rosemary kennedy lobotómia

Mindenben elmaradt testvéreitől

Az 1918. szeptember 13-án (péntek 13-án), a Massachusetts állambeli Brookline városában született Rosemary harmadik gyerekként és első lányként látta meg a napvilágot a milliomos (mai árfolyamon milliárdos) ír–amerikai üzletember, Joseph P. Kennedy és neje, Rose Fitzgerald összesen kilenc gyereket számláló családjában. Az ismert történet szerint az orvos többórás késéssel érkezett a szüléshez, miközben a nővér igyekezett visszatartani a gyereket, kezével nyomva vissza a fejét a szülőcsatornába, ezért a csecsemő agya nem kapott elegendő oxigént, ami később szellemi fejlődési rendellenességekhez vezetett; egyesek ugyanakkor kétségbe vonják a történet hitelességét, inkább úgy gondolják, Rosemary intellektuális visszamaradásának oka, hogy szülei közeli rokonok, másod-unokatestvérek voltak.

A kis Rosemary a kezdetektől a család fekete bárányának számított, intellektuálisan és sportban is jeleskedő testvéreivel szemben ugyanis mindenben jócskán elmaradást mutatott, még olvasni is nehezen tanult meg, időnként pedig különös rohamokban tört ki, melyeket a szakértők epilepsziaként diagnosztizáltak. A szülők, akik szégyenként élték meg, hogy többi gyerekükkel ellentétben Rosemary teljesítményével nem büszkélkedhetnek, igyekeztek eltitkolni a világ elől lányuk problémáit; egy bentlakásos iskolába küldték őt, távol a családi fészektől, majd 15 évesen egy Rhode Island-i zárdába került, ahol két apáca és egy specialista tanárnő foglalkozott az intellektuálisan 8-10 éves szinten mozgó kamasszal – hálaként a család egy új teniszpályát adományozott az intézménynek.

Apja nem nézte jó szemmel a lány erőszakos természetét

Amikor 1938-ban a családfőt kinevezték az Egyesült Államok brit nagykövetévé, a Kennedy-família Rosemaryvel együtt Londonba költözött, ahol a szerény, kedves és testvéreihez hasonlóan előnyös külsővel, megnyerő mosollyal megáldott 19 éves lány elbűvölte az úri társaságot, és testvéreivel együtt gyakran szerepelt a bulvárújságok, magazinok fotóin. Családján kívül senki sem tudott Rosemary „problémás természetéről”, bár egyes jelek utaltak rá, hogy az elbűvölő felszín alatt gondok rejtőzhetnek: amikor Kennedyéket hivatalosan bemutatták a királyi párnak, a lány véletlenül megbotlott, és majdnem elesett, az incidensnek azonban nem kerítettek nagy feneket, György király és neje is csupán elnéző mosollyal nyugtázták az apró bakit.

Amikor szülei már abban reménykedtek, hogy lányuk végleg „meggyógyult”, Rosemary állapota hirtelen visszaesett, természete kifejezetten erőszakossá, követelőzővé vált, és folyamatos hangulatváltozások jellemezték, melynek oka valószínűleg az lehetett, hogy hiába próbált versenyre kelni testvéreivel, és ez súlyos traumákat okozott számára. A világháború kitörését követően, az Anglia elleni légitámadások idején Joseph Kennedy lemondott nagyköveti tisztéről, és a családdal együtt visszatért az Államokba, ahol Rosemaryt beadta egy szigorú zárdába a fővárosban, azonban még ez sem törte meg a lány lázadó természetét: Rosemary éjszaka gyakran kisurrant a zárdából, és bárokban idegen férfiakkal ismerkedett, az apácák legnagyobb felháborodására és rémületére.

Beszélni és rendesen járni is képtelenné vált

A családfő ekkor már két legidősebb fia, az ifjabb Joseph, aki néhány évvel később pilótaként hősi halált halt a háborúban, és John, a leendő elnök politikai karrierjének beindításán munkálkodott, és attól tartott, ha kitudódik lánya botrányos viselkedése és „problémás természete”, veszélybe kerülhet a fiúk és a család jövője. Az aggódó Joseph figyelmét felkeltette egy új, forradalminak kikiáltott idegsebészeti eljárás, a frontális lobotómia, melyet két orvos szakember, Walter Jackson Freeman és James W. Watts a skizofrénia és más mentális betegségek orvosolásának legmodernebb és leghatásosabb módszereként hirdetett: az üzletember-politikus felvette a kapcsolatot a két szakemberrel, és megkérte őket, segítsenek lánya „zavarain”. Ugyan Watts a vizsgálatok során úgy találta, Rosemary nem elmebeteg, inkább egyfajta depresszióval küzd, ez nem győzte meg a lány édesapját.

A kezdetektől fogva ellentmondásosnak számító eljárás – melyben sebészi úton elvágják az agy prefrontális kérgének kapcsolatait – gyakori és súlyos mellékhatásokkal járt, és sok esetben egész életére megnyomorította a szerencsétlen pácienseket, a Kennedy családfő mégis elhessegette a lobotómiával kapcsolatban terjedő durva pletykákat, és utolsó reményként, hogy Rosemary talán „normálissá” válhat, alávetette őt a műtétnek. A lány nem is tudta, mi történik vele, amikor Freeman és Watts „kezelésbe vették”: az egész eljárás során ébren volt és beszélt, sőt, verseket szavalt, egyes források szerint az Isten áldja Amerikát című dalt énekelte, azonban, amikor az orvosok befejezték a műtétet, elakadt a szava.

Joseph hamarosan szembesült vele, mekkora hibát követtek el, „javulás” helyett ugyanis Rosemary teljes személyisége szétroncsolódott, a lányból beszélni, rendesen járni, sőt, még a szobatisztaságra is képtelen súlyos értelmi fogyatékos lett, testének bal oldala részlegesen lebénult, bal kezének ujjait sem tudta használni, feje pedig egész hátralévő életében oldalra biccenve maradt. Szinte mindent, a járást, az öltözködést, a tisztálkodást és (amennyire képes lehetett rá) a beszédet is újra meg kellett tanulnia, erőszakos természete azonban megmaradt, sőt, súlyosbodott, dührohamaiban gyakran nekitámadt ápolóinak, gondozóinak.

20 éven át senki sem tudta, mi történt vele

A végzetes tévedést eltitkolandó, a családfő azonnal intézetbe küldette Rosemaryt, a lány kezdetben egy New York-i otthonban élt, itt azonban szexuálisan zaklatták, ezért néhány évvel később átkerült egy Wisconsin állambeli, értelmi sérültek számára kialakított katolikus szeretetotthonba, ahol a külvilágtól teljesen elzártan élte napjait, családja 20 éven keresztül egyáltalán nem látogatta, testvérei sem a hollétéről, sem a lobotómia tényéről nem tudtak. Az intézetben Rosemary állapota fokozatosan javult, az apácák lelkiismeretesen gondját látták, heti háromszor kerámiakészítést tanult, gyakran sétáltatott kutyát és autózni is eljárhatott.

Amikor valaki érdeklődött, hová tűnt a mosolygós Kennedy lány, szülei azt mondták, Rosemary visszahúzódó természete miatt kerüli a nyilvánosságot – a helyzet csak az 1960-as évek elején változott meg, amikor Joseph egy súlyos stroke hatására szembesült vele, nincs már sok ideje hátra, ezért elárulta gyerekeinek, mi is történt eltitkolt testvérükkel, és hol tudják őt meglátogatni. A családfő végül 1969-ben, nyolc évvel a stroke után hunyt el, ezt követően a Kennedy család visszafogadta Rosemaryt, alkalmanként kihozták az intézetből, hogy részt vegyen a családi összejöveteleken, meglátogassa gyerekkori otthonát Massachusettsben, vagy éppen testvéreit Floridában és Washingtonban.

A nyilvánosság előtt még sokáig titok maradt a lobotómia ténye, a hivatalos közlés egészen az 1980-as évek végéig úgy magyarázta, Rosemary „értelmi fogyatékossága” és „állapotának súlyosabbá válása” miatt került intézetbe – a család időközben megpróbált valamiképp vezekelni a Joseph által elkövetett hibáért, John F. Kennedy elnöksége alatt például több, az értelmi fogyatékosok és mentális betegségekben szenvedők ellátásának állami finanszírozásával kapcsolatos törvénymódosítást is keresztülvitt, húgát, Eunice Kennedy Shrivert pedig részben Rosemary sorsa ösztönözte, hogy kezdeményezze a Speciális Olimpia létrehozását.

Rosemary Kennedy 2005. január 7-én, 86 éves korában hunyt el a wisconsini Fort Atkinson város kórházában, utolsó óráiban mellette volt négy még élő testvére, köztük Ted Kennedy szenátor – a hányattatott sorsú Kennedy lányt szülővárosában, szülei mellett helyezték örök nyugalomra.