A mai Paulay Ede utcát két közterületből vonták össze 1925-ben, amikor ide költözött a Nemzeti Színház kamaraszínháza: a Bajcsy-Zsilinszky út 9. és a Hajós utca között húzódó szakasz a 18. század második felétől a Zwei Mohren, magyarosítva Két Szerecsen utca, később Szerecsen utca nevet viselte, míg a másik rész, a Hajós utca és Liszt Ferenc tér közötti terület Kéményseprő utca (eredetileg Rauchfangkehrer Strasse) néven volt ismert.
Az egykori orfeum épületében létesült színház megnyitásakor Hevesi Sándor igazgató megkereste a fővárosi közgyűlést az ötlettel, miszerint az elavult utcanevek helyett érdemesebb lenne egy tekintélyesebb elnevezést adni a közterületnek, ha már a Nemzeti társulata játszik ott. A direktor saját elődjét, Paulay Edét találta a legméltóbbnak erre, aki tizenhat éven keresztül szolgált a Nemzeti igazgatójaként, működése alatt az intézmény európai szintű drámai színházzá fejlődött. A névadó – aki vándorszínészből lett nemzetközileg elismert művész – nemcsak tehetségéről és munkabírásáról, de kalandos életéről is közismert.
Paulay Ede 1836. március 12-én Tokajban látta meg a napvilágot. Adóhivatalnok apja, aki az egykori sóhivatalban dolgozott ellenőrként, mázsamesterként, egyházi pályára szánta, a fiú azonban, dacolva a szülői akarattal, tizenhat évesen otthagyta az iskolát és álnéven színésznek állt. Miskolcon lépett először színpadra, majdnem egy évtizeden keresztül különböző társulatok tagjaként járta a magyar vidéket.
A vándorszínészi életnek 1860-ban lett vége, amikor Paulayt állandó szerződéssel felvették vezető színésznek a Kolozsvári Színház társulatához, három évvel később pedig a tehetséges ifjú titánt feleségével, a nála hét évvel idősebb Gvozdanovics Júlia színésznővel együtt leszerződtette a pesti Nemzeti Színház. A Bánk Bán címszerepében bemutatkozó Paulayt a kritika fanyalogva fogadta, és Pesten nem is tudott jelentősebb sikereket elérni, ekkorra azonban már másféle színházi karrierről álmodott.
Vándor csepűrágó évei alatt kiderült, hogy hősünk kiválóan ért a szervezéshez és a társulat alkalmi menedzseléséhez, Kolozsvárott pedig több darabot rendezőként is jegyezhetett – a Nemzetinél hamar az idős igazgató, Szigligeti Ede jobbkeze lett, segített a színre vitt darabok kiválasztásában és a színészképzés megszervezésében is. 1868-ban mutatkozott be a Nemzeti rendezőjeként (pár évre rá teljesen felhagyott a színészi munkával), az 1870-es évek elejétől pedig a Színiakadémia aligazgatójaként vett részt a színészek kinevelésében.
Színészgenerációk tanulták a szakmát a keze alatt, a legtehetségesebb növendékeket pedig – természetesen – tanulmányaik végeztével a Nemzeti társulatához szerződtette, ahol színpadra vitte többek között az Othellót, a Rómeó és Júliát, a Szentivánéji álmot, később (már igazgatóként) az előadhatatlannak vélt Csongor és Tündét és Az ember tragédiáját is. Elméleti, oktatói tudását egy tankönyvben összegezte: A színészet elmélete egyszerre tárgyalja a színészmesterség elsajátításához szükséges gyakorlati ismereteket és lélektani tudnivalókat, emellett számos elméleti írása, cikke is megjelent a témában.
Gyorsan felívelő karrierje azonban majdnem derékba tört egy 1873-as incidens következtében: a Salome rendezése közben egyik súgó fennhangon tréfálkozni kezdett Paulayval, mire hősünk dühbe gurult, és súlyosan megverte a fegyelmezetlen és tiszteletlen kollégát. Az eset következtében a rendező megbízatását azonnali hatállyal felfüggesztették, de büntetése lejártával visszatérhetett a Nemzetibe, és 1878-ban drámai szakigazgatóvá nevezték ki.
Színházigazgatói évei során a korábban elkezdett munkát folytatta: eltökélt célja volt, hogy a Nemzetiből európai színvonalú, komoly drámai színházat formáljon, fő szempontként a minőséget és a tehetséget tartotta szem előtt, számos tanulmányutat tett külföldön, a francia, angol, német és osztrák színpadokon szerzett élményeit sikeresen hasznosította idehaza. A sztárkultusz helyett a társulati munkára helyezte a hangsúlyt, a csillogás helyett a puritanizmus, a valószerűség jellemezte előadásait. Az ő kezdeményezésére vált a magyar színpadi beszédmód is realisztikusabbá a korábbi kántálós stílus helyett.
Szigorú, megalkuvást nem tűrő vezetőnek ismerték, aki szakmai tekintélyével teremtett rendet a társulatban, mondása szerint „a megállapodás is hanyatlás”. Egyszerre igyekezett népszerű, a közönséget színházba csábító darabokat színre vinni, illetve a klasszikus és kortárs magas kultúrát bemutatni a Nemzetiben: színpadra állított görög drámákat, Shakespeare-műveket, Corneille, Racine, Goethe és mások nagy klasszikusait, de ő hozta el például Henrik Ibsen munkáit is a magyar közönségnek. A norvég dráma óriása budapesti látogatása során saját maga is megtekintette a Nemzeti színpadán a Nórát, és lelkes szavakkal dicsérte a címszerepet alakító Márkus Emília játékát.
Az idegen nyelvű darabok lefordítása és színre vitele mellett Paulay a magyar dráma ügyét is szívén viselte, számos tehetséges szerzőt fedezett fel, köztük Csiky Gergelyt és Herczeg Ferencet, aki prózaíróként próbált érvényesülni, Paulay azonban meggyőzte őt, hogy inkább a drámaírásba fektesse tehetségét. Csikyt nem csak szerzőként, fordítóként is alkalmazta, sőt ő maga is lefordított 61 drámát, elsősorban franciáról.
1884-ben másodszor is megnősült, ismét egy színésznőt vezetett az oltár elé, ezúttal azonban fordított volt az életkori felállás: menyasszonya 28 évvel volt fiatalabb nála. Lányuk, Paulay Erzsi szintén a színpadot választotta, az 1900-as évek elején a Nemzetiben mutatkozott be színésznőként.
Paulay munkáját 1881-ben a Ferenc József-rend lovagkeresztjével ismerték el, egy évvel később a Kisfaludy Társaság rendes tagja lett, az évtized végén pedig megválasztották az Írók és Művészek Társasága elnökévé. 1894 elején súlyosan megbetegedett, és hiába kúráltatta magát Abbáziában, egészsége gyorsan romlott. Épp az 58. születésnapján, március 12-én hunyt el Budapesten. Síremlékét, Margó Ede szobrászművész alkotását három évvel később leplezték le a Kerepesi temetőben.
Ha érdekel az utcanevek, közterületek története, kísérd figyelemmel Térfigyelő sorozatunkat!
