szeptember terror

A generációs vakuemléken túl ez is egy olyan kitüntetett pontja a közelmúlt történelmének, amely nehezen kopik ki memóriánkból. Kivel, hol, mit csináltál: jó eséllyel te is emlékszel erre.

A szeptemberi terror emléke

Én is tisztán emlékszem: a piliscsabai egyetemi kampuszon éppen protokollórát hallgattunk, amelyet egy egykori nagykövet tartott. Az óra közepén megszólalt mobiltelefonja, felvette, és így értesült a történtekről. Elhűlve mondta el nekünk, amit megtudott, aztán nemsoká szélnek is eresztett bennünket, mi pedig a központi épület, az Ambrosianum aulájában a falra rögzített kicsike tévén figyeltük a képsorokat. Hazafelé a Volánbuszon az is kiderült, hogy egy évfolyamtársam testvére épp New Yorkban tartózkodik. Neki, hál' istennek, nem lett baja.

Hozzám hasonlóan sokan emlékeznek élesen erre a napra: van, aki sorsfordító pillanatként élte meg, másokat a mindennapi élet eseményeinek profanitása és a tragédia kettőssége érintett meg. Te hogyan emlékszel vissza erre a napra? 

Gyerekemlékek

Akik gyerekfejjel élték meg a terror napját, fel tudnak idézni részleteket, és azt is, ők mennyire nem értették azt, hogy egy új világ kezdetének szemtanúi. De azt tudták: jelentős, ami bekövetkezett.

„Éppen középiskolából értem haza, és bekapcsoltuk a tévét, a hírekben rögtön ezt mutatták élőben. Akkor még YouTube vagy internet nem nagyon volt, de felvettük az egészet, másnap bevittem angolórára. Nagy szám volt, hogy vissza tudtuk nézni. Újranéztük és elemeztük, mit mond angolul a közvetítő. Fura erre visszaemlékezni, de nagyon büszke voltam, hogy volt felvételünk róla.” (Sára)

„Tizenkét éves gyerek voltam: tévéztünk a tesóimmal, bekúszott a szöveg a kép alján, a szavakat értettem, de akkor még azt hittem, a véletlen műve. Szóltam anyának, de a reakciójára már nem emlékszem.” (Niki)

„Tízéves gyerek voltam.

Mindig beszélt vagy nevetett, ha a tévét nézte.” (Marek)

„Épp hazaértem az iskolából, és a nappaliban Pokémont néztem valamelyik német adón (az nem zavart, hogy egy szót sem értettem a dialógusokból), amikor apám bejött a másik szobából, hogy kapcsoljuk a tévét a CNN-re, mert valami durva dolog történt. Átkapcsoltunk, és azt láttuk, hogy egy toronyházból füst száll fel, aztán nem sokkal később becsapódott a második repülő is, történtek a dolgok.

Egy évvel később, 2002. szeptember 11-én reggel pedig vártam a buszra a suliba menet, a megálló melletti újságosstandon pedig a Blikk (vagy valamelyik hasonló lap) címlapján az állt: Egy éve retteg a világ.” (Dani)

Fiatalok visszaemlékezése

Sokan vannak azok, akik már főiskolás, egyetemista fejjel, de még az internet igazán széles elterjedése előtt tapadtak a tévék elé ezen a napon. Bennük még élesebben él ez a nap.

„Órán voltam a főiskolán, aztán a szüleim munkahelyére mentem Újpestre. Amikor odaértem, apukám mondta, hogy valami történt Amerikában, de egyelőre nincs információ. Mire hazaértünk Gödöllőre, már minden hírcsatorna ezt mutatta. Emlékszem az illatokra, a fényekre. Szerintem aki akkor már élt, emlékszik, hogy mit csinált pontosan.” (Kati)

„Akkor kezdtem az egyetemet, még nem jártunk iskolába, de a következő héten már kezdődött. Rettegtem, hogy el kell mennem otthonról, tele voltam bizonytalansággal, az ismeretlen környezet, az emberek és persze a nyelv miatt (Titanilla szlovákiai magyar – a szerk.). Emlékszem, hogy aznap délután egy kedves ismerősömnek meséltem erről, aki egy újságosban dolgozott, nagyon szorított nekem az újságírói pályán, és biztatott az egyetemmel kapcsolatban. Amikor hazaértem, otthon édesanyám fogadott a hírrel, hogy mi zajlik Amerikában.

Másnap megvettem az összes lapot, és elraktam őket, mert »ez történelmi pillanat«.” (Titanilla)

„Az egyetemi kollégiumi szobában ledőltem aludni kicsit, egy csoporttársam ébresztett fel, hogy repülő csapódott a tornyokba. Talán először és utoljára akkor voltam a kollégiumi tévészobában, ami tömve volt. Aztán rohantam a számítógépterembe, hogy írjak a New York-i ismerősöknek, hogy jól vannak-e.” (Alexandra)

„Egyetemista voltam, de már nem a suliban tartózkodtam. Otthon mosogattam épp, a háttérben szólt a Danubius rádió. Vágó Piros hangja szólalt meg egyszer csak, és közölte: 

Amint elmondta, mi történt, rohantam be a szobába, és mondtam öcsémnek, azonnal kapcsoljon a CNN-re vagy a BBC-re… Amíg a magyar csatornák nem szakították meg műsorukat, ezeket a csatornákat néztük. El se akartam hinni, amit látok. Félelem, rettegés, döbbenet volt bennem. És az, hogy ez a világ akkor már nem lesz olyan, mint korábban… hogy legyünk biztonságban, ha a világ egyik legerősebb országát érheti ilyen támadás?” (Éva)

„Balatonkenesén voltam geodéziagyakorlaton. Éjszakáig számoltuk 4 tizedes pontosságig a napi mérési eredményeket, és végig ment a tévé. Sosem felejtem el, amikor élőben közvetítették, ahogy a második repülő becsapódott.” (Zsuzsa)

„Épp Egerben, a fősulis albinkban telefonáltam, amikor észleltem, hogy a mindig izgága lakótársak elcsitultak, és a szoba sarkában egy rádiós ébresztőóra mellé kuporodtak le, és figyeltek. Amikor letettem a telefont, a tudósítás egy-két mondatából azonnal érthető volt, hogy mi történt. Ugyan aznap nem terveztük, de a gyenge eső ellenére mégis bementünk a »B épületbe«, mert otthon nem volt tévénk, és látni akartuk a felvételeket. A CNN-t néztük, és pislogtunk.” (Dani)

„Marketingszemináriumunk volt, amikor kapta a tanár a hírt, gyorsan be is fejezte az órát, es elrohant.” (Virág)

„Gólyatáborban voltam, épp az egyik kollégiumban ittuk életünk legrosszabb feleseit, amikor szóltak, hogy valami nagyon durva esemény megy a tévében. Nem hittük el, amit látunk.

de rövid úton kiderült, hogy szó sincs viccről.” (Tomi)

„Akkor töltöttem a sorkatonai szolgálatomat Szabadszálláson a kiképzőközpontban. Annyit vettünk észre, hogy mozgósítottak pár harckocsit, valamint fegyveres őrökkel megerősítették a kapukat. Nagyon sokáig nem is tudtuk, hogy miért, mert semmilyen hírt nem kaptunk (nem volt se tévé, se újság, és természetesen okostelefon sem). Amikor hazaengedtek hétvégére, akkor láttam az újságokat.” (Attila)

Anyaként megélt terror

Az otthon, kisgyermekükkel tartózkodókat is sokkolták az események, így emlékeznek ők:

„A legidősebb fiunk hét hónapos volt, én otthon vele. Sosem kapcsoltam be a tévét, mobilom, internet még nem volt. A férjem telefonált rám a munkahelyéről, hogy kapcsoljam be a tévét. Leültem a dohányzóasztal sarkára, néztem a dobozt, benne a füstölgő toronycsonkokat… percekig azt hittem, reméltem, hogy ez valami rossz vicc… mert ilyen csak a hülye amerikai katasztrófafilmekben van.” (Edina)

„3 hónapos kisfiammal voltam otthon. A CNN-t néztem. Nem hittem a szememnek, főleg a második repülőnél. Szörnyű emlék, még ma is megráz, ha rá gondolok.” (Gabi)

„Otthon voltam a hároméves lányommal. A férjem hívott fel a Népszabadságból, ahol ők gyakorlatilag azonnal értesültek a történtekről, hogy kapcsoljam be a CNN-t. Rémálomszerű volt. Nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy a kislányom elől elrejtsem a képeket, de mindegy is volt, másnap ettől zengett az ovi (is).” (Zsuzsanna)

A nap munkahelyen

Sokakat ért munka közben is a hír – és van, akit jobban érintett, mint másokat.

„Én épp dolgoztam, volt nálunk egy vendég Amerikából, aki nálunk hallotta meg, hogy mi történt.

Az egész irodában néma csöndben vártuk, mi lesz, milyen híreket kap. Szerencsére minden hozzátartozója rendben volt, aznap nem jártak az érintett városrész felé.” (Zsófia)

„Dolgoztam. Egy kolléganőmnek szólt a testvére, hogy a Világkereskedelmi Központba csapódott egy utasszállító gép… Akkor még azt gondoltuk, baleset történt. Aztán jött az újabb hír.” (Brigitta)

„Aznap délelőtt a marketingvezetőnk ordított ki a szobájából, és játszotta le újra meg újra azt a híres felvételt, ahol a repülő épp belecsapódik az épületbe. Délután angolórára mentem, a tanárnő nemcsak amerikai volt, hanem New York-i, és olyan szinten sokkolta az eset, hogy szinte alig tudott összefüggően beszélni, folyton csak azt ismételgette, hogy hihetetlen, hihetetlen. Egész órán erről beszélgettünk.” (Leonóra)

„Az Erzsébet körúti (azóta megboldogult) Hunnia mozi pénztárában ücsörögtem várva a kedves nézőket, amikor lejött a gépházból a gépész, és újságolta, hogy egy repülő becsapódott a World Trade Centerbe. 

Majd kiderült, hogy de, nagyon is valóság. Másnap nem dolgoztam, és egész nap a CNN-t néztem otthon.” (Gábor)

A mindennapi élet apróságai

Vannak, akiket egészen hétköznapi helyzetekben érte a hír, és egészen hétköznapi reakcióik voltak. Például még több szalonnát vettek.

„Úgy rémlik, valami brazil szappanoperát nézett a nagymamám, közben beszélgettünk, és én csak bámultam a repülőket meg a tornyokat, aztán szóltam neki, hogy ez már nem az a mozi… elég durva volt.” (Vera)

„Mentem a későbbi feleségemért és a társaiért autóval a reptérre, Kairóból jöttek haza egy színházi fesztiválról a lezárás előtti utolsó géppel. A Nagykörút és a Baross utca sarkára értem, amikor Kósa L. Adolf bemondta a hírt a (Juventus?) rádióban. 

Mondjuk, baleset esetén is fura olyan hanghordozással mondani, persze abszurd, vagyis akkor még az volt, hogy egy repülő nekimegy egy felhőkarcolónak Manhattanben. Élesen megmaradt az emlék.” (Gergely)

„Akkor tanultam vezetni. A Móriczra mentünk éppen vissza, amikor a rádióban hallottuk az oktatóval a híreket… mentem egyből haza, és bekapcsoltam a tévét, anyuval együtt néztük késő estig…” (Dorottya)

„Otthon voltam, betegen, nem mentem aznap suliba. Egész nap néztem a tévét, és szörnyülködtem rajta, hogy hogy létezhet ilyen vallás, ami ilyesmit írna elő… Aztán pár évre rá jöttem rá, hogy mennyire nem is erről szól, sőt az ellenkezőjéről – és lettem muszlim.” (Timi)

„A Szentendrei úti Metro áruházban vásároltam, és az egyik pillanatban a tévés polcnál egyszerre jelent meg vagy 30 kiállított tévén az ominózus felvétel, amin becsapódik az ikertornyokba a repülő. Dermedten álltunk ott egyre és egyre többen.

Még több szalonnát…” (Ottó)

„Akkoriban nagyon későn keltem. Feküdtem az ágyban, szólt a tévé, félálomban néztem, hogy mivaaaaan? Furcsa volt és abszurd. Ennél abszurdabb csak 2015-ben New Yorkban az emlékműnél nevetve szelfiző turisták voltak.” (Tímea)

„Az Ibolya presszóban ültem, és az egyik legjobb barátnőm akkor vallotta be 4 év után, hogy az első szerelmemmel ő is lefeküdt. Nem találkoztunk többet.” (Juli)

A sajtó munkatársaként átélt nap

A médiában dolgozók talán kicsivel előbb kaptak hírt az eseményekről – és életükre is másképp hathatott az.

„A Nemzeti Sport–Blikk szerkesztőségében néztük elhűlve a tévéközvetítést a CNN-en. Borzalmas egy nap volt. Kétségekkel és félelemmel voltunk tele nagyon sokáig.” (Balázs)

„Épp a szerkesztőségben készültem a lapindítóra, amikor megjelent a CNN-en az első gép becsapódásáról szóló hír.

»Mert épp most csapódik be a második gép a másik toronyba« – válaszoltam neki még rémültebben… Hát velem ez történt akkor, és értelemszerűen nem utazhattunk…” (Gyöngyi)

„A Metro újság szerkesztőségében voltam éppen. Az első gép becsapódásának MTI-hírére bekapcsoltuk a CNN-t, és arról beszélgettünk, hogy mekkora hülye volt a pilóta. Akkor még az volt a hír, hogy kis sportgép. Aztán a második gép becsapódását gyakorlatilag élőben láttuk, 

Utána derült ki, hogy utasszállítók… aztán iszonyat pörgés, délutánra csináltunk egy különszámot, ami este mindenkinek a kezében volt a metrón, emberek tízezrei abból tudták meg a hírt… ez még a net hőskora volt, az okostelefonok és a Facebook előtt. Aznap délután azt éreztük, hogy most alapvetően megváltozott a világ.” (Laci)

És aki közvetlen közelről élte meg

Utolsó megszólalónk pár kilométerre a helyszíntől élte át a terroreseményt.

„Én pár kilométerre voltam, amikor 9/11 történt. A New York-i New School Universityn tanultam. Naponta bejártam a városba a Hudson túlpartján fekvő Jersey Cityből. Mivel részmunkaidőben melóztam is ott, csak délre mentem volna be. A szomszéd hívott reggel, hogy kapcsoljam be a tévét, élő adásban néztük végig a történéseket.

A mai napig megvan a Time magazin, amit akkor adtak ki. Szerencsére, nem voltam ott és akkor, ahol és amikor a támadás történt, de azt a szagot, ami ott terjengett, nem lehet elfelejteni – és a látványt sem, hónapokig füstölt.” (Ila)