Az 1953-ban az örményországi Kirovakanban (ma Vanadzor) született és Jerevánban felnőtt Karapetyant édesapja kiskorától kezdve profi sportolónak szánta, a fiú azonban egészen kamaszkoráig hiába kereste a neki megfelelő sportágat: kezdetben a tornával próbálkozott, majd úszásra váltott, mígnem tizenhét évesen fel nem figyelt rá Liparit Almasakyan úszóedző, aki épp azon munkálkodott, hogy jelentős úszónemzetté tegye a kicsiny szovjet tagköztársaságot.
Edzés közben vette észre a katasztrófát
Az ambiciózus sportvezető a robbanékony és kiemelkedő testi erővel rendelkező fiút a hagyományos úszásnemek helyett a búvárúszás felé terelte – döntése kiválónak bizonyult, Karapetyanból hamarosan a sportág legkiemelkedőbb ifjú tehetsége vált, aki a ’70-es évek első felében sorra döntötte meg a világcsúcsokat, és hozta el az Európa-bajnokságok aranyérmeit. 1976-ban azonban a szovjet sportvezetés – elsősorban politikai machinációk okán – váratlanul ejtette a Hannoverben rendezett első búvárúszás-világbajnokságra kiutazó keretből az ereje teljében lévő 23 éves sportolót, aki válaszként még keményebben kezdett edzeni, hogy bizonyíthassa, helye van a csapatban.
1976. szeptember 16-án este Karapetyan és öccse, a szintén búvárúszó Kamo a Jereváni-tó partján tartottak futóedzést, amikor váratlan zajra és hangos kiáltásokra lettek figyelmesek, majd döbbenten vették észre, hogy egy trolibusz lefordul a közeli hídról, és belehajt a vízbe. A fékhibás jármű 92 utasával a fedélzeten 25 méterre sodródott a hídtól, és 10 méter mélyre merült az erősen szennyezett vizű mesterséges tóba – Karapetyan a szerencsétlenséget látva egy pillanatig sem habozott, úgy döntött, búvártudását bevetve minden tőle telhetőt megtesz az utasok kiszabadításáért.
Beugrott a vízbe, és gyorsan lemerült, majd a vaksötét mélyben megkereste a trolibuszt, és egy „karateütéssel” betörte a jármű egyik ablakát; az ablakon keresztül kiráncigálta a hozzá legközelebb eső utast, a felszínre úszott vele – ahol öccse várta a kimenekítetteket –, majd ismét lemerült, hogy újabb emberrel térhessen vissza. Összesen harminchatszor merült alá a jéghideg vízbe, és húsz-harminc utas életét mentette meg (egyeseknek saját erejükből is sikerült felszínre jutniuk, az utasok fele, negyvenhat fő élte túl a katasztrófát), mígnem a kimerültségtől eszméletlenül esett össze.
A mentőakció során Karapetyan kétoldali tüdőgyulladást és vérmérgezést kapott – utóbbit az üveg betörésekor szenvedett lábsérülése miatt –, negyvenöt napig kórházban ápolták, felépülését követően azonban újra edzeni kezdett, és részt vett az 1977-es szovjet búvárúszó-bajnokságon, majd a következő évi, Magyarországon rendezett Európa-bajnokságon is. A tüdejét ért károsodás miatt azonban képtelen volt visszatérni korábbi formájához, néhány éven belül visszavonult az aktív sportolástól.
Évekkel később másodszorra is hőssé vált
A hőssé vált úszó története sokáig rejtve maradt a nyilvánosság elől, a szovjet sajtó ugyanis, amely szándékosan „megfeledkezett” a negatív, a rendszer hibáit leleplező hírekről, eltussolta a trolikatasztrófa ügyét – csak hat évvel később derült ki Karapetyan hőstette, amikor a Komszomolszkaja Pravda egyik szenzációra éhes újságíróra megfülelte az esetet, és interjút készített az egykori sportolóval. A riport óriási érdeklődést váltott ki, igazi sztárrá, népi hőssé tette Karapetyant, rajongók ezrei küldtek neki leveleket, a moszkvai pártvezetés pedig két jelentős kitüntetéssel is honorálta helytállását.
A történet itt még nem ért véget, hősünk ugyanis három évvel később éppen a jereváni örmény-szovjet sportcentrum mellett sétált, amikor észrevette, hogy az épület lángokban áll: ismét habozás nélkül embertársai segítségére sietett, berohant és segített kijutni a bent rekedteknek. Eszméletlenül, súlyos égési sérülésekkel és füstmérgezéssel szállították kórházba, de ezúttal is túlélte a merész hőstettet – kétszeres helytállásáért később az UNESCO is kitüntette, aszteroidát neveztek el róla, a 2014-es Szocsiban rendezett téli olimpia alkalmával pedig Moszkvától a közeli Krasznovorszk városáig vihette az olimpiai lángot, melyről úgy nyilatkozott, mind Oroszország, mind Örményország fiaként megtiszteltetésnek tekinti.
A zsidó háborús hősnek nem kellett sárga csillagot viselnie, és ezt embermentésre használtaElső világháborús hős, második világháborús embermentő, aki az ávó börtönében szerzett betegségei miatt halt meg. Domonkos Miksa élete.
Tovább olvasom
