, visszahúzódóbb gyerek voltam, de amikor kiálltam a színpadra, akkor megszűntek a gátlásaim, és már akkor nagyon élveztem, hogy hatni tudok másokra. Ennek ellenére nem készültem tudatosan erre a pályára, nem azok közé tartozom, akik kiskoruk óta tudják, hogy ők márpedig színészek lesznek, sok minden más is érdekelt. Mindig éreztem, hogy a színházban valamiféle varázslat történik, és nagyon vonzott is ez a világ, de sokáig megfoghatatlan volt számomra a színészet mint szakma.

Akkor fel sem merült a színművészetis felvételi?

Az már csak azért sem, mert olyan legendákat hallottam, hogy oda ezer emberből négyet vesznek fel, szóval szinte lehetetlen bejutni. Érettségi után az ELTE Bölcsészkarára jelentkeztem, de még mielőtt elkezdtem volna, passziváltattam magam, és felvételiztem egy színészképzésre, ahová pár barátom is járt. Úgy gondoltam, adok magamnak egy évet, hogy egyáltalán kipróbáljam magam ilyen helyzetben, hogy belelássak ennek a működésébe, és abba, hogy én hogy érzem magam ebben az egészben. A szüleim pedig abszolút biztattak és bátorítottak ebben, amiért nagyon hálás vagyok nekik. 

Szülők és gyerekek

Az Egy bizonyítás körvonalaiban az apa azt mondja a lányának, hogy a szülők legnagyobb öröme az, amikor a gyerekük elér valamit az életben, és azért hozzuk őket a világra, hogy befejezzék azt, amit mi nem tudtunk befejezni. Ez szerinted is így van?

Régebben talán így volt, most már kevésbé gondolom, hogy ez lenne a fő motiváció.

Vágynál arra, hogy ha neked lesz gyermeked, akkor ő überelje a te talentumodat?

Nyilván büszke lennék rá, ha így lenne, de semmiféleképpen nem lennének ilyen elvárásaim, a szeretet nem ettől függ. Maximálisan támogatnám abban, amit ő szeretne csinálni, ahogyan az én szüleim is, hiszen ők sem próbáltak engem rábeszélni semmilyen karrierre vagy életpályára. 

Ebben a darabban viszont az általad alakított karakternek nem sok szabad választása volt. Te képes lennél ilyen teljes önfeladásra valakiért?

Catherine nagyon korán elveszíti az édesanyját, az apja pedig egész életében skizofréniában szenved, ezért tulajdonképpen a nővére neveli fel. Amikor ő is elköltözik otthonról, rá hárul a feladat, hogy gondját viselje az apjának, feláldozva ezzel a fiatal éveit. Dönthetne úgy, hogy elmegyógyintézetbe küldik, amit a nővére is szorgalmaz, de határozottan úgy érzi, hogy a legjobbat azzal teszi, ha mellette marad, a saját otthonában. Ez egy érzelmi döntés, szemben a nővére racionalitásával, ám mégis ezt igazolja később az élet. Én szerencsére még nem kerültem hasonló helyzetbe, de azt gondolom, hogy megtenném, ha ezt érezném a legjobb megoldásnak. 

Kutatás derítette ki, mi a boldogság valódi titka. Ide kattintva te is megtudhatod.