Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az 500 évvel ezelőtt élt jómódú polgároknak tizedannyi ruhája sem volt, mint egy mai diáklánynak. Még szekrényük is ritkán: jól zárható ládában tartották a féltettebb ruhaneműt, az óvatosabbak meg felakasztották a mestergerendára, akárcsak a csizmát meg a szalonnát, hogy ne férjen hozzá rovar, egér.
Régen az emberek addig hordtak egy kabátot, míg az szét nem foszlott. A luxusdivat az arisztokrata körök kiváltsága volt. A polgári módi is lassan változott, a mai tempóhoz képest. A jó minőségű anyagokból készült felöltőt évek múlva kifordították, abból lett a növekvő lurkó zekéje, a mama pedig a régi kötényéből szabott ki nyári ruhácskát a kislányának.
Már a középkorban is
Egy adójegyzékből kiderül, hogy London lakosságának a felét a középkorban nem lehetett megadóztatni, mert csak az az egy öltözet ruhájuk volt, amit éppen viseltek. Akik ezt sem tudták kifizetni, azok kénytelenek voltak az akkori használtruha-kereskedőkhöz fordulni. Az egyik történelmi forrás szerint már akkor is létezett import, Itáliának például különösen nagy jelentősége volt az effajta kereskedelemben.
A másik érdekes aspektus a szigorú kasztrendszerből fakadt. Egy nemes mégoly rongyos ruháját nem hordhatta egy pékmester, de egy kocsis sem, hiszen az emberek a ruháik alapján sorolták be egymást a társadalmi ranglétrán. Azaz igenis a ruha tette az embert… Egy korabeli krónika megrökönyödéssel jegyezte fel, hogy egyes vidékeken a zsidó és a nem zsidó nők kényszerűségből egymás ruháit hordták, ami tiltott volt.
Falun mások levetett gönceit csak a koldusok vették magukra. Ritkán mostak, legfeljebb fehérneműt, párnacihát, szoknyát, amiket sokszor a patakban sikáltak. A vastag, nehéz, gyapjú férfi felső viseletet, amely egy életre szólt, ecetes kefével tisztították – hiszen a városi pucerájok tarifáját nem tudták megfizetni –, majd az erős napfényen kiszellőztették, ennyi volt a fertőtlenítés. Nők-férfiak a kapáláshoz vagy a disznók etetéséhez kopott, toldozott-foldozott gúnyát viseltek. Az ünneplőre vigyáztak, csak templomba, lakodalmon, temetésen, fényképezéshez vették elő. Más levetett ruháit hordani falun – és persze úri körökben is – szégyen volt. A városi proletárok voltak először a gangos bérházakat járó ócskások, handlék rendszeres vásárlói.
Egyszer volt egy bizi
Az elmúlt 20-25 év divatszava lett a turkáló, előtte bizományikról, az Ecseriről meg ószeresekről beszélhettünk. A hetvenes években már kiváló minőségű külhoni használt ruhákat lehetett vásárolni, például a Nagymező utcai Gólya áruházban, vagy a Körút és a Wesselényi utca sarkán lévő kisebb üzletben. Nem ártott, ha az ember összebarátkozik a hozzáértőbb eladókkal, akik tudták, mi az igazán divatos. A hátsó raktárban rendszeresen megfordultak a menő beategyüttesek tagjai, hogy flitteres, extravagáns, fellépős cuccokra vadásszanak. Akkor még ilyeneket nem lehetett vásárolni a ruházati áruházakban, de az S-Modellnél sem, amely az elegáns hazai butik fogalmát fedte le.
Viszont akkor is léteztek már függők, akik szinte mindennap benéztek az üzletbe. A külföldi áru nagy része csomagból érkezett – az ’56-ban kivándoroltak jelentős része rendszeresen küldött haza ilyet –, amelyekben aztán az akkori magyar viszonyok között nem annyira praktikusan hordható kisestélyik, vagy akár szmokingok is előfordultak. Ezek rögtön a pult alá kerültek, ha az értéket, a márkát felismerő szem rájuk bukkant. Eladni is lehetett, igaz, hogy 100 százalékos haszonkulcsot tettek rá.
Éjjel kotorászni a géprongyban
A Temaforg volt az igazi nagy buli. Az Angliában, Svédországban, Hollandiában vagy Belgiumban adományként utcára tett fölös holmik géprongyként érkeztek vasúton, és bizony sokszor drága, világmárkás ruhák, kabátok, fehérneműk lapultak a bálákban, itthon teljesen ismeretlen színvilágot, stílust képviselve.
A vidéki pályaudvarokra bálabontás előtt megérkeztek a jól értesültek, akik türelmesen, olykor több órán keresztül várakoztak, hogy elsőnek válogathassanak. Olykor szinte verekedtek a filléres holmikért, melyek egy részét, persze felárral, továbbadták a különlegességekre vágyóknak, színházi jelmeztervezőknek. Kincsekre lehetett bukkanni, a valódi nerc kepptől az ötvenes évek Hollywoodját idéző strasszos, pink selyem borítéktáskáig, a szecesszió korabeli, kézzel gyöngyözött kabátkáig és a fekete csipkebetétes art deco estélyiig.
Egy idő után rájöttek az importőrök, hogy a jobb darabokat érdemes kiválogatni, és hogy butaság ezekkel esztergagépek olajfoltjait törölgetni. A csekély számú Temaforg üzlet vált a turkálók másik elődjévé.
A rendszerváltás után, az importkorlátozások feloldásával, a kamionparkok megjelenésével, a megszűnő szocialista vállalatok üzlethelyiségeinek felszabadulásával aztán berobbant a turkálópiac, amely – a később feltűnő fast fashionnel együtt – teljesen átalakította a magyar ruházati kereskedelmet. Közben pedig eltűntek a bizományik.
Mindennek az volt a külföldi háttere, hogy főként Nagy-Britanniában (és az USA-ban, de onnan nem volt érdemes importálni) a jóléttel és a mesterségesen feltupírozott reklámmal elindult egy értelmetlen, fölösleges, impulz ruhavásárlási roham, a mai környezetszennyező őrület elődje. A vevők sokkal rövidebb ideig viseltek már egy-egy blúzt vagy szoknyát, mint hajdanán. A 20. század folyamán a nyugati országokban kialakult a fölös holmik szervezett begyűjtése a civil szervezetek és az egyházak által. Amit továbbadtak, az nem számított hulladéknak, és nem kellett a helyi önkormányzatnak fizetni az elszállításért.
Örömforrás, szenvedély vagy női klub?
Az elmúlt 20 évben nők ezreinek vált itthon mindennapi szenvedélyévé, apró örömforrásává a turkálóba járás. Hatszáz forintért vehetek egy pólót? Hiszen ez annyi, mintha elnyalnék két gombóc fagylaltot – naná, hogy a pólót választom! Igaz, hogy a megvásárolt holmik fele fölösleges, meg már nem is tudom otthon hova tenni, de még mindig jobb, ha ezzel vigasztalom magam, mint mással. Kialakult egy sajátos ár-érték arány is. Tipikus női dolog ez, amit még az a néhány férfi sem ért, aki olykor betéved a pincehelyiségbe, mert mondjuk farsangi jelmezt keresnek a gyereknek.
A turkálók egy része mára hangulatos női klubbá, intézménnyé alakult. Az ügyes kereskedő rájött, hogy csak úgy tudja megtartani vevőit, ha pluszszolgáltatásokat nyújt. Kedvenc budai boltomban egy bizonyos kor alatt mindenkivel tegeződik az eladó, megjegyzi, hányas a méreted, mit keresel, azt félreteszi, ha jóban vagytok, hitelt nyújt. A szomszédos cukrászdával közös kuponrendszert alakított ki. A puszipajtás barátnők cuccait is árulja, méz, arckrémek meg vitaminok mellett. Odaadják neki a szomszédban lakók a már kiolvasott női magazinokat, mindenki vihet, ha vásárolt. Utazási tanácsokat nyújt, és receptek linkjét küldi át, maszkot árul és orvosok címével szolgál. A környéken lakók hozzák neki ajándékba az ebédet, amit ő rögtön felvisz egy szegény, egyedülálló néninek a házba. Addig a törzsvevők vigyáznak a boltra.
Ma már szinte nincs olyan magyar település, ahol ne lenne kínai bolt és turkáló. Időközben megszületett egy top 10, azaz a tíz legjobb hazai turkáló listájára is rábukkanhatunk a neten. Van, aki a méret és szín szerint rendezett, vállfás műfajt részesíti előnyben, míg mások a nagy színes kupacban szeretnék megtalálni a kedvükrevalót. (Jóllehet a külföldről beérkező bálákat fertőtlenítik, azért ilyenkor nem árt egyébként kesztyűt húzni.) A kilós nyújtja egyébként inkább a vadászat, a felfedezés izgalmát. A turik egyre szellemesebb neveket választanak maguknak, és mindenképpen új színfolttal színesítették a hazai kereskedelmi palettát. Ma már szexturkáló vagy éppen virág-, sőt kerékpárturkáló is létezik.
Ruhacsere, garázsvásár, lomi
A járvány persze nem tett jót ennek az üzlettípusnak sem, számos bolt bezárt. De nemcsak a Covid miatt: a fiataloknak szóló olcsó márkák és a kínai boltok előretörtek, miközben divatba jöttek a privát ruhacsereberék is. Barátnők félévente szoktak találkozni, hogy néhány korty és falat mellett valamit találjanak maguknak egymás ruhái között, ami számukra újdonság. Fontos, hogy nagyjából azonos méretű nők találkozzanak, és hasonló mennyiségű, minőségű cuccal szálljon be mindenki.
A garázsvásárok viszont nálunk nem igazán terjedtek el, ehhez ugyanis például az is kellene, hogy a házban lakók ne berzenkedjenek amiatt, hogy idegenek járkálnak be a kapun, a nagyobb villákban lakók pedig szívesen fogadják a vásár hírére odasereglő ismeretleneket. Helyiséget bérelni erre a célra nem érdemes.
A lomtalanításoknál is rá lehet bukkanni jó dolgokra, de ennek magyaros szokásrendszere sokakat elriaszt. Éveken keresztül a hazai lomtalanításnál talált cuccok egy része Bécsben a Naschmarkton talált vevőre – igaz, hogy csak pár euróért, de az is bőven fedezte a benzinpénzt és még hasznot is hozott.
Az olajbiznisz után a divatipar a második leginkább környezetszennyező ágazat. Jó volna, ha sikerülne új ruhákat varázsolni a már hordott szálakból – remélik egyes szakemberek. Csakhogy amíg az ázsiai országokban fillérekért varrnak gyerekek és törékeny nők milliói, siralmas körülmények között, silány minőségű pólókat meg nadrágokat, addig nem fog elterjedni a költségesebb újrahasznosítási technológia.
Egyes adatok szerint 28 milliárd dollár értékű a világméretű használtcikk-piac, és a következő öt évben ez 64 milliárd dollárra nőhet. A jóslatok szerint mind több használt holmit fogunk vásárolni. Az lenne persze az igazán üdvös, ha a világ leszokna a fölösleges ruhavásárlási mániáról, amit a gyártók, a divattervezők meg hirdetéseik révén a média generál. Arra naivitás volna számítani, hogy jószántukból csődöt jelentenének a világmárkák.
A loppisoktól a vintage üzletekig
Külföldön is léteznek turkálók, főleg a szomszédos volt szocialista országokban. Nyugaton az elegánsabb kínálatú second hand üzletek terjedtek el, hiszen használt ruhát nem importálnak. Svédországban az állami vagy egyházi fenntartású boltokba – a hazai charity üzletekhez hasonlóan – ingyen bevihetők a jó minőségű fölös cuccok (háztartási tárgyak, bútorok, gépek, játékok, de akár porcelánok is), a bevételt jótékony célra fordítják. A környezetvédelem miatt – is – évente több mint ezer helyen rendeznek loppist, azaz kirakodóvásárt, ahol helybérlés és adófizetés nélkül bárki értékesítheti felesleges holmiját. A second hand üzletek kávézóval, terasszal, gyerekjátszóval, kiállítási térrel csábítják a betérőt.
Az USA-ban, amely a világ legnagyobb használtruha-exportőre, mindinkább szakosodnak a használtcikk-üzletek, sokuk a vintage vonalra, a retróra, Hollywood glamour korszakára összpontosít. Afrikába annyi használt ruha – többnyire préselt, gyenge minőségű – özönlött az elmúlt 40 évben, hogy tönkretették a helyi textilipart.
Időközben itthon mennek fel az árak, még a kilósban is. Lassan annyiba kerül egy jó póló, mint valamelyik „rendes” áruházban, szezonvégi kiárusítás idején. Erre reagálva néhány világmárka befogadja a régebben náluk vásárolt holmikat, amiért egy kupont adnak cserébe, amit újra le lehet vásárolni – a ringlispílből tehát nem engednek kiszállni.
A széles infrastruktúrát és elosztási lépcsőket kiépítő használtcikk-kereskedelem mára komoly ágazat lett. Az újrafelhasználás miatt környezetvédő színezetet is kapott, jóllehet az ide-oda fuvarozás sem tesz jót a klímának.
Az USA mellett Nyugat-Európa marad hosszú távon a legjelentősebb beszerzési forrás. Az angol mellett igen kedvelt a holland és német áru, elsősorban azért, mert nagyobb, komfortosabb ruhaméretekkel szolgálnak. A Brexit miatt elképzelhető, hogy később vámot kell majd fizetni a használt ruhákra, amit a magyar piac árban nem bír el – ennek áthidalása egy idő óta a szakma egyik fontos, megoldandó feladata.
