Szovjet szexbotrányok

Hogyan tette el az útból egy illegális bordély leleplezésével riválisát Nyikita Hruscsov? Miért került a Gulagra az ’50-es évek szovjet sztárfocistája? És miért hazudta a több értelemben is elázott Borisz Jelcin, hogy fegyveresek támadtak rá? A Russia Beyond írása nyomán lerántjuk a leplet a Szovjetunió történetének három leghírhedtebb szexbotrányáról.

A titkos kéjlakba járó kultuszminiszter

1955 februárjában különös levél érkezett a Kremlbe, melyben egy magát megnevezni nem kívánó „szovjet édesanya” hallatlan bűnesetre kívánta felhívni Nyikita Hruscsov pártfőtitkár figyelmét: az asszony szerint lányát – több más fiatal diáklánnyal együtt – csalással szexpartikba szervezték be, ahol magas rangú pártfunkcionáriusoknak kellett szexuális szolgáltatásokat nyújtaniuk. A titkos orgiák résztvevői között Georgij Alekszandrov kultuszminiszter neve is említésre került, és mivel a férfi Hruscsov politikai riválisának számított, a főtitkár nem volt rest utánajárni az ügynek, remélve, hogy ellenfele belebukik a leleplezésbe.

A filozófus végzettségű Alekszandrov egyidőben Sztálin egyik legfőbb tanácsadójának számított, 1939 és 1946 között a Központi Bizottság főideológusa, a szovjet propagandagépezet irányítója volt, később azonban kiesett a diktátor kegyeiből. Sztálin halála után mégis újra felragyogott a csillaga, a minisztertanács elnökének, Georgij Malenkovnak köszönhetően egészen a kultuszminiszterségig vitte.

A nyomozás igazolta a gyanút: mint kiderült, a titkos összejöveteleket egy kevésbé ismert drámaíró, Konstantin Krovosein szervezte, aki színitanodák és tánciskolák lánynövendékeit csábította a saját házában kialakított kéjbarlangba. Alekszandrov mellett Szergej Kaftanov kultuszminiszter-helyettes (Sztálin alatt felsőoktatásért felelős miniszter), Alekszandr Jegolin, a szovjet irodalmi élet irányítója és más jelentős kultúrpolitikusok is szerepeltek az illegális bordély látogatói között.

A miniszter mindent bevallott, beismerte bűnösségét és a pártvezetés kegyelemért könyörgött. Hruscsov végül menesztette hivatalából és Minszkbe száműzte, ahol hat évvel később bekövetkezett haláláig filozófiát tanított az egyetemen, távol a politikától. Az ügyben egyedül a szexpartik szervezőjét, Krovoseint ítélték el jogerősen.

Foci-vb helyett kényszermunka várt a sztárfocistára

A „fehér Pelének” és „orosz Pelének” is becézett Eduard Sztrelcov az ’50-es évek egyik legígéretesebb futballtehetsége, sokak szerint a valaha pályára lépett legjobb szovjet labdarúgó volt, karrierjét azonban egy szégyenletes botrány törte ketté. Sztrelcov 1954-ben, tizenhat évesen mutatkozott be a felnőtt bajnokságban, a Torpedo Moszkva színeiben, olyan sikeresen, hogy egy évvel később már a válogatottba is meghívták. Az 1956-os melbourne-i olimpián a bolgárok elleni elődöntőben egyenlítő találatot szerzett, majd sikeres gólpasszt adott, ezzel a döntőbe juttatva országa csapatát. 1957-ben a szovjet sztárjátékos hetedik helyen végzett az Aranylabda-szavazáson, a világ futballrajongói pedig türelmetlenül várták, milyen csodát mutat nekik következő nyáron, a svédországi világbajnokságon.

Sztrelcov mindent megkapott, amire egy sztársportoló vágyhat – siker, pénz, hírnév, állami kitüntetés –, a sikerek azonban elvakították és egyre féktelenebbé tették: az állandó vad partizás mellett az italt és a nőket sem vetette meg, extravagáns életéről brit „Teddy Boy” hajviselete is tanúskodott. A focista életvitele annyira zavarta a szovjet sportvezetést és magát Hruscsovot is, hogy az egyik pártülésen Sztrelcov megfegyelmezése volt a központi téma.

1958 májusában a labdarúgó-válogatott edzőtáborba vonult az Ukrán SZSZK területén lévő Taraszkovába, hogy felkészülhessenek az előttük álló világversenyre. A spártai fegyelmet és drákói szigort követelő szövetségi kapitány, Gavriil Kacsalin 25-én este csapatépítő jelleggel lazítósabb estét rendelt el. Sztrelcov és két társa, Mihail Ogonykov és Borisz Tatusin kapva kapott az alkalmon, engedély nélkül leléptek az edzőtáborból és egy közeli dácsa felé vették az irányt, ahol a Vörös Hadsereg egyik tisztje fiatal nők és jelentős mennyiségű alkohol társaságában ünnepelte épp hazatérését a Szovjetunióba.

A vodkamámorban úszó Sztrelcov az éjszaka során összejött a húszéves Marina Lebegyevával, aki másnap reggel nemi erőszak vádjával feljelentette a három futballistát a rendőrségen. A rendőrök az edzőtáborból vitték el mindhármukat, Lebegyeva és a helyszínen tartózkodó másik két lány gyakran változó vallomása, illetve közvetett bizonyítékok alapján pedig hamar ítéletet hoztak a vádlottak felett: Sztrelcovot tizenkét, Ogonykovot és Tatusint három-három év munkatáborra ítélték. Végül csak Sztrelcovnak kellett a Gulagra vonulnia, társai játékjoguk felfüggesztésével megúszták.

A kicsapongó életet élő sportolót sokak szerint felültették, még Kacsalin is úgy vélte, Hruscsov keze lehetett a dologban, a főtitkár ugyanis nem volt hajlandó tolerálni Sztrelcov sztárallűrjeit. Más teóriák szerint a rivális Dinamo Moszkva csapata állíttatta félre a focistát, miután nem volt hajlandó otthagyni a Torpedo együttesét a kedvükért. És mivel a Dinamo a belügy és a KGB csapata volt abban az időben, nem eshetett nehezükre egy efféle manőver kivitelezése.

Egy másik verzió szerint Sztrelcov a moszkvai pártbizottság első titkára, Jekatyerina Furcava lányát, a tizenhat éves Szvetlanát fűzte akkoriban, az anya azonban – aki már kiszemelt a lány számára egy vőlegényt – nem nézte jó szemmel a rossz életű focista közeledését. Furcava nemcsak az ország legbefolyásosabb női politikusa volt (később tizennégy éven keresztül töltötte be a kultuszminiszteri tisztséget), de Hruscsov személyes jó barátja is volt, így könnyen elképzelhető, hogy ő állíttatta félre az útból a nemkívánatos szerelmest.

Sztrelcov végül öt évet húzott le kőfejtőként egy Moszkvától 1200 kilométerre lévő gránitbányában, mígnem 1963 februárjában amnesztiával soron kívül szabadon bocsátották. A futballhoz még két évig nem térhetett vissza, a ZiL autógyárban dolgozott technikusként, 1965-ben azonban visszakapta rangos állami kitüntetését és újra játszhatott, rögtön bajnoki címre vezetve a Torpedo csapatát. Az aktív labdarúgástól 1970-ben vonult vissza, ezután edzői képesítést szerzett, és a Torpedo ifjúsági csapatait vezette. Mindössze ötvenhárom évesen, tüdőrák következtében hunyt el 1990-ben. Betegsége kialakulásához nagyban hozzájárult a kőfejtőben eltöltött évek alatt belélegzett kőpor. Halála után róla nevezték el a Torpedo stadionját.

Merénylet vagy a megcsalt férj haragja?

Oroszország későbbi első demokratikusan megválasztott államfője, Borisz Jelcin a ’80-as évek peresztrojka-időszakában emelkedett a szovjet politika élvonalába. Az alkohollal közeli baráti viszonyt ápoló politikust 1989 márciusában a moszkvai egyes számú választókörzetben elsöprő többséggel választották be az akkor létrehozott új típusú szovjet parlamentbe, a Népi Küldöttek Kongresszusába – ugyanazon év novemberében azonban egészen más okból került reflektorfénybe. Egy késő őszi estén Jelcin csuromvizesen, fülig saras ruhában sétált be az egyik moszkvai rendőrőrsre, és közölte a döbbent ügyeletessel, hogy merénylet áldozata lett: a nyaralójánál fegyveres férfiak – talán Gorbacsov ügynökei – megtámadták, autóba tuszkolták és egy hídról bedobták a Moszkva folyóba. Jelcin kérése ellenére a rendőrök jelentették az esetet feljebbvalóiknak, a főtitkár pedig személyesen rendelt el vizsgálatot a zavaros történet ügyében.

A vizsgálat cáfolta Jelcin elbeszélését: kiderült például, hogy a politikus által megadott helyen a híd túl magas, a folyó pedig túlságosan sekély volt, ezért ha onnan dobták volna le, bizonyosan jóval súlyosabb sérüléseket szenved. Jelcin sofőrje is tagadta a főnöke által előadott sztorit, a helyszínen talált virágcsokor pedig egyértelműen arra utalt, hogy egészen másféle konfrontáció zajlott le valójában. Elterjedt a hír, miszerint az ittas Jelcin az egyik szeretőjével kapott hajba, más verzió szerint alkalmi partnerének férje rontott rá az őt felszarvazó államférfira. Jelcin természetesen hevesen tagadta a vádakat, azt állította, a KGB szervezte meg az egész ügyet, hogy lejárassák őt.

A botrány meglepő módon egyáltalán nem rengette meg Jelcin karrierjét, amely a következő időszakban még inkább beindult: 1990 májusától a népi kongresszus elnöke lett, majd kilépett az SZKP-ból, hogy pártkötöttségek nélkül valósíthassa meg politikai reformintézkedéseit, a következő évben pedig jelentős többséggel, 57 százalékkal választották meg orosz elnöknek.