Jakupcsek Gabriella

Szoros a kapcsolat a most megjelent Csakazért is szerelem és a tavalyi A napos B oldal című könyved között. Miért született meg a folytatás?

A napos B oldal kapcsán éreztem a leginkább, olyan, mintha 40 fölött eltűnnénk mi, nők. Valahogy úgy, ahogy én eltűntem a képernyőről 32 év után, és ezzel kapcsolatban nincs bennem semmi keserűség, mert azok közé tartozom, akik mindent megcsinálhattak, de ettől függetlenül nem jó üzenet egy társadalomnak, hogy egy bizonyos kor után vége lenne mindennek.

A legtöbb nő számára ez trauma.

Én világ életemben talkshow-t készítettem civil emberekkel, akik ma már legfeljebb akkor kerülnek be a tévébe, leginkább a hírekbe, ha például elüti őket a mozdony. A média különösen nem foglalkozik már azzal, mi történik 40 fölött a nőkkel, a hétköznapi életükkel, a hősiességükkel, a kudarcaikkal és azokkal a jelenségekkel, amit egy nő megél a negyedik iksz után. A szerelem, a párkapcsolat pedig össze van kapcsolva a fiatalsággal, pedig ez nem a teljes valóság. Szerintem lehet ötven, hatvan évesen is szerelem egy házasságban, egy kapcsolatban, sőt egy újabb romantikus kapcsolatnak is van esélye. Nem igaz, hogy az a hajó elment.

Ez a köddé válás csak a nőkre jellemző negyven fölött, a férfiakra nem? 

Igen, ez a nőkre jellemző, miután egy teljesen férfi kompatibilis világban élünk, ahol tulajdonképpen a helyünket is elég erősen meghatározzák. Nem vagyok feminista, félreértés ne essék, de azt nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire háttérben vagyunk. Ebben biztos, hogy mi is benne vagyunk, hiszen nagyon komolyan elveszítettük az önbizalmunkat, nem mellesleg egy olyan társadalmi berendezkedésben élünk, ahol egy nőnek gyakran még mindig választania kell család és munka között.

A napos B oldal volt a felkiáltójel, amikor mindezt megírtam.

Abban a könyvben tíz olyan témát vetettem fel, amiről már akkor tudtam, hogy azokat egyszer én majd szeretném még kifejteni. Ahogy a könyvhöz kapcsolódó közönségtalálkozókkal jártam az országot, megdöbbenve tapasztaltam, hogy az a sok ember, aki eljött, szinte tálcán kínálta nekem a következő könyv témáját. Majdnem mindenkinek az volt a következő kérdése, hogy mit kezdjen lelki, szerelmi életével, a párkapcsolatával.

Mert mindaddig nem tud a testével, a fizikai létével, a munkájával foglalkozni, ameddig nincs rendben a magánélete akár társsal, akár társ nélkül.

Tehát a női magány, a női társtalanság, vagy a boldogságkeresés nagyon komoly kérdés. De igaz ez a férfiakra is. Mindez azt üzeni, hogy a boldogságkeresés kérdése egy nagyon érdekes téma, ami 40 fölött tabuvá vagy nevetség tárgyává válik. A legtöbb női magazin, amely a szexualitással és párkapcsolattal foglalkozik, tulajdonképpen a húszas-harmincas korosztályt célozza meg.

Mitől függ a 40 pluszosok boldogsága, miért nehezebb nekik boldognak lenni? 

A könyvben hozok olyan történeteket, melyeket nők éltek meg különféle élethelyzetekben, de bármelyikünkkel megtörténhetett volna. Arra voltam kíváncsi, hogyan őrizhető meg a boldogság akár évtizedeken át, de arra is, mások milyen megküzdések árán jutottak el oda, hogy a nehéz élethelyzeteket is meg tudják oldani például egy haláleset, sok házassági válás, magány vagy éppen egy bántalmazó kapcsolat után.

Mi kellett ahhoz, hogy fordítani tudjanak az életükön.  

Azt tapasztaltam, nagyon sok minden múlik azon, hogy egy adott életkorban éppen hogyan látjuk a világot, de befolyásoló tényező az is, hogy milyen életszakaszban vagyunk, abból ki akarunk-e jönni, vagy sem. Ebben a könyvben szerepel olyan nő is, aki 60 fölött találta meg élete első társát, sőt benne van Béla bácsi története is, ami azt példázza, vannak emberek, akik az idősotthonban is képesek megtalálni a párjukat, mert képesek a szemléletváltásra, arra, hogy felfedezzenek a másik emberben valami olyat, amit senki más, tudnak adni és kapni. Az már más kérdés, hogy vajon hogyan lehet, egyáltalán el lehet-e sajátítani ezeket a képességeket. Számomra ez a kérdőjel ebben a könyvben, bár én azt mondom, igen is elsajátíthatók ezek a kvalitások.

A külvilág megítélése mennyire befolyásolhatja a 40 pluszos nők világlátását, önbecsülését?

Elindult egy pozitív folyamat a nőkben, mert elkezdtek önmagukon, a lelkükön dolgozni, épp azért, hogy megtalálják a boldogságukat. Különösen igaz ez az ötvenes, hatvanas korosztályra.

Talán azért, mert rájöttek, itt nincs már mire várni, így ők kevésbé függnek a külvilág megítélésétől.

Humorosan úgy szoktam mondani, azért nem fontos, hogy mit szól majd a nem tudom én kicsoda, mert a végén úgysem fogod megtudni, hogy mit szólt. Nyilván önmagunk megismerése szempontjából elengedhetetlen, hogy tudjuk, hogyan lát minket a külvilág, és mi hogyan érzékeljük a körülöttünk lévő világot, de nem szabad ebbe beleragadni, mert az idő fogy, és negyven fölött egyre inkább el kell kezdeni gazdálkodni vele. Ekkor már jó, ha tudod, mi az, amire vágysz, mire van lehetőséged, és mit tudsz magadért tenni. Ez az a rész a könyvben, aminek megírásához szakember segítségét kértem. Így megmaradhattam riporternek, a világra rácsodálkozó kérdezőnek, mert nekem az a dolgom, hogy felvessek kérdéseket, utánajárjak válaszoknak, és elindítsak ezekről egy széleskörű párbeszédet. 

A könyvben nemcsak riporterként szerepelsz, hanem írsz a saját életedről, a saját tapasztalataidról is. Ezek közül mit tartottál fontosnak átadni?

Azt gondolom, egy újságíró akkor jó újságíró, ha azt, amit ő lát és megél a világból, bele tudja gyúrni az általa felvetett témákba. Csak így lehetünk hitelesek. Ha csak faggatsz, akkor riporter vagy, és kívülálló maradsz, ebben az esetben ne is várjunk jó interjút.

Én minden könyvemben azzal foglalkozom, ami engem is érdekel, ilyen az is, hogy hogyan tudnám jobbá tenni a saját életemet.

Az életben meghalhatnak mellőled, otthagyhatnak, megcsalhatod, elválnak tőled, új kapcsolatot kell kialakítani. Vagyis többször kezdünk újra mindannyian, és többször szakítunk, csak az nem mindegy, hogy ezek a szakítások és ezek a válások egyrészről hány évig tartanak, hiszen addig nem tudunk új kapcsolatot kezdeni, másrészt, hogy hány gyereket teszünk tönkre az egónk meg a kulturálatlanságunk miatt. Ez utóbbi pedig éppen abból fakad, hogy általában a szakításról és a kudarcról nem mesélünk, csak a sikerekről.

Mi a legnehezebb most ennek a korosztálynak: társat találni, vagy megtartani egy kapcsolatot?

Statisztikák is bizonyítják, hogy az újrakezdők, tehát a sokadik házasságban élők száma sajnos nagyobb, mint azoké, akik az első házasságukban élnek. Éppen ezért a könyvben számomra is az a kérdés, hogyan lehet megtartani egy kapcsolatot hosszú távon, mert az a fajta evidencia, hogy egy férfivel vagy egy nővel éled le az életed, sajnos ma már nagyon ritka. Örülök, hogy találtam arra is inspiráló példát, hogy ez nem lehetetlen, sőt!

És ez valóban sajnos?

Ez is egy nagyon jó kérdés, mert nem biztos, hogy veszteség, ha több társunk is van az életben. A könyvben olyan emberek is szerepelnek, akiknek többször kellett váltaniuk. De van olyan házaspár is, akik 65 éve élnek együtt. Mi ebből a tanulság? Az, hogy nem egyformán öregszünk, és nem egyformán változunk. De ha ezt elfogadjuk, és ezzel együtt meg tudjuk fogalmazni az igényeinket, a vágyainkat, akkor a boldogságunkat is megtalálhatjuk vagy megőrizhetjük. Mindezek után jön az én saját történetem, amiben megírtam, hogy lehet a váltást úgy kormányozni, hogy abba ne haljunk bele, és hogyan élni együtt évtizedeken úgy, hogy a pohár mindig félig tele legyen, de legalábbis majdnem mindig.

Immár két könyveddel is tálcán kínálsz igen fontos társadalompolitikai témákat. Megkerülhetetlen a kérdés: azok, akik felkarolhatnák és hivatalosan képviselhetnék ezeket a gondolatokat, felvették már veled a kapcsolatot, hogy konkrét lépések is történjenek a változás érdekében?

Sajnos nem. A nők nem harciasak, a nők csendesek, a nőknek nincs önbizalmuk kiállni magukért, éppen ezért a nőknek segíteni kellene ebben. Bizonyos értelemben a magam módján, a magam eszközeivel én ezt teszem, egy picit segítek. Sajnos pillanatnyilag nincs mögöttem az a segítség, amivel óriásit lehetne lépni. De hátha lesz.

Hiszek abban, hogy fölfigyel rá valaki, hiszen országszerte alakultak már a könyveim és az azokban felvetett gondolatok nyomán különböző közösségek.

Ennek örülök, mert nekem az a dolgom, hogy fölébresszem azt a vágyat az emberekben, hogy máshogy is lehet.

Lehet már tudni, hogy milyen témával folytatod a könyvírást?

Igen, megint a közönségtalálkozókon megtartott előadásokból és beszélgetésekből merítek ötletet. A téma a család és az anyaság lesz, hiszen ez is egy nagy változás a nők életében. Született, nem született, fölnevelted, elment, jóban vagy vele, nem vagy jóban vele, elengedted, nem engedted, el tudod engedni, nem tudod elengedni, ott maradtál valakivel, vagy egyedül maradtál, bevégezted-e a funkciót vagy sem, mit vár el tőled a társadalom, mindenki alkalmas-e az anyaságra – őrült sok a kérdés ebben a témában is, melyek többsége tipikusan a 40 feletti éveket érinti. 

Van élet a negyven után – állítja Jakupcsek Gabriella A napos B oldal című könyvében, akit korábban arról is kérdeztük, érte-e őt valaha hátrány az életkora miatt.